A háború örvényében

Izgalmas tárlatot nyitott a Magyar Nemzeti Galéria idén szeptemberben, Chagall – Háború és béke között; Ámos Imre, a ”magyar Chagall” – a háború örvényében címmel. A kurátori koncepciók szerint két nagyobb tematikus egységből áll a Marc Chagall és Ámos Imre művészetét bemutató kiállítás.
E két nagy ”fejezet” a művészek személye köré szerveződik, bár a tárlat kialakulása szempontjából helyesebb egyesülésről beszélni, mivel a Nemzeti Galéria A épületében bemutatott kiállításnak Chagall munkásságát prezentáló része a párizsi Musée du Luxembourg időszakos tárlatáról került hozzánk. A koncepciót Kolozsváry Marianna kurátor helyezte új megvilágításba, Ámos Imre művészetével párhuzamba állítva azt.

A párizsi Julia Garimoth-Foray-féle koncepciót Chagall egyik leghíresebb és legfontosabb festménye, a Saint-Paul de Venice-ből származó La Vie (Élet) című alkotás egészíti ki. A festmény azért is lehet a tárlat gyöngyszeme, mert első alkalommal tekinthető meg hazánkban. Míg az orosz származású, kilencvenhét évesen elhunyt művész egész életművéből válogat, addig a harminchét évet élt Ámos Imre munkásságából csupán életének utolsó hét évére fókuszál a kiállítás, arra az időszakra, amely Chagallal történő találkozása után bontakozott ki. Habár első látásra ”igazságtalan” az eltolódás a művek számában, a tárlat mégis egységre törekedve fogalmazza meg a két művész életének, sorsának vonalán egyrészt a XX. század kiszámíthatatlan tébolyát, a tragédiát és a túlélést, azt, hogy a borzalmakat milyen eltérő utakon lehet feldolgozni, illetve megoldást találni rájuk. Míg Chagall megpróbál túlélni, az élet szépségeire koncentrálni, addig Ámos festményein szembenéz a borzalmas jelennel, a szorongásoknak adja át vásznait, nem akar menekülni. Az eltérő életutak mellett mégis a hasonlóságoké a főszerep.

Chagall művészetének bemutatása által az életet szerető érzékeny művész lelkivilága mutatkozik meg a befogadó előtt, aki a nehéz történelmi helyzetet és a személyes tragédiákat is átélte, mégis képes volt derűlátó maradni. Az I. világháború alatt készült alkotások tanúsága szerint is a családi boldogság öröme háttérbe szorítja a félelmet. A Bella és Ida az ablaknál című, 1916-os festményen a nyugodt, hűvös kék és zöld tónusoké a főszerep, az ablakból nyíló kilátás a szabadságot, boldogságot, a szobabelső a védettséget, a kettő összenyitása pedig a harmóniát jelképezi. Mindazonáltal a színek használata, a tárgyak bizonytalan elhelyezkedése a térben mégis egyfajta bizonytalanságot, nyugtalanságot sugall. A boldogságot talán a következő pillanatban megzavarja a külvilág.

A chagalli festészet kiállításon megjelenő témái a háború, a szülőfalu, Vitybeszk, az attól való búcsúzás, a párizsi tartózkodás; itt láthatóak La Fontaine meseábrázolásai, illetve az Ószövetség illusztrációi, az álomvilág, az egyesült államokbeli száműzöttség. Utóbbi munkák feszültségében érzékelhető a művész aggodalma Európáért. A tárlat ezen részén, valamint Bella elvesztésének kapcsán a Gyász cím alatt bemutatott munkák a legmegrendítőbbek.

A művész színes, sokszor lehangoltságukban is barátságos figurái most a kétségbeesettséget, a reménytelenséget, törődöttséget fejezik ki. Az utolsó rész ezzel ellentétben ismét az életigenlő, vidám képeknek ad teret, amelyet gyönyörűen zár le a már említett La Vie című festmény. Itt újra megjelenik Bella a művész oldalán, de már nem földöntúli menyasszonyként, hanem nyugodtan mosolyogva, mintha egy kedves régi fényképről lépett volna elő. Az ember- és állatalakokkal teleszőtt festmény központi motívumai a Nap és a Hold mint a teljesség jegyei. A munka különösen érdekes, mert Chagall életét a zsidó nép történetével vonja párhuzamba, a jeleneteket pedig jobbról balra, fentről lefelé kell olvasni, akárcsak a héber szövegeket.

