Helyükre került gondolatok

Pavlovits Tamás nem kisebb feladatot vállal Blaise Pascal munkásságát összefoglaló művében, mint hogy a maga egységében ragadja meg a XVII. századi francia polihisztor igencsak szerteágazó munkásságát. Ennek a célkitűzésnek a teljesítése csöppet sem egyszerű. Mi köze lehetne Pascal fizikai-matematikai vizsgálódásainak és nagyszerű felfedezéseinek ahhoz a befejezetlen teológiai-irodalmi remekműhöz, amit Gondolatok címen ismerünk? A feladat nehézségét az is mutatja, hogy – amint Pavlovits megjegyzi – még nemzetközi szinten is viszonylag kevés az olyan monografikus mű, ami egyáltalán kísérletet tenne arra, hogy az életmű egészét tárgyalja.  

Vajon sikerül-e Pavlovitsnak a maga elé kitűzött célt megvalósítani? A könyv módszertana és szerkezete mindenképpen ezt szolgálja. Pavlovits négy nagyobb részre osztja fel a könyvet, melyek a következők: a Pascal életéről, a matematikai és természettudományos kutatásairól, valamint a teológiai és az apologetikai írásairól szóló fejezetek. A szerző az életrajz tárgyalását is mindvégig kapcsolja Pascal írásaihoz, s a következő három fejezetben részletesen elemzi összes tudományos jellegű munkáját. Pavlovits felhasználja a legújabb filológiai és filozófiatörténeti szakirodalom eredményeit, meglátásait, úgy, hogy az egyes művek tárgyalásánál mindvégig utal a tágabb kontextusra. Például a matematikáról szóló fejezetben kimondottan fontos számára annak kimutatása, miben is állt Pascal racionalista oldala, azaz, hogy pontosan mit is gondolt a francia tudós a szigorú, egzakt, „geometriai” gondolkodásról. Ez azért is különösen érdekes téma, mert ha jól megértjük Pascal matematikai és természettudományos munkásságát, s az ezzel kapcsolatos filozófiai jellegű reflexiókat, akkor a Gondolatokat is új fényben láthatjuk, ahol sok egyéb pascali gondolat mellett, ez is szervesen beépül a mű egészébe, s így észrevehetjük a Gondolatokban azt a rendet, amit Pascal ennek a befejezetlen műnek valószínűleg adott volna. Csak szemléltetés gyanánt, Pavlovits gondolatmenetét követve: Pascal szerint, ahogyan a matematikában, úgy a teológiában is törekednünk kell arra, hogy szavainkat világosan használjuk, hogy állításainkat helyesen vezessük le alaptételeinkből. Ugyanakkor egyetlen tudományban sem lehetséges mindent bizonyítani, így ezt nem is érdemes megpróbálni. Az alaptételeket a „szívvel”, legbensőbb lényegünkkel láthatjuk be, s ezért is fölösleges az, ha a teológusok a hagyományos deduktív istenérvekkel igyekeznek meggyőzni másokat. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene nem levezethető, hanem legjobb esetben is egyike azon alaptételeknek, melyeket a szív felismerhet – vagy amit a kevésbé szerencséseknek tekintélyi alapon kell elfogadniuk –, s amelyből bármely teológiai eszmefuttatás már mintegy eleve kiindulhat. Így látható, hogy az axiomatikus matematikai rendszerekre vonatkozó belátásai miként függnek össze azzal, hogy apológiájából teljesen ki kívánta hagyni a hagyományos istenérveket. Pavlovits legbátrabb kísérlete, hogy saját kutatásai és a szakirodalom alapján igyekszik ismertetni azt a szerkezetet, amelyet a Gondolatok írója a rengeteg kis aforizmából valószínűsíthetően maga is összeállított volna. Nagyon meggyőző, ahogyan ezt fölvázolja, mivel az olvasó számára valóban úgy tűnik: ő maga is erre az elrendezésre következtetett volna, ha behatóan ismeri az életmű egészét.

