Hűvös profizmus
Korábbról megtanulhattuk, hogy az immár második nagylemezével jelentkezett Bacsó Kristóf Quartet darabjaiba nehéz spontán belesimulni. Csalódhatunk, ha arra várunk, hogy egy domináns érzelemforma akaratlanul magával ragadjon, hogy egy hullám a szám elején a hátára kapjon, a végén pedig ledobjon. Nehezen tudjuk csak úgy sodortatni magunkat. Náluk ennél többre van szükség a hallgató részéről. Az aktuális, hét új felvételt tartalmazó, áprilisban megjelent Nocturne-re is érvényes mindez. Hogy a totális élményt előcsalogassuk, a zenehallgatás itt sem lehet puszta passzió, „akciónak” is jelen kell lennie, s ezt egy folyamatos, feszült ráhangolódás formájában követelik tőlünk a dalok. A többszöri meghallgatás is szinte követelmény, hisz a feszesen szerkesztett kompozíciókban csak így tudunk minden értékes nüanszot felfedezni. Merthogy sehol egy üresjárat, egy körömnyi kis vakfolt, ahogy nincs alibi játék sem. Mindegyik nóta precíznek és abszolút sallangmentesnek hat, itt-ott már-már kimértnek, s emiatt nem hagy nyugton a gondolat, hogy Bacsóék zenéje inkább az értelem szülöttje, még ha tele is van érzelmekkel, hogy szerzeményeikben az intuíció mellett fontos szerephez jut a spekuláció.
A kvartett tagjai, akik kétségkívül a hazai jazz élvonalának legtapasztaltabb és legképzettebb fiatal muzsikusainak képviselői, Bacsó Kristóf szerzői vezényletével, ezúttal sem az egymásra kontrázó magamutogatásról, az egyéni virtuozitást bizonygató futamokról teszik nevezetessé a lemezt, hanem, az Alteregoshoz hasonlóan, a kompozíciókra helyezik a hangsúlyt. Németh Ferenc és Szandai Mátyás a dob és a bőgő önzetlen, valóban kísérőhangszerekként való működtetésével vasbeton alapokra állítják a korongot. Németh hol tapintatos, ösztönösen szolid tányérjátékkal (Mantra in 4/5), hol merészebb szólamokkal járul a darabokhoz, de sohasem akar túlnyúlni a szerzemény által rászabott kereteken, ahogy Szandai sem kívánja túljátszani a szerepét. Mindazonáltal a dobbal egyetemben a basszus is alapvető bázis. Jó példa erre a Smiling Moon szívverésszerű bőgőfundamentuma, vagy a The Visitor kipattanása, ahol a ritmusszekció kommunikációjából indul az építkezés. A dob és a bőgő ágyaz meg Bacsó és Fekete-Kovács Kornél játékának, akik a fúvósokon képviselik a lényegi zenei gondolatokat. Dramaturgiailag kettejük egymást árnyaló, ellentételező vagy éppen felerősítő kapcsolata viszi a lemezt. A felállás hatalmas játékteret enged a fúvósszekciónak, ami ezt a végletekig kihasználva az árnyalatok felülmúlhatatlan sokaságával kényeztet: egyszer egymással sustorognak, piszmognak, másszor - szinte big band-szerű utánérzéssel - együtt kiáltanak teli torokból az éjszakába. Ez azonban érzékeny pontja is az anyagnak. A fúvósok lényegüknél fogva erőteljes, ellentmondást nem tűrő fellépése annyira keménnyé és feszültté teszi az egyébként is hosszú, tömény darabokat, hogy a léleknek szinte megkönnyebbülés a korong felétől Oláh Kálmán fel-felcsendülő zongorajátéka, akinek szólói végre valahára levegőhöz juttatnak minket. Mintha csak egy nehéz, súlyos gondolatokkal terhelt eszmecsere után fecsegésre váltanánk.
Minden izgalmassága ellenére végül mégis a feszültség és a töménység nyomán beálló bizonytalanság az, ami nyomot hagy bennem a korong kapcsán. Ehhez bizonyosan hozzájárul a harmóniától való elrugaszkodás, s az a befogadás határait feszegető, kísérletezgető kakofónia, mely ebből jó néhány helyen következik. Mindenesetre a valamennyi hangjából összetéveszthetetlen profizmust árasztó Nocturne a hibátlan, fegyelmezett forma ellenére mégsem hatol egészen a zsigerekig, s ez az, ami elbizonytalanító. A dalokban minduntalan várunk valamire, ami aztán általában nem következik be. A felkorbácsolt, megindított szenvedély a lemez hallgatása közben nem csendesedik le, nem tudjuk nyugodt megelégedettséggel kivenni a korongot, elhagyni a virtuális koncerttermet: hangulatunk a lemez végére katartikus idilliség helyett zaklatottságba fordul. Ha esetleg ez volt a cél, a Nocturne működik, és akár valamiféle fenségesség-logika mentén is elbeszélhető kéne, hogy legyen. Én azonban szkeptikus vagyok.
Bacsó Kristóf Quartet
Nocturne
2012. április 20.
BMC
Bacsó Kristóf – alt- és szopránszaxofon
Fekete Kovács Kornél – trombita, szárnykürt
Szandai Mátyás – nagybőgő
Németh Ferenc – dob
Oláh Kálmán – zongora
Facebook-hozzászólások