Innen egy üvegezett ajtón keresztül léphetünk át a kiállítás második felébe, Ámos Imre festményei, grafikái közé.
Az átvezetés szerencsésen megkomponált, a két művészt összekötő rész szimbolikus, és nagyon kifejező: annak a rövid találkozásnak a bemutatásában fonódnak össze a tárlat részei, amikor a fiatal Ámos Imre és felesége a már ismert, idősebb művész párizsi műtermét keresi fel 1937. október 4-én. Ebben a rövidke találkozásban a rokonszenven és festői érzékenységen túl a két festő élethelyzetének, létbeli fenyegetettségének tudata is egymásra talál.
Erről az eseményről egy Ámos Imre naplójából vett idézet mesél a látogatónak, aki így személyes elbeszélésből ismerheti meg azt is, hogy Ámosnak milyen sokat jelentettek Chagall barátságos, elismerő szavai. Itt két, Ámos Imre által készített lazúros portré is szerepel, melyeket a nagyra becsült orosz művészről festett meg.

A főbb struktúrák, melyek köré Ámos kiállításon szereplő munkái csoportosulnak, a háborús és vallásos alkotások, az apokalipszis szörnyű valóságának kifejezései, és végül az önarcképek, illetve az Anna Margittal szereplő kettős portrék, amelyek a művészi önmeghatározás és ”családkép” műfajaiként jelennek meg. Ezeket a festményeket vizsgálva válik világossá, hogy az önreprezentáló művekben is milyen erősen jelen van a nyugtalanság. A feleséggel együtt szereplő művészportrékon sem a szerelemé, hanem a ragaszkodó féltésé, a szorongásé a főszerep.

A „Sötét idők” sorozat képeiből a tárlaton szereplő VIII. munkán a pár düledező falak között áll, a művész kezében gyertya, mely ikonográfia Picasso Guernicáján, illetve Chagall Vörös Ló képén is a remény szimbólumaként jelenik meg. Míg Anna Margit csukott szemmel próbálja kizárni a külvilágot, a művész gondterhelten néz az égre. A háttérben létra magasodik az ég felé, mely egyértelmű szakrális szimbólum. A mellette elhelyezkedő óra a halandóságra emlékeztet.

A kurátornak sikerült olyan atmoszférát létrehoznia a kiállítási terekben, amelyekben az ember úgy érezheti, Chagall munkáinál valóban egy álomban sétál. A kellően elhomályosított térben szinte világít az a sok színes, vibráló, lebegő, különleges figura. Ugyanez a fénybeállítás Ámos Imre esetében tragikusan rövid életének a háborús szorongások, félelmek bemutatásakor a komor, baljós hangulatot, ugyanakkor a sorssal, az üldözéssel és a halállal – ha rettegve is – bátran szembenéző művész lelkét tükrözi.
A témák egymásutánisága – a két művész egymáshoz való viszonya, illetve idomulása a világhoz, a zsidó identitásukhoz, a vallásossághoz és a XX. század borzalmaihoz – érzékenyen és kifejezően tud kibontakozni a rendezésben.

A tárlat kialakításának erénye, hogy nem erőlteti a látogatóra ezeket a párhuzamokat, csupán megemlíti azokat, szabad teret hagyva a szubjektív értelmezésnek. Ilyen például a két művész munkásságában a zsidóság és a kereszténység egymásba fonása, a két kultúra tárgyainak tudatos együtt szerepeltetése, mely nyilvánvalóan a kirekesztés értelmetlenségére hívja fel a figyelmet az emberiség közös történelmének prezentálásával.

Ami a feliratokat illeti, eleinte zavarónak éreztem, hogy bizonyos festménycsoportoknál – amelyek a beugrókban kaptak helyet – nem a képek alatt, hanem mellettük egy falon, egymás alá kerültek az adatok kisebb, az azonosítást segítő reprodukciók alá. Ezt a kialakítást praktikus okok indokolják, és egyébként nem befolyásolták a művek befogadását.

A tárlat sok önéletrajzi vallomással, Ámos Imre esetében pedig versidézetekkel volt tarkítva, viszont száraz adatok csak a fontosabb események kapcsán kerültek kiírásra, így a kísérő szövegek nagyon személyessé tették a befogadást.

Habár nagyon komoly témákat jár körül a tárlat, mégis könnyed, és felemelő vizuális élményt nyújt. Chagall valószerűtlen, mégis élettel teli vásznain színpompás víziók vonulnak fel, az élet fundamentális szépségét hirdetve. Ámos vásznain az élénk színek a zaklatott felriadást érzékeltetik, amelyek a szorongó lelket kiszakítják abból a kimerült félelemből, amelytől a kézzel fogható valóság elhomályosul, és álomszerűvé válik.

Chagall – Háború és béke között; Ámos Imre, a „magyar Chagall” – a háború örvényében 1937-1944
Magyar Nemzeti Galéria
2013. szeptember 13. – 2014. január 5.
Kurátor: Kolozsváry Marianna