Ghymes: Summa

A 15. jubileumát ünneplő Fonó koncertsorozatának apropóján

A Ghymes huszonhét évvel ezelőtti megalakulása óta az ország egyik legismertebb és legelismertebb világzenei együttese lett. A kezdetben erőteljesen népzenei gyökerekre épülő hangzás fokozatosan nyerte el mai, sajátos jellegét, így született meg a Ghymes-zene. Habár a magyar, illetve a közép- és kelet-európai népzene még mindig alapja egyedi zenéjüknek, a hangzás egyre improvizatívabb lett, a tradicionális hangszerek – hegedű, brácsa, koboz, duda és cimbalom – mellett megjelent a szaxofon, a szintetizátor és a dob is. Az együttes története kezdetben szorosan összeforrt az idén 15. jubileumát ünneplő Fonó Budai Zeneházzal: az ünnepi koncertsorozatot a Ghymes nyitotta meg szeptember 19-én a Művészetek Palotája színpadán.

Az együttes hitvallása szerint az élő muzsika ereje, a pillanat varázsa a feltétele és záloga sikereiknek. Számomra is különleges alkalom egy-egy Ghymes-koncert, az évek során egyszer sem halottam ugyanazt és ugyanúgy játszani tőlük, mindig akad valami újítás: a dalok az adott pillanatban újra megszületnek a színpadon. Persze nekik is, mint minden együttesnek, megvannak az állandó koncertszámaik, de köszönhetően a kétévente frissülő zenei anyagnak, a régi, mára már klasszikussá vált dalok mellett mindig ott vannak az éppen aktuális, friss album számai is.

Kicsit mégis szkeptikusan indultam el, egyrészt talán a helyszín miatt – mindig is gondot okozott könnyűzenei koncertet végigülni –, másrészt pedig azért, mert évekkel ezelőtt hallgattam utoljára élőben a zenekart, még az utolsó két album (Messzerepülő, Álombálom) megjelenése előtt.

Hogy miért is ad okot a szkepszisre az újabb albumok hangzásvilága? Talán azért, mert számomra az együttes zenéjének csúcspontját jelentő „hármasság”, a Rege című album, valamint az azt megelőző Tűzugrás, és a Regét követő Smaragdváros albumok után a Ghymes zenéje jelentősen átalakult.

Az első három lemez (Ifjúság mint sólyommadár [1988], Ghymes [1991], Üzenet [1993]) autentikus, tisztán népzenei anyaga után az 1996-os Tűzugrás hozta meg a váltást: ezen az albumon szólal meg először a sajátos Ghymes-zene, mind a dallam-, mind pedig a szövegvilágot tekintve. A dalok immáron szabadabbak lettek, a hangszerelés merészebb, felbukkannak a fentebb említett új hangszerek: jó példa erre a Pozsonyi blues című szám, melyet az együttessel olykor közösen együtt dolgozó és fellépő Hobo énekel, akivel Bakaballada címmel közös albumot is készítettek 2002-ben.

Az egyéni hangkeresés folyamata csúcsosodott ki és ért révbe a Rege (1998) című lemezzel, melyen egyaránt találunk a reneszánsz világát megidéző Balassi- vers megzenésítését (Azért ne bánkódjál), gyermekjáték-mondókára írt dalt (Ne nézz hátra), valamint ezen a lemezen kapott helyet az együttes máig legnépszerűbb száma, a Tánc a hóban. Nem véletlen talán, hogy ez az album hozta meg először – a Smaragdvárossal egyetemben – 2000-ben a platinalemezt a Ghymes számára. A Rege dalai adtak és adnak keretet a koncerteknek, a műsorról nem maradhat le soha a Rege, a Tánc a hóban vagy épp a Bazsarózsa című szám.

A zenekar mostani, Summa című koncertjük alkalmával is szép számmal válogatott a régi lemezek anyagából: megszólaltak dalok az Üzenet, a Rege, a Smaragdváros (2000) és a Héjavarázs (2002) című lemezekről. Ez utóbbiak adták a műsor jelentős részét. A koncert másik felét a két legutóbbi lemez, a Messzerepülő (2006) és az Álombálom (2008) dalai tették ki. Az előbbiről a rendkívül improvizatív hangzású címadó dal, a Messzerepülő talán nem a legjobb választás volt, hiszen disszonáns hangzása miatt nehezen „emészthető”, az Álombálomról hozott Vándorének pedig rockos hangszerelése miatt kilógott a többi dal közül.

