Görög filozófiai tanulmányok

Az olyan tanulmánykötetek, amelyeknek írásai már korábban napvilágot láttak, mindig magukban rejtenek egy fontos kérdést. Vajon mitől válik izgalmassá egy könyv, amelynek részei már ismertek? Sokszor ez görcsössé, szétesetté teheti a köteteket, nem így Steiger Kornél a Gondolat Kiadó gondozásában megjelent Tanulmányok az antik görög filozófiáról című művének esetében.

Már maga a cím is egyfajta nemes egyszerűséget sugall, ezek csak tanulmányok és nem kell őket többnek látni, valami frappáns többértelmű címmel túldimenzionálni. Ezt még inkább erősítik a szerző előszóban olvasható állításai: „ez a válogatás harmincegy év termeléséből kilenc tanulmányt tartalmaz. A tanulmányok mintegy melléktermékei azoknak a tevékenységeknek, amelyekkel az adott időszakban éppen foglalkoztam.”

Ez a görcsöktől mentes egyszerűség, amely a címet és előszót áthatja, csak átmeneti, ugyanis Steiger pár oldallal később a bevezetőben egyszerűen szembesíti az olvasót a filozófiatörténész és a filozófus antik filozófiával kapcsolatos legnagyobb problémáival. Hogyan lehet értelmezni a kontextusukat vesztett preszókratikus és korai sztoikus szövegek töredékes formában fennmaradt részeit? Miképp érthetjük meg a filozófus intencióját, ha életéből és munkásságából csupán néhány töredék maradt ránk? Mit kezdjünk a korai művek kései kommentárjaival, lehámozzuk az írásokról, vagy pedig hagyjuk rajtuk mint nemes patinát? Innentől kezdve pedig beindul a gőzhenger és igazi filozófiai mélyfúró-gépezettel haladunk végig az ókori hellén filozófia rétegein.

A vaskos könyvben továbbhaladva az első nagy rész elején máris a fragmentumok és kommentárjaikkal kapcsolatos problémát elemző tanulmánnyal találkozunk, amely A mű és kommentárja címet viseli. Ebben Steiger végigveszi, miképp alakultak ki az a XIX. században létrejött kommentárokkal összefüggő elképzelések. Viszont, ami sokkal fontosabb, az Steiger elgondolása, miszerint a kommentárok rendkívül fontos részét képezik az antik műveknek és ignorálásukkal nem magukhoz a művekhez jutunk közelebb, csupán megszüntetjük azt a közeget, amelyben az antik írások értelmezései korábban működtek. Épp emiatt el kell vetni a két évszázaddal korábban született, napjainkig hatással lévő kommentárokkal kapcsolatos elméleteket.

Ezután a Doxográfia címet viselő fejezet következik, amelyben a szerző bemutatja, hogy mi is a doxográfia, milyen módszer szerint épül fel és egyáltalán miként kezelik ezeket az írásokat. Kimutatja, hogy Hermann Diels szemlélete, amely hosszú időn át meghatározta a doxográfia íróival kapcsolatos filozófiatörténészi szemléletet, milyen tévedéseken alapul, és az miért nem revideálható. A kötet első szerkezeti egységének talán ez az egyik legizgalmasabb tanulmánya, mivel számos korábbi részben már használt fogalmat és problémát itt tisztáz először a szerző, épp emiatt jobb lett volna, ha a kötet elejére kerül. Úgy az olvasó hamarabb megtudhatta volna, hogy ez a fogalom nem mást takar, mint: „filozófiai tantételek gyűjteményes tárgyalását tartalmazó” munkákat.

A Tanulmányok címet viselő második nagy szerkezeti egységben érezheti otthon magát igazán a filozófiát kedvelő olvasó. Hiszen itt Steiger a preszókratikusoktól egészen a sztoikusokig szemügyre vesz egy-egy kérdést és a rá jellemző szakértelemmel egy rendkívül csábító válasszal áll elő. Megismerhetjük a Homérosz és a preszókratikus filozófia címet viselő tanulmányból, hogy miképpen gondolták el az érzékelés, az elme, a lélek fogalmakat az antik korban, hogy miképpen kezd kialakulni egy új embertípus, amely az istenek terhét magára véve alakul át a filozófus személyévé. Megtudhatjuk, hogy a preszókratikus filozófusok episztemológiája hogyan épült és módosult az emotív és kognitív homéroszi leírásának hatására. Vagyis, hogy a homéroszi emberben miként kapcsolódnak az érzelmi és értelmi folyamatok egy teljes ismeretelméletté. Viszont ezeknek az izgalmas témáknak van egy szépséghibája, ugyanis az eposzokban olvasható emóciókban gazdag összetett döntési lépések öt szintjének elemzésénél, úgy tűnik, mintha explicit csak a harmadik mozzanatig jutna el a szerző. Csak többszöri olvasásra sejlik fel az olvasó számára, hogy Steiger tovább halad – bár egy közbeékelődött magyarázat ezt némileg elleplezi.

