Ha jó a vége

Megkésve jutott el hozzánk a rejtélyes Hendrik Groen naplója, de annál nagyobb sikert aratott a magyar olvasók körében is. A Hollandiában 2014-ben megjelent kötet ugyanis azóta is a bestseller listák élén áll, s mostanára legalább 30 fordítást tudhat maga mögött.

A kötet érdemeit jól mutató eredmények után nézzük, honnan is ered ez a népszerűség, miben rejlik a 84. életévében járó öregúr és naplója sármja. A kiadó honlapján található információk szerint a napló a Torpedo Magazine nevű irodalmi honlapon indult útjára, s az amszterdami székhelyű Meulenhoff kiadó fedezte fel éles szemmel a benne rejlő lehetőségeket. A később kötetbe rendezett naplóbejegyzések sikertörténetét csak fokozza az a tény, hogy ez idáig nem sikerült beazonosítani a Hendrik Groen név mögött megbújó szerzőt: a média a megjelenést követően hamar tele lett a Hendrik Groen valós személyéről szóló spekulációkkal. A legmegalapozottabb gyanú szerint az álnév mögött Peter de Smet 61 éves amszterdami könyvtáros rejlik.

A naplóregény szerkezetileg és stílusát tekintve nem rugaszkodik el a közismert műfaji elődöktől. Könnyed olvasmányélményt nyújt megkapó stílusa és – egy nyugdíjasotthontól nem várt módon – gazdag cselekménye miatt. Például a recenzió címét is Hendrik Groentól kölcsönöztem, annyira kínálkozott a lehetőség: a napló szerzője ugyanis egyik bejegyzésében azon vacillált, hogy ha egyszer megjelenik könyvként a naplója, vajon melyik cím lenne a legideálisabb. Mivel az Ebgondolat a szerző elmondása szerint már foglalt volt, a maradék hét alternatíva közül választottam.

Hendrik egyszer csak úgy dönt, hogy unaloműzésképpen naplóírásba kezd. „És akkor elhatároztam, hogy végre kimutatom ennek a Hendrik Groennak a foga fehérjét: pontosan egy éven át kendőzetlenül a világ elé tárom egy észak-amszterdami nyugdíjasotthon mindennapi életét. Ha netán meg találnék halni év vége előtt, azt vis maiornak tekintem.” (6.) A rendkívül személyes hangvételű napi bejegyzések megkapó őszinteséggel láttatják az időskori lét minden kulisszatitkát, gondolatát: a betegségektől kezdve a családtagokhoz vagy gondozókhoz fűződő viszonyon át egészen a kifogyhatatlan életszeretetig. Tekintettel arra, hogy ez egy titkos napló: nincs köntörfalazás, itt minden kiderül egy átlagos holland idősek otthonáról, a működés legapróbb hibáitól egészen a többi lakóig. „Itt az élet csupa sohából és mindigből áll. A vacsorát egyik nap „soha nem hozzák időben és mindig túl forró”, másnap viszont „mindig túl korán hozzák, de soha nem képesek megmelegíteni.” (10.) Hendrik őszintén bevallja: „Egész jól el tudok csevegni az ételekről és az időjárásról, de ez lakótársaim nagy részének már így is szinte az egyetlen időtöltése. […] Ennek érdekében nagyon oda kell figyelni, ki mellé ülök a társalgóban. A helyek nagy része eleve foglalt: a mindig ugyanazt a széket birtokló bérletesek hihetetlen patáliát képesek csapni, ha valaki véletlenül az »ő helyükre« ül. A maradék szabad helyek elosztásakor létfontosságú a megfelelő időzítés. Ha túl korán ér oda az ember, nincs választási lehetősége, ha túl későn, szintén nincs. Ha egy-két emberrel átül egy másik asztalhoz – hely végül is van bőven –, akkor faragatlan tuskónak tartják. Ez persze nem hangzik olyan ijesztően, de itt tényleg nagy felháborodást lehet kiváltani azzal, ha az ember különcködik. A sértődött »faképnél hagyottak« ilyenkor azonnal eljátsszák a nagy halált, mondván, nyilván azért nem ül közéjük az ember, mert leprásnak tartja őket.

Úgyhogy hiába szeretek Eefje, meg persze Evert vagy Edward mellett ülni, nagy ritkán, ha úgy adódik, udvariasan bólogatok alkalmi hölgy szomszédom felé, miközben kínos részletességgel felsorolja egészségügyi panaszai végtelen listáját, vagy kimerítő beszámolót tart a Népbíróság legutóbbi adásáról.” (157.)

