Génekbe kódolva

Október elején - immáron nyolcadik alkalommal – rendezték meg a Design Hetet Budapesten. Ez alatt az idő alatt folyamatosan kiállításokkal, konferenciákkal, „nyílt napokkal” várják a téma iránt érdeklődőket. Az egész hétnek azonban van egy hívószava, amire a programok épülnek, ez pedig a „couleur locale”, amit talán helyi színre vagy árnyalatra lehetne lefordítani. Én jobban kedvelem a vizuális DNS kifejezést, ami talán jobban kifejezi azt, hogy miről is van szó. A couleur locale lényegében abban segít, hogy az európai nemzetek eltérő tárgykultúráját megértsük.

A design itthon még mindig sokak számára érthetetlen fogalom, gyakran összekeverik a lakberendezéssel, holott ennél többről van szó. A formatervezés hátterében láthatóan olyan folyamatok munkálnak, amelyek túlmutatnak az egyszerű „használhatóság” keretein.

Halasi Rita kurátor szerint az egész hét arra a kérdésre válaszol, hogy „van-e az európai nemzetek designkultúrájának karakterisztikája, egyértelműen megfogalmazható egyedi vonása?” Ebben a kérdésben a kiállítás szervezőinek válasza is benne rejlik. Mintegy 29 európai országból állítottak ki három-három tárgyat, amelyek alapján a látogatók eldönthetik, hogy a földrajzi adottság, a történelmi háttér vagy a különböző hagyományok hagynak- e valamilyen lenyomatot a tárgykultúrában.

Az egész hetet megnyitó kiállításon, Halasi Rita beszédében Richard Dawkins Az önző gén című, 1976-ban megjelent művének bizonyos részleteit idézte elméleti háttér gyanánt. Dawkins a mém-elmélet megalkotója, ennek értelmében „a mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja. (…)Ha egy tudós egy jó gondolatot hall vagy olvas, akkor továbbadja kollégáinak és tanítványainak. Megemlíti cikkeiben és előadásaiban. Ha egy gondolatnak sikere van, azt mondhatjuk, hogy agyról agyra terjedve szaporodik.” ¹ A mém tehát egyfajta kulturális, információs csomag, ami vírusként terjeszti a gondolatokat, szokásokat, játékokat egy-egy kisebb közösségen (jelen esetben egy-egy nemzeten) belül. Ez alapján, tehát kell lennie megfigyelhető sajátosságoknak.

Ezt támasztja alá a kiállított tárgyak sokasága. A kiállítótér elsőre kicsit zsúfoltnak tűnik, mégis könnyen átlátható. A tárgyak elhelyezése nagyon ötletes, hiszen az egyes országok kiállított alkotásai egy-egy postai csomagra emlékeztető, de annak sokszorosára nagyított talapzaton állnak. Rajtuk pedig egy-egy „ajánlott levél” arról, hogy mit is érdemes tudni az adott darabról vagy annak készítőiről.

És lám: az egyes nemzetekhez tartozó alkotók bátran merítettek saját, egymástól eltérő hagyományaikból. Például a bolgár Velichko Velikov által tervezett színes szék (A Design Hét legtöbb promóciós anyagának címlapján is ez szerepel) amely a kézzel szőtt bolgár szőnyegekre emlékeztet.

Ugyanígy a népművészeti hagyományokból táplálkozik Lengyelország vagy Lettország, ahol a kosárfonás technikáit ötvözték a praktikussággal és funkcionalitással. Az utóbbi egyik designerét megihlette az északi fény, ami a letteknél is látható, és egy olyan elegáns, üvegből készült vázakompozíciót hozott létre, mely színeivel felidézi ezt a nem mindennapi természeti jelenséget. Bizonyos berögzült sztereotípiákat sem hagytak megdőlni a kurátorok, így a franciák esetében habverő vagy szakácssapka alakú gőzlámpákat állítottak ki. Hasonlóan az olasz Alessandro Mendini Mokka kávéfőzője, ami itthon csak „kotyogós” néven ismert, és sok háztartásban megtalálható. Sokan talán nem is tudják, hogy milyen, a designtörténet szempontjából kiemelkedő kávéfőzővel rendelkeznek. A belga BRAM Boo csoport egy egészen más hagyományt élesztett újjá, ami kifejezetten jól működik. Saját hazájukban ők a bútortervezés legismertebb alakjai, és a szürrealista festészetből táplálkoznak. A használhatóság mellett a humor is megjelenik tárgyaikon, akár René Magritte képein.

A skandináv államok láthatóan olyan anyagokkal dolgoznak, amelyek könnyen elérhetőek számukra. A tárgyak nagyobb része ezért is készült fából. Kiállított alkotásaikról (főként bútorok) leolvasható az eszköztelen egyszerűség, funkcionalitás igénye, főként Matthias Rask és Tor Palm munkáin látszik ez, akik megkísérlik újra értékké tenni a kézműves minőséget és a környezetbarát anyagokból készült tárgyakat. Ez utóbbihoz kapcsolható a finnek teljes mértékben komposzt anyagokból, kukoricakeményítőből és nővényi szálak rostjaiból készült széke.

Természetesen a magyar designerek is kaptak lehetőséget arra, hogy bemutatkozzanak. Az egyik tárgy egy Cocodice nevű térbeli fejlesztőjáték, melynek darabjai mágneses elven kapcsolódnak össze. A kreativitást fejlesztő játék egyik nagy előnye, hogy a „befogadó design” mintapéldája, hiszen látáskárosultak számára is használható eszköz. A befogadó design eredendően a leszakadó társadalmi rétegek három legfontosabb csoportjának – az időseknek, a fogyatékkal élőknek és az anyagi értelemben leszakadóknak – sajátos igényeit kielégítő tervezői szemléletként és gyakorlatként indult mára pedig egyre inkább egyetemes tervezői paradigmává magasztosul.² A Cocodice kiváló utódja lehetne a töretlen népszerűségű Rubik-kockának.

Kiállították még Ivánka Beton „Flaster” nevű csempe és járólap együttesét, amely motívumaiban a századfordulós Budapest bérházainak és palotáink hangulatát és világát idézi fel. Végül pedig, mint „helyi árnyalat” a Tisza márka cipői kaptak helyet a tárlaton. A „retro” őrületnek köszönhető példátlan magyar siker az egyik legjobb módja annak, hogy a „couleur locale” jelenségét firtató kérdést megválaszoljuk. Igen létezik helyi szín vagy árnyalat, ami egy-egy nemzet sajátos földrajzi, történelmi vagy akár társadalmi jelenségeiből származik. Hiszen a Tisza cipő feléledése nem a „sportcipő piac” alacsony kínálata miatt valósulhatott meg, hanem abból kifolyólag, hogy a magyar divattörténet egyik kultikus darabja.

Összességében minden nemzetnél megfigyelhető, hogy valóban hasznosítható, praktikus tárgyakat próbálnak létrehozni, amelyek mellesleg esztétikai értékkel is bírnak. Mindezt pedig úgy teszik, hogy közben sajátos értékeiket és hagyományaikat is újra felélesztik. Ezt a sokféleséget hozta egy tető alá a Design Terminál rendezvénye, ahol a sok hasonlóságon túl egymás mellett szemlélve ezeket a tárgyakat felsejlik az a bizonyos sajátos identitás.

Couleur Locale – Európa színe tárgyakban
Design Terminál
2011. szeptember 30. – október 9.

Kurátorok: Halasi Rita Mária, Szépvölgyi Viktória