Persze a tanulmányok hangulatát és tudományos mivoltukat az is tükrözi, hogy nem kíván kizárólagos véleményt formálni, sokszor inkább a kérdés körüli racionális diskurzus elindítójaként próbálja megfogalmazni nézeteit. Ilyen az Egy elfelejtett Hérakleitosz-töredék című írás, amelyben jól szemügyre vehető a kötet egészét jellemző visszafogottság, ahogy ezt a következő sorok is illusztrálják: „mindezek alapján azt javaslom… amíg nem győződünk meg az ellenkezőjéről, addig nyitva áll annak lehetősége…”. Bár ez csak a retorikai szint, de szerkezetében és érvelésében is jól nyomon követhető, hogy Steiger alaposan megvizsgálja a fragmentum eredetisége és hamissága melletti érveket, míg végül leteszi voksát annak Hérakleitosztól való származása mellett, mindezt anélkül, hogy érveivel agyonnyomná az olvasót.

Ezt követi egy olyan tanulmány, amely picit kilóg a sorból, de talán az egyik legizgalmasabb témát vizsgálja benne a szerző. Ez pedig a Filozófia és a szerelem című írás, amely természetesen a Lakomáról szól, és a dialógus megírásának körülményit mutatja be. Talán a legérdekesebb az a fajta társadalmi korrajz, amely nő és férfi kapcsolatát boncolgatja az antik világban, és azt, hogy miként válhatott olyan fontossá az ókori görögök számára a férfiak közötti szerelmi viszony. Bár ez a könyv legkevésbé filozofikus része, mégsem szabad szem elől téveszteni, hiszen számos olyan hitet vagy tévhitet erősít meg vagy számol fel, amely a kort nem ismerőkben élhet. Megtudjuk például, hogy a férfiak közötti szerelem csupán tehetséges fiatalok és idősebb támogatóik között jöhetett létre. A homoerotikus kapcsolatok pedig szigorúan szabályozottak és rendkívül korlátozottak voltak. A férfiak közötti intim kapcsolat igényét pedig a nők háttérbe szorított társadalmi helyzete még inkább erősítette. Ezen felül a tanulmány még feltár számos olyan, az antik társadalomra jellemző vonást, amelyek megértése elengedhetetlen, nemcsak a Lakoma, hanem bármely antik mű olvasásánál.
 

Biztosan nem okoz meglepetést, hogy Platónt jelen könyvben is Arisztotelész követi, méghozzá a Nikomakhoszi etikában található ellentmondások Steiger szerinti megoldásával. A Polisz, egyén, erény című tanulmányban azt javasolja, hogy ne kezeljük a művet homogén etikai írásnak, hanem az egyén, a polisz és az erény aspektusai közötti ugrásokként szemléljük részeit. Ezáltal könnyen belátható, hogy csak látszólagosak a Nikomakhoszi etikában található ellentmondások.

A másik Arisztotelésszel kapcsolatos, Az arisztotelészi proaireszisz fogalmáról címet viselő fejezet is etikai természetű, amely nemcsak az előzővel áll szoros viszonyban, hanem a tanulmánykötet utolsó vizsgált korszakával is, a sztoicizmussal. A sztoicizmus etikájával kapcsolatos steigeri elképzelés egységes tudományfelfogássá varázsolja a laikusok számára látszólag különálló sztoikus fizikát, etikát és logikát. Továbbá, a tanulmány számos érdekes megállapítást tartogat a sztoa és a szókratikus-platóni filozófia kapcsolatáról, a filozófus/bölcs személyének megszületéséről és a világban való helyes cselekvés végett létrehozott útmutatóról, a sztoikus etikáról is.

Talán épp amiatt, hogy ezek az egymáshoz közel álló, mégis nagyon különböző írások most egy helyen jelentek meg, egyszerűbbé és elérhetőbbé válnak azok számára is, akik érdeklődnének egy nagyobb, átfogóbb természetű munka iránt, viszont a filozófiában való gyakorlatlanságuk miatt fáradságosnak találnák kicsemegézni a tanulmányokat a különböző szaklapokból.

Steiger Kornél: Tanulmányok az antik görög filozófiáról. Gondolat Kiadó, Budapest. 2010.