Hendrik Groen mindenről véleményt formál, mindent figyelemmel kísér, tájékozottsága a külvilág dolgaira is kiterjed. Így nem véletlen, hogy az óramű pontossággal minden nap ugyanakkor beiktatott kávészünetek alkalmával az öregedéssel járó problémák okai és lehetséges megoldásai mellett szóba kerülnek politikai kérdések – különös tekintettel az 50 Fölött nevű nyugdíjaspárt tevékenységére –, az aktuális pápaválasztás, a lóhúsbotrány, a közelgő koronázási ünnepség vagy éppen az iskolai és internetes zaklatás, vagyis a bullying. A beszélgetőpartnerek rendkívüli felkészültségét statisztikai adatokkal, forrásmegjelöléssel ellátva támogatja meg a szerző, így valóban aktuális képet kaphatunk arról, hogy a skandináv országok mellett Hollandiában részesülnek az öregek a legjobb időskori gondozásban. „A hirdetőtáblán megjelent egy felhívás: aki szeretne, jelentkezhet az elesést megelőző tanfolyamra. Azok az öregek, akik félnek az eleséstől, különösen gyakran esnek el. Ezt egy biomedikai szakértő állapította meg. A rettegő ember azt gondolja: amíg nem mozgok, elesni sem tudok. Gyakorlás híján gyorsan romlik az erőnlétük és a motoros mozgásuk, ezért az átlagosnál jóval gyakrabban felbuknak, mondjuk a vécéhez vezető rövid, de kikerülhetetlen úton. Nagyjából így foglalható össze röviden az elesés paradoxonának elmélete. A tanfolyamon részt vevők megtanulják, hogyan „javíthatják testi egyensúlyukat”, ahogyan azt is – ez ugyancsak hasznos lehet –, hogyan tápászkodjanak fel szükség esetén. Beszéljenek a könyörtelen számok: a nyuggerek évente egymillió esést produkálnak, csípő- és csuklótöréseik 725 millió eurót emésztenek fel.” (350.)

Hendrik Groen felesége egészségügyi állapotának romlását követően költözik be az idősek otthonába, számára ez a napló oldalain megelevenedő 2013-as év már nem várt meglepetést hoz: barátokra tesz szert, s társaival együtt megalapítják az Öreg De Nem Halott (röviden ÖDNH) egyesületet. A klubtagokkal közösen zárt körű, korukat meghazudtoló kirándulásokat és programokat terveznek – például főzőtanfolyamra iratkoznak be, tajcsizni kezdenek vagy kaszinóba mennek. A barátság megtartó erejének kivételes példája, ahogyan a demencia tüneteit mutató barátjuk számára Alzheimer-akciótervet állítanak fel, vagy tolószékbe került bajtársukat segítik az új hétköznapi rutin kialakításában. A megható történet ereje abban a szemléletben rejlik, amit Hendriken, a főszereplőn keresztül tapasztalhatunk meg, de igaz ez a klub valamennyi tagjára is: az öregség az élet egy fontos, természetes szakasza, nem egy passzív létállapot. Átlényegül és lelassul ugyan az emberi tevékenység, ugyanakkor nem szükségszerű ezt negatívan megélni. Ahogy a nálunk kevéssé ismert tudomány, a gerontológia (az öregedés és az öregkor élet- és kórtanát kutató tudományterület, Magyarországon mindeddig egyedül a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karának van Gerontológia Tanszéke) is fogalmaz: ez a test egy új állapota, amelyet meg lehet ismerni és teljes életet lehet vele élni – jut idő még bőven gyermeki csínytevésekre, barátságra, sőt szerelemre is, de akár a technológiával is lépést tarthatunk és figyelemmel követhetjük általa a világ dolgainak alakulását.

Jó hír Hendrik Groen rajongóinak, hogy már készül a folytatás: a kiadó honlapján már közzétették a hírt, hogy küszöbön a második regény is (As Long As There Is Life – The Second Diary of Hendrik Groen – 85 Years címmel), így tovább követhetjük az ÖDNH klub csínytevéseit és kalandjait. Az életszeretetet és az emberi értékeket hangsúlyozó, eseménygazdag történet egy csapat holland tévést is megihletett: Hollandiában hamarosan tévésorozat is készül a híres öregúr otthonbeli kalandjairól.

Hendrik Groen, Lesz ez még így se – A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója, Ford. Wekerle Szabolcs, Libri Kiadó, Budapest, 2016.