Harc a kínai művészetért

Nagy kár, hogy csupán szeptember 9-ig volt megtekinthető az elmúlt harminc év kínai művészetéből szemezgető Hagyomány és megújulás – kínai művészet az ezredfordulón című kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. A záró napon is vitákat generáló tárlat megérdemelne még egy kis kritikusi csámcsogást – jobb esetben emésztést.

Augusztus 10-től lehetett jegyet váltani arra a kiállításra, melynek reklámképéül Guang Tingbo: Folyékony vas - verejték című olajfestményét választották, nem a legszerencsésebben. Ugyanis a kínai művészetet gyakorta csak Ai Wei-Wei-jel azonosító honi közönség joggal gondolhatott egy „munka és termelés a kommunizmus égisze alatt” típusú, kissé poros gyűjteményre. E gondolat jegyében írt Földes András cikket az index.hu-n, melyben, ha vele tartanánk egy tárlatvezetésre, „elfojtott nevetéstől nyüszítve rogynánk térdre” , „már görcsölne a hasunk” az utolsó művek előtt, a vége pedig az lenne, hogy végül „összerogyunk. Ennyi”. Földes fő problémája az, hogy a látogatókat igazi, kortárs produktumok helyett giccses, idejétmúlt propagandaművek fogadják, illetve hogy a Szépművészeti – egy állami fenntartású múzeum - hogyan fogadhat be egy ilyen „kommunista” összeállítást.

Írásával többek felháborodását is kiváltotta - köztük van Salát Gergely sinológus, egyetemi tanár, mellesleg a kiállítás szakértője. Salát a mandiner.hu-n részletes, magyarázó cikkel válaszolt, melyben kifejti a válogatás célját, feltárva a Földes által kommunista propagandaműveknek titulált festmények igazi közegét és elkészültük körülményeit; mindezt úgy, hogy a kortárs kínai művészeti életről is sejthető, érthető képet kapunk. Az amúgy a kiállítás megértéséhez rendkívül hasznos adalékot szolgáltató cikkben Salát csupa olyan képet használt illusztrációként, melyek mindenféle magyarázat nélkül is eleve rácáfolnak az indexes írásra. Földes azonban nem hagyta magát: a Képgyáron közzétett, kissé gyermeteg cikkében megkísérli álláspontja védését, a kommentelők nagy része szerint azonban sikertelenül.

Időközben beleszólt a vitába Radnóti Sándor is, a revizor.hu-n megjelentetett cikkével közeledve Földes álláspontjához. Véleménye szerint a kiállítás nem a Szépművészetibe való, szervezőelve rossz, így a műveket lehetetlen értelmezni.  

A vasárnap este 6 órára meghirdetett, kiállítást záró ünnepség kínai teaszertartási bemutatója után izgalmas beszélgetés kezdődött az internetes adok-kapok jegyében. Az amúgy a Múzeumcafé keretein belül elhangzó, Hány kínai művészet van? címmel ellátott vitán Salát Gergely kifejtette cikkében már leírt véleményét, miszerint a válogatás történeti jellegű, és nem hivatott képviselni a kortárs kínai trendeket. A műveket a Szépművészeti jellegének, profiljának figyelembe vételével választotta ki a kurátor, Fan Di’an, aki mellesleg a Földes által olyannyira hiányolt kortársat bemutató és sikert aratott 2007-es, bécsi Mumok China - Facing reality és a 2003-as, Ludwig Múzeumos kiállítások kurátora is volt. Salát elismerte a jelenlegi gyűjtemény fogyatékosságait – nincs szervező elv a kiállításban -, ám hangsúlyozta, a látogatók itt megismerhetik, mik készültek, merrefelé tarthattak a kínai művészek a kulturális forradalom némasága után.

Dr. Fajcsák Györgyi, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum igazgatója szerint okosan tennék az érdeklődők, ha a Szépművészetibe csak az ő gyűjteményük megtekintése után látogatnának el, miheztartás végett. Ott ugyanis lehetőség van az előzmények tisztázására, a megértés előkészítésére. Fajcsák a beszélgetésen egyetértett Saláttal abban, hogy a kiállításon szereplők nagy része ismert, sőt elismert művész, hiszen alkotásaik a nemzetközi aukciókon hatalmas pénzeket termelnek. Saláttal egyetértve egy kínai művészetről beszélt, melyet igyekezni kell érteni annak minden hullámvölgyével együtt.

