Győrfi Krisztián: Megtört Varázs

[kozep]„Gyilkos méreg
Gyűlik a testben
Holtponton vagyok,
Isten meg lesben.”[/kozep]

Győrfi Krisztián első verseskötete a szerző könyörtelen alapossággal naplózott passiójárásának jegyzőkönyve: 1992 és 2008 között elkövetett bűneit vallja be az olvasónak. A Megtört Varázs bűnjel: annak bizonyítéka, hogy a szerző hitehagyottsága és végtelen magánya romjain miként teremtette meg perverz kéjjel azt a vaksötét vákumot, melyet aztán dacosan megtör ama bizonyos – tőle független, de mégis belőle táplálkozó – Varázzsal. Ez a káprázat azonban nem véletlen jelenés, hanem talmi ábrándok feletti, kikövetelt, megharcolt elégtétel. Győrfi látomása kényszerű leszámolás a céltalanul hömpölygő illúziókkal: egy megingathatatlannak hitt értékrendszeren alapuló élettörténet mérföldköve. A Varázs ezért itt a gyónás szinonimája, az önként vállalt vezeklés allegóriája.

De mivégre ez a vezeklés? S főképp, kiért szól a harang: a szerzőért? Az olvasóért? Egyikért sem, és mindkettőért. Győrfi versei ugyanis a személyes ügyként kezelt kollektív tudat erőszakos, kérlelhetetlen kivetülései: ősfélelem, szorongás, céltalan vágyódás, majd az elkerülhetetlen csalódás, végül a felold(oz)ás talán. Lázongása nem csupán önmagáért, hanem amolyan szelíd váteszi lángoszlopként világít, s jelzőfényként pislákolva hoz áldozatot azokért az „élettelen lényekért”, akikért „Fénytelen szobában/Gyilkolnak a fények.”

Ezek a versek döntésekről mesélnek, hogy miként vált a Szeretet iránti ösztönös vágy annak megélésévé: s hogy ez a vágy miként talált békére a Hitben, otthonra a Fényben. E két utóbbi a Megtört Varázs tartópillérei. Mégsem egyértelműen vallásos költészettel állunk szemben, mert Győrfi hajlamos a felejtésre, aminek következtében újra és újra emlékeztetnie kell magát, hogy igazolja hitét önmaga számára.

Ez a folytonos, mániákus tanulságtétel a kötet borítójában is visszaköszön, amolyan önbeteljesítő jóslatként. Kietlen, morbid tájban futó sínpár, közte suhanó alak, akihez valami fehéren vakító fényesség közelít, mely lehetne akár egy vonat vészjósló lámpája, akár az örök Fény (meg)kísértése. Győrfinél ehhez hasonlóan sosem lehetünk bizonyosak afelől, hogy ez a szerelvény valóban létezik, avagy csak délibábként trancsírozza cafatokra önkéntes áldozatát.

A szerzőnek épp ez a kétesélyes, szigorú játék a csapdája. Mintha mindig ugyanazért a bűnért kiáltana, hogy aztán ismét meggyónhassa. Mintha csak félig áldozná fel magát, hogy legközelebbre is maradjon valami. Ám miként a Varázs megtörése is elkerülhetetlen, úgy ez a feloldozásért kiáltó, szüntelen költés is szükségszerű, öngyógyító gesztus.

A kötetet lapozgatva akaratlanul is Szabó Lőrinc: Semmiért egészen c. verse sejlik fel az olvasónak, mely mintha mind címében, mind témájában összegezné a Megtört Varázst. Hiszen Győrfi is mondhatná: „Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz.” Azzal együtt, hogy Győrfi egy-egy korai verse nem több mint halandókhoz méltó segélykiáltás, az évek előrehaladtával akad jó néhány kifejezetten egyéni vallomás. Mindez a fejlődéstörténet része, a számvetés minőségének egyre nyomatékosabb fokozata, melyet a szerző bátran felvállal. Mint ahogy írja is: „Nem vagy gyáva/Ha ismered a kegyelmet.”

Értékelés: 7/10

Győrfi Krisztián: Megtört Varázs – Verseskötet. Könyvműhely, 2009. 56 oldal. 1200 Ft.