Tehát Pavlovits könyvét úgy is olvashatjuk, hogy minden egyes fejezetet arra való előkészületnek tekintünk, hogy Pascal főművét képesek legyünk a lehető leghelyesebb módon értelmezni (bár minden elemzésnek megvan az önmagában vett értéke: akit csak Pascal természettudományos munkássága érdekel, az is haszonnal forgathatja ezt a monográfiát). Ezt az olvasásmódot megkönnyíti, hogy többnyire előre utal rá, miként fognak később a Gondolatok szerves részeként előkerülni a pascali gondolkodás egyes elemei. Egyébként Pavlovits a Gondolatok pascali elrendezését – illetve, azt az elrendezést, amire Pavlovits következtet – igen részletesen ismerteti, 27 egységet különböztet meg, amelyek filozófiai-teológiai lényegét ki is bontja. A tárgyalás folyamán a Gondolatok úgy mutatkozik meg, mint ami a vázát tartalmazza egy roppant aprólékossággal megtervezett apologetikai munkának, amely a természetes ész számára megérthető igazságoktól az emberi természet nyomorúságának és nagyságának elemzésén keresztül jut el az értelmet meghaladó – csak a szív számára érthető – igazságokhoz, így a keresztény vallás igazolásához. Mint már említettem, Pavlovits interpretációja igencsak meggyőző, ami javarészt a könyv világos és gördülékeny fogalmazásának, valamint a szerző kiemelkedő szakértelmének köszönhető. És nem utolsósorban a helyesen megválasztott felépítésnek: a könyvben Pascal életművének tematikus tárgyalása ugyanis majdnem teljesen egybeesik a történeti sorrenddel, így kimondottan helyesen teszi Pavlovits, hogy a matematikai, a fizikai, majd a teológiai szövegeket ebben a sorrendben tárgyalja. Minden interpretáció valamelyest vitatható, s itt különösen ez a helyzet, legyen bármily zseniális az elemzés, hiszen egy el nem készült mű részleteiből a szerző által megálmodott alkotás egészére következtetni mindig tartalmaz némi spekulatív elemet – de a könyv írója nem is egy vitathatatlan értelmezést, hanem egy valószínű és tetszetős interpretációt kívánt felmutatni.

Az egész mű nagyon alapos, és úgy vélem sikerrel oldja meg a maga elé kitűzött feladatot. A természettudományos művek és kísérletek, valamint a teológiai írások – köztük azok, melyek a szabad akarat és kegyelem pascali felfogását fejtik ki – értelmezése is hiteles. Talán az egyetlen apró hibája a könyvnek az, hogy a szerző néhol a kelleténél jobban azonosul Pascal nézőpontjával, s olyan esetekben is megpróbálja igazolni, ahol erre nincsen szükség. Gondolok itt elsősorban a pascali természettudományos kísérletek hitelességének problémájára (úgy tűnik, Pascal sok kísérletet nem végzett el, s ezt nem tünteti fel a kísérletek leírásánál világosan, amit Pavlovits a kor szokásaival próbál magyarázni), valamint a pascali kegyelemtan néhány zavarba ejtő vonására, ahol a szerző azzal igyekszik felmenteni őt a szofisztika vádja alól, hogy rámutat, az újkorban más filozófusok is ugyanezzel a  – helyenként szofizmának tűnő – módszerrel éltek. Azaz: azt állították, hogy egyesek szükségképpen elkárhoznak, s nincs lehetőségük ezt elkerülni, miközben azt is mondták, hogy mivel éppen saját akaratuk és vágyaik romlottsága okozza életüknek ezt a szükségszerű végkimenetelét, éppenséggel szabadok és felelősek elkárhozásukért. Néha talán Pavlovits megüthetett volna kritikusabb hangot is akkor, amikor Pascal egyes gondolatait vagy tudományos módszereit értékelte.

Összességében a könyvet csak dicsérni lehet, mivel egy újszerű Pascal-képpel szolgál: gondolkodásának és tevékenységének sokszínűsége mellett megláthatjuk, mennyire rendezett egységben volt jelen munkásságában a vallásos gondolkodás és a természettudományos-racionalista világlátás – különösen életének végén, a Gondolatok megírásának idején. Azt hiszem – túl a Gondolatokban szereplő aforizmák helyének „megtalálásán” – ennek kimutatása Pavlovits Tamás Pascal-monográfiájának legnagyobb erénye.

Pavlovits Tamás: Blaise Pascal – A természettudománytól a vallási apológiáig. Máriabesenyő – Gödöllő, Attraktor. 2010. 322 o.