Az együttes vendége ezúttal Keresztes Ildikó volt, aki számomra többszörös meglepetést okozott. Soha nem tudtam volna őt elképzelni egy világzenei együttesben ezelőtt, érces, dinamikus és erőteljes hangja azonban szinte teljesen átalakult a Ghymes zenéjének hatására. Mind a Szarka Gyulával előadott Ej, de igen nagy kár, mind pedig a kissé átalakított hangszerelésű, Szarka Tamással énekelt Tánc a hóban a koncert egyik csúcspontját jelentette. Az utóbbi dal korábban cimbalommal játszott részeit szintetizátorra hangszerelték át, így a hangzásból teljesen eltűnt a cimbalom lágy hangja. A helyébe lépő zongoraszólam pedig kemény akkordjaival teljesen elüt a Tánc a hóban sajátos atmoszférájától. A majd kétórás műsor most sem okozott csalódást. Csupán egy-két újabb keletű szám alatt éreztem kicsit lanyhulni az érdeklődésem a fent említett dilemmák miatt. Ezt a pár percet leszámítva a koncert végeztével nyugtázhattam, hogy érdemes volt eljönni újra. A Ghymes zenéje még mindig hihetetlen erővel tud hatni, a Művészetek Palotája pedig méltó helyszíne volt az eddigi, huszonhét évet összegző és áttekintő koncertnek.

A Szarka-testvérek eltérő zenei stílusa itt is, mint minden koncerten megjelent, de egyik sem ment a másik rovására: az autentikusabb és lágyabb hangzású, Szarka Gyula által énekelt dalok tökéletesen kiegészítették a merészebb, élesebb hangú Szarka Tamás számokat. Ez a kettősség szinte az összes lemezen megfigyelhető, az alapjaiban azonos, de végeredményében teljesen mást hozó dalok zenei szimbiózisa is záloga a Ghymes sikerének. Azonban azok sem maradnak muzsika nélkül, akik számára csak az egyik jelent lelki és szellemi felüdülést: mind Szarka Gyulának, mind pedig Szarka Tamásnak jelent már meg szólóalbuma, előbbi az Alku (2004), utóbbi pedig az Anonymus (2004) című lemez.

A zene mellett Szarka Tamás sajátos, különös hangulatú dalszövegei váltak a Ghymes védjegyévé. A szövegvilág, akárcsak a zene, a népköltészet gyökereiből táplálkozik tele szimbólumokkal, sűrített szóképekkel, utalásokkal, így váltak az együttes dalszövegei a magyar „zeneszöveggyűjtemény” talán legkülönlegesebb darabjaivá. Példaként a Messzerepülő című lemez Életvíz című dalának szövege, mely zene nélkül, önálló versként is megállja a helyét:

[kozep]Bírsz-e szeretőt, meghalnál-e érte
Érted remegőt, sírba zár a térde
Bírok egy pihegőt, könnyemből kér a vére
Könnyével fut a halál, a számban édes íze

Angyalhajszálból fontam a sorsom egészbe
Tartottam életvízbe, szívbeli tűzbe

Bírsz-e irigyet, sárgul-e a mája
Álmod erejét megmarná-e szája
Bírok pár szomorút, ám fönn szállok, hiába
Héjára bőg a szamár, fáj a szárnya hiánya

Angyalhajszálból fontam a sorsom egészbe
Tartottam életvízbe, szívbeli tűzbe

Bírsz-e tüneményt, égig ér bűbája
Fáj-e sugara, feltáncolnál rája
És bírok tüneményt, és égig ér bűbája
És halkan fáj a sugara, és feltáncolnék rája[/kozep]

A dalszöveg az olyan ősi motívumok összetett rendszere által mint a halál, a szerelem, a vér, és az álom szinte mágikussá, ráolvasásszerűvé válik. Az akár költői kérdésnek is tekinthető „Bírsz-e szeretőt, meghalnál-e érte” kezdősor álomképpé, látomássá változik, az érzés a testi vágyból és beteljesülésből égi tüneménnyé, fénysugárrá változik, mely kapocs férfi és nő között.

Az együttes most szeptemberben megjelent Szikraszemű című új albuma ismét sok kérdést vet fel bennem. A kíváncsiság mellett újra ott a szkepszis is: vajon mennyiben lesz ez más, mint eddig, hová fejlődik a Ghymes-zene, mennyire alakul át a hangszerelés, a szövegvilág és a sajátos atmoszféra? Mit és mennyit bír még el a hegedű és mi újat tud hozni a szintetizátor vagy egyéb új hangszerek? A sok kérdés ellenére azonban egy dologban teljesen biztos vagyok: az együttes sikere továbbra is megmarad. Erre garancia a zene egyedi hangzása, a dalszövegek sajátos karaktere, egyszóval az, ami a Ghymest megalakulásuk óta Ghymessé teszi.

2010. szeptember. 19., Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A koncerten közreműködtek:

Szarka Tamás – ének , hegedű, gitárok, koboz
Szarka Gyula – ének, gitár, basszusgitár, bőgő
Jelasity Péter – szoprán- és altszaxofon, fuvola
Jász András – szaxofon
Nagy Szabolcs – szintetizátor, nagydob
Kún Csaba – szintetizátor
Lau János – dobok

Képek forrása: ghymes.hu illetve mupa.hu

Facebook-hozzászólások