Hideg csendben

A Halálos ítélet címet viseli Maurice Blanchot különös hangvételű kisregényének magyar fordítása, mely Bende József és a Kalligram Kiadó jóvoltából 2008-ban került a közönség elé. (A regényt 1948-ban írta Blanchot.) A cím misztikus tartalmakat sugall, az első mondatok pedig igazolják e gyanút: „Én nem félek az igazságtól, nem félek attól, hogy feltárjak egy titkot, ám a szavak mindeddig sokkal erőtlenebbek, sokkal ravaszabbak voltak, mintsem szerettem volna. Ravaszságuk tudom, valójában figyelmeztetés volt. Tisztességesebb dolog volna békén hagyni az igazságot. Az igazság számára végtelenül jobb lenne, ha nem derülne ki.”.

Meghökkentő regényindítás. Az elbeszélő épp saját történetének létjogosultságát kérdőjelezi meg, még mielőtt bármit is megtudnánk. A kifejezhetetlent próbálja kifejezésre juttatni, de mivel úgy érzi, a közölt és az átélt tartalmak közti óriási szakadékot képtelen áthidalni, eleve hazugnak bélyegzi az egész próbálkozást. A szavak, a beszéd problémája később számtalan más regényrészletben is megjelenik.

A Halálos ítélet egy végtelen monológ, melyben hiába kutatjuk a klasszikus regényelemeket, hiába próbáljuk rendszerbe foglalni a szereplőket, helyszíneket, időpontokat. Csak felsejlik néhol egy-egy összefüggés, feltűnik egy-egy újabb láncszem, az elbeszélő szórja ugyan a gyöngyöket, de mi vagyunk a gyöngysor megalkotói, nélkülünk „elhalnak, akár a szétfolyó homok”.  

„Az írás aktusa egy sajátos, másik éjszaka, a „lényegi magány”, a hiány és az eredet megtapasztalása is egyben, ahol a még kimondatlan, megfogalmazatlan gondolatok kavarognak.” – mondja Bende József a könyv utószavában. Blanchot egyes szám első személyben ír ugyan, mégis tárgyilagos, távolságtartó. Olyan, mintha folyton kívülről látná önmagát. Ezt ki is mondja a regényben, s kirakat-effektnek nevezi: „… ha találkoztam egy számomra tetsző emberrel, minden belőle fakadó kellemes dolog kirakatüveg mögé került, és ezért használhatatlannak bizonyult, ugyanakkor távolinak is tűnt, mintha már egy nagyon távoli múlt része lenne.”.

A történet egy fiatal lány haláltusájával kezdődik, akit gyengéd szálak fűznek a főszereplőhöz, olyannyira, hogy a halálból is képes visszatérni miatta. Ez a csoda a Blanchot-életműben központi szerepet játszó Orpheusz-mítoszt idézheti fel az olvasóban. Mind Orpheusznak, mind pedig a Halálos ítélet főszereplőjének a Poklot kell megjárnia szerelméért. Nem a történeten van azonban a hangsúly, a Pokoljárás fázisai, a lélek mélységeinek fokozatos feltárása, a különböző lelkiállapotok megjelenítése az igazán érdekes. A tartalom tehát csak anyagot szolgáltat a formajátéknak, s Blanchot mesteri játékos.

A játéknak pedig szabályai vannak: nem lehet elvárásokkal, feloldást várva olvasni a Halálos ítéletet, hisz ez az üresség regénye, a mindenhonnan kitaszítottságé, a hidegé – mely nem feltétlenül negatív érzet, nincs jellege, csak tudomásul lehet venni, ítéletet azonban nem lehet alkotni róla, mert meghaladja létünket. A hideg egy közeg, melybe az elbeszélő bepillantást enged nyernünk, mintegy beavatónkká válik: „… ha kezem elpihen egy másik kézben, akkor az a másik talán nem olyan hideg, mint az enyém, de hidegsége nagyon is mély, nem valami felszíni kisugárzás, hanem átható, mindent átjáró érzés, és hívásának nem lehet nem engedni, követni kell a határtalan mélységbe…”.

Az előző sorok is illusztrálják, hogy a regény sokat foglalkozik az érzetekkel. Visszatérő motívum az érintés, a látás és a hallás: a fentebb már megidézett lány nagyon gyengén lát, de ő az, aki a csend hangainak előhívója hősünkben. Tehát az evilági vakság a túlvilági elhívás párjának tekinthető. A lányban van valami, amit hagyományosan ördöginek, boszorkányosnak nevezhetnénk, azonban ő is kiszolgáltatott ennek a képességnek, az Éj leánya, aki hiába is kapálódzik, többé nem lehet a Nap gyermeke.

A beavatás által nyert tudás, új minőség, felelősséggel jár, beavatottként át kell értékelnünk eddigi fogalmainkat életről, halálról, szerelemről.

„… Nagy türelem kell ahhoz, hogy megjárjuk a borzalom legmélyét, a gondolat lassanként megszülessen, ránk ismerjen és ránk tekintsen.” – ebben a pillantásban azonban „nincs fény, sem kifejezés, sem erő, sem mozdulat; ez a mozdulat hallgatag, de különösségében csendje világokon kel át, s aki meghallja csendjét, megváltozik.”.

Maurice Blanchot: Halálos ítélet. Kalligram. 2008.