A fotó az újság ablaka?

Ugyan nem célszerű közhellyel nyitnunk egy kritikát, pláne nem célravezető közhelyekben gondolkodni, mégis az jut eszünkbe Dezső T. Tamás panelházak ablakait ábrázoló fotósorozatáról, mintha valóban a fotók lehetnének a sajtó ablakai. Többek közt az idén huszonhetedik alkalommal megrendezett Magyar Sajtófotó Kiállítás anyaga mutatja, hogy a sajtófotó működik önálló alkotásként is. Ám ingoványos területre lép az, aki a fotókról el is gondolkodik, netalán kedve támad voksolni a közönségszavazáson.

Legelőször is bajba kerülünk, ha egy fotóról megfelelő leírást szándékozunk adni. Ha túllendülünk azon (nem kis könnyelműséggel), hogy egy tarka papírdarabot látunk, legtöbbször a „Mi is ez pontosan?” kérdésébe ütközünk, és nem segít rajtunk az elnagyolt tájékoztatást nyújtó képmagyarázat sem. Marad tehát a bizonytalanság, hogy József Attila vajon mosolyog-e, vagy csak az árnyékok rajzolják az arcát olyan vidámmá.

A fotó mint alkotás méltatása még bizonytalanabb téma. Pontosan kit is dicsérünk és mit marasztalunk el, ha értékeljük a tarka fotópapír színfoltjainak összességét? Korántsem egyértelmű, hogy a művész kapja elismerésünket. Hisz miért ne szólhatna inkább a természet öntörvényű véletlenjeinek, amelyek olyanná rendezték az objektív számára feltáruló valóságot, mint amilyennek most megcsodálhatjuk? Ezt dicsérjük? Vagy a képen látható alakok játékát? Vagy a megörökített téma fontossága ragad meg minket? Esetleg az emberi technikának köszönhetjük a fotót? A fotóban a sajtófotót látjuk vagy a kiállítás egy darabját?

S ha egy-egy konkrét esztétikai ítélet esetén tudjuk is, mire vonatkozik, egy díjat ugyan mi alapján ítélünk ide vagy oda? Daniel J. Boorstin jegyzi meg kritikusan: „[a] fényképezőt használva mindenki érezheti valamiféleképp, hogy amit létrehozott, az az »ő alkotása«, még ha nincs is személyéből semmi a képben magában.” „Nem az van rá nagy hatással, amit lát, sem nem az, hogy milyen formákat találhatunk, és milyen alakokat hozhatunk létre, hanem az a folyton növekvő ügyesség, hogy ő hogyan is képes látni mindazt, amit éppen lát.” Ennek az ügyességnek oszthatunk legföljebb díjat, amely lenyűgözheti az alkotót éppúgy, mint a nézőt: ám sok esetben inkább a lefotózott érdemelné azt. (Például Orbán Viktor, amint kidugott nyelvvel gátfutót megszégyenítő módon szökken át egy pocsolya fölött.)

Ezért is hiányzik egy olyan (hihető) indoklás a díjak kiosztásával kapcsolatban, mint amilyet például a World Press Photo kiállításon olvashattunk. Ezért is örvendetes Takáts Péter Népszabadságnak adott interjúja, amelyben a frissen elnyert Sajtófotó Pályázat MÚOSZ-nagydíjáról nyilatkozik. „Jókor voltam jó helyen, talán jól is csináltam a dolgomat, de azért ezt a helyén kell kezelni. Most örülök, holnap dolgozom tovább. Sima ügy.” Jó az, hogy éppen egy ilyen józan fotográfus volt az egyetlen ebben a minőségben, aki a vérbe fúló Dunaszerdahely-DAC meccsen a magyarok oldalán állt. Pontosabban várakozott: méghozzá a balhéra, ugyanis egy füles alapján gyaníthatta, hogy a mérkőzés nem fog simán zajlani.

A legjobb fotók a szememben - éppen a fenti megfontolások alapján - Hajdú D. András sorozatában találhatók. Ő egy szociális ételkihordót fényképezett munkája során. E felvételek dicsérete szinte az összes fent említett körülményről állít valamit: jó a téma, remekül illik egy publicisztikához, naivan megállapíthatjuk, hogy szépek a színek, és kellően művésziek a fotók. Az ételkihordó magányos alakja pedig láthatóan érdemes a bemutatásra.