A beszélgetés harmadik meghívottja, Topor Tünde - az Artmagazin főszerkesztője – kifejtette, hogy a jelek szerint több kínai művészet is létezik: jelen kiállításon látható az, amelyet az államgépezet külföldre szán népszerűsítés céljából; a második kategóriába a valóban kortárs, az aukciókon óriási összegekért elkelő alkotások, míg a harmadikba a kínaiaknak szánt, „belső használatú” művek tartoznak. A hozzánk érkezett válogatásban azt kifogásolta: adatai szerint kevés az elismert művész a tárlaton, továbbá azt sem tudhatjuk, hogy Fan Di An kurátori munkája mögött valójában milyen erők működnek, kik és hogyan juttattak be egyes műveket a válogatásba, ezzel megidézve Szőcs Géza szellemét az emlékezetes, idehaza heves vitákat kiváltó, kevéssé ismert hazai művészeket felvonultató pekingi bemutatkozásunkról. Tény, hogy a kiállítás előzménye volt a 2011-es eset – ez alapján felmerülhet a gyanú, hogy „cserébe” mi mit kaptunk? Fajcsák Györgyi és Salát Gergely azonban aukciós adatok alapján cáfolták Topor Tünde felvetését, hiszen többek között Ai Xuan (Ai Wei Wei féltestvére), Wu Guanzhong, és Zeng Fanzhi is szerepeltek egy-egy képpel; főleg Wu ma az egyik legkeresettebb alkotó a műtárgypiacon. A művészettörténész azonban így sem látja szívesen e válogatást a Szépművészeti falain belül.

Jó lett volna tehát, ha még marad a kiállítás 1-2 hónapig – talán maguk az alkotások is kaphattak volna egy esélyt, ha már az első reakciók csak politikaiak tudtak lenni.

Nem véletlenül: képenkénti magyarázat és a kínai történelem ismerete nélkül kissé tömény a kiállítás első szekciója, és ez megalapozza a látogató hangulatát: sajnos a további termekben sem javul a helyzet. A kifogásolt realista olajképek várfalának bevétele után nehéz elhelyezni a többi művet. A megértést és befogadást két dolog segíthetné: vagy egy új elrendezésben, új koncepció szerint kiállítani a műveket, vagy minden látogatónak rendezni egy vitát a fent említett szakértőkkel.

Az első szekció realista festményei közt is látható azonban különleges, érthető mű: Song Yugui 1984-es Újjáéledés című képén például nagy dioptriájú szemüvegen keresztül sem lehet felfedezni semmi „propagandásat”. A tuskép a hagyományos tájképfestészetben megszokott természeti formákat öltözteti új, téli köntösbe. A hegycsúcsok madártávlata helyett azonban az oszló téli köd egy gigászi szikla lábánál mutatja a mindig élő patakot, partján a még halottnak tetsző fákkal; a sziklák mintha robbanások porfelhői lennének. A pozitív, biztató cím erős ellentétben áll a kép zord, fagyos világával – mi születhetne újjá egy ilyen helyen? Lesz-e olyan valaha, hogy végleg eloszlik a köd, és kisüt a nap? A sziklák robbanás-jellege azonban pontosan azt mutatja, nincs szükség a tavasz eljövetelére ahhoz, hogy valami történjék, hiszen a háttérbe senki nem láthat bele.

A kérdések természetesen vonatkoztathatóak a 70-es évek végi, 80-as évek eleji kínai művészeti légkörre, amikor még csak tapogatóztak a művészek, mit lehet, és mit nem - ha így van, akkor viszont Song Yugui műve rendkívül magas színvonalú allegória az „alkothatunk-e már” dilemmájára.

Rendkívül jót tett volna Zan Jianjun Áramlás című festményének az a bizonyos, máshol is hiányzó magyarázó szöveg. Lehetetlen érteni és értékelni, főleg a használt színek miatt: a leginkább szuperhősökre jellemző zöldessárgás háttérnyalábok kissé elkomolytalanítják a képet, bár ha ez volt a művész célja, sikerrel járt. Mindenesetre ez a kép azt mutatja: a kiállítást ért kritikákban van némi igazság.

Tény, hogy egy átgondoltabb, a történelmi-művészeti előzmények alaposabb, talán képenkénti ismertetésével és a munkák érthetőbb elrendezésével könnyebben befogadható lett volna a műkavalkád. Az egy hónapos látogatási idő így azonban a szokásosnál is kevesebbnek bizonyult a megértésre és emésztésre – a kritikusi csámcsogásra azonban pontosan elég volt. 

Hagyomány és megújulás - kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában
Szépművészeti Múzeum

2012. augusztus 10. – szeptember 9.

Kurátor: Fan Di An