Fazekas István „Egy szín: vörös” sorozatában található a következő kép, amelyet szeretnék kiemelni. Nem utolsó sorban a címadás gesztusánál fogva teljesen művészi  jellegű  az a fotó, amely egy elrepülő üres kólás palack vörösére hívja fel figyelmünket, s közben talán el is siklunk amellett, hogy az alatta álló rendőrök pajzsába egy férfi épp teljes erőből belerúg - hisz csak terepszínű nadrágját látni. Egy iskolás művészettörténet könyvben is el tudjuk képzelni, mondjuk az Andy Warholról szóló fejezet után, magyarázatképp a következő mondattal kiegészítve: „A Coca-Cola ívének költői kecsessége ellensúlyozza a fizikai erők egymásnak feszülését” és ez a kontraszt olyan erő, hogy arra kényszerít, saját stílusomból kilépve iskolás művészeti tankönyvek fogalmazásán morfondírozzak.

Talán sokszor tényleg nem tudjuk pontosan, hogy milyen összetevőt is méltatunk egy sajtófotó leírásakor, mégis sokszor úgy véljük (talán indokolatlanul), hogy tudjuk, értjük azt, amit ábrázol.

Bármit is gondolunk arról, hogy mi váltotta ki a rohamrendőrök heves (re)akcióját a felvidéki futballmérkőzésen, a nagymagyarországos piros-fehér-zöld zászlókat elnézve megértjük mi váltotta ki bennük az itthon sem ismeretlen túlkapást: a dac. Minderről tudósítanak minket Takáts felvételei.

A magyar bőrfejű azonban nem csak e fotósorozat szereplője. És nem tudom megállni, hogy meg ne emlékezzek korunk eme rettegett karakteréről. Schmidt János képén, ahol a hibás angol fordítás szerint a felvonulók a „Hungarian Hatred” ellen protestálnak, egy valóban tipikus bőrfejű artikulálatlanul kiabál valamit, és közben mintegy bámészkodva a rámosolygó fekete turistákra néz. Ők meg talán jelmezes karneválnak gondolhatják a tüntetést, és örülnek a show-nak.

Az alkotások feltárják, hogy a magyar bőrfejű az esetek nagy többségében azonban nem bomberdzsekit hord, nem terepnadrágban és acélbetétes Martens-bakancsban masírozik, sőt, még csak nem is bőrfejű. Földi Imre magyargyűlölet elleni tüntetésen készült egyik felvételén egy Louis de Funès-forma csendőr bújik oda komikus félelemmel a záporozó cipők elől a többi rendőrhöz. A földön pedig nem bakancsok meg surranók hevernek, hanem sportcipők, félcipők és egy piros-fehér-zöld lábbeli. Egy felülről fotózott kép még azt is elárulja: tulajdonképpen a magyar bőrfejűeket semmi sem különbözteti meg külsőségeiben az ellentábortól, az antifasisztáktól, leszámítva a nemzeti-színű lobogókat. Kik is valójában a fasiszták és kik a magyarellenesek? E két csoportot legalábbis differenciáltabban kellene szemlélnünk.

Ilyen és ehhez hasonló tényekre ébresztheti rá a kiállításra betérőt a hamisítatlan (kor)dokumentum. És hogy miért kiemelt itt a hamisítatlan jelző? Válaszként Günther Anders szavai szólnak helyettem Az elavult ember című könyvéből: „A fényképészet közege olyannyira hihető, oly »objektív«, hogy több valótlanságot képes magába olvasztani, többet tud hazudni, mint korábban bármely más médium.” Talán van ilyen hamis fotó is a sajtófotó-kiállításon is? Bizony akad hamisított is: köszönhetően egy-egy félrevezető képaláírásnak.

Így lehet, hogy a kiállítás le is írja (sőt árnyalja) mindazt, amit pesszimistán „magyar valóságnak” szokás nevezni, ugyanakkor mégsem írja le (sőt el is mossa az igazságot). Ha feltesszük azt, hogy a felvételek mint látványok és nem látszatok reprodukciói – és mint ablakok a világra – soha nem hazudnak, bizonyos körülmények még így is gyanút ébreszthetnek bennünk: egy-egy beállítás, cím és a képhez tartozó cikkek. Sokszor pedig talán elfogultságunk ítél helyettünk.

XXVII. Magyar Sajtófotó Kiállítás
2009. 03. 20. - 2009. 04. 26.
Kísérő kiállítása: Határnyitás 20 éve