Idegen arc?

Petőcz András Az idegen arc születése című, 2009-ben kiadott verseskötetében válogatott és új versek szerepelnek az 1980-tól 2008-ig terjedő időszakból. A kötet részletes előszavát Vári György írta, amelyet mintegy használati utasításként is vehetünk a versekhez. Ezt egyrészt jó ötletnek tartom, mert segítségül szolgál a Petőczöt nem ismerőknek abban, hogyan is kell a költő műveihez állni. Másrészt viszont nem szerencsés ez az elemzésszerű előszó, mert megfosztja az olvasót a versek egyéni felfedezésének örömétől.

A kötetben hat főbb cím alá, hat ciklusba rendeződnek a versek. Nem kronologikus sorrendben állnak, hanem inkább olyan momentumok szerint, melyek Petőcz költészetére jellemzőek. A hat cím: Vissza a tengerhez; Hajnali szárnycsapások; Idő, Európa; Repetitív; Futásom, idegen tájban; Madarak tornya. Az egyes versek közt, és a ciklusok közt is van értelmi kapcsolat, egyik vers folytatása a másiknak, egy-egy téma többször felbukkan, ahogy olvassuk a kötetet. Ezért is írok külön-külön majdnem mindegyik ciklusról, hogy érzékelhető legyen a köztük lévő kapcsolat. Visszatérő témák például a tenger, a fény, az álom, egy arc sziluettje, a csend, szárnycsapások, idő, félelem és az idegen arc.

A Vissza a tengerhez ciklus több verse és az egész kötet valami mély szomorúságot sejtet, lemondást és reményvesztettséget. Az és akkor csend lesz című vers utolsó három versszaka is ezt érzékelteti:

[kozep]„Márványtáblát gyúrok, és kivések,
hogy elfödje végre
az arcomat. 

és akkor csend lesz
bennem is,
meg a külvilágon,

és véget ér majd
akkor
a pusztulásom.” [/kozep]

Petőcz sokszor használja a ’különös’ jelzőt, időnként már elcsépelt is, nem minden esetben indokolt a használata, nem mindig lehet pontosan érteni, hogy mire is utal ezzel a „különös” szóval. Az álom, Montpellier-ben című versben értelmezhető a különös szó (22-26. sor):

[kozep]„nem ijesztő vagy rettenetes a víz
végtelen sötétsége, komor és súlyos
tömege, sűrű feketesége, nem, nem,
nem, nem ijesztő vagy rettenetes,
legfeljebb különös…” [/kozep]

Ezt bárki átélheti, ha elmegy a tengerhez. Ellenben Az írógépelt félelem 18. versszakában (1-5. sor)

[kozep]„Mind-sűrűbb levegő-féleségben
lépkedek, kék és piros,
különös villanások mindenfelől,
kék és piros,
különös fénysikoltások…” [/kozep]

nem lenne szükségszerű a ’különös’ jelző használata, olyan mintha a költő csak valamivel különösebbé akarta volna tenni a verset, vagy mintha nem talált volna jobb szót.

A tenger dicsérete című versben (14-15. versszak) szó szerint is megfogalmazódik a kimondhatatlan kimondására való vágy, és több versben is fellelhető a már említett szomorúság amiatt, hogy talán hiábavaló a költő munkája:

[kozep]„A vágyból, hogy
egyszer végre tudnád
kimondani, leírni,
magadból kitépni,
kiszakítani, hogy mi ez?...” [/kozep]

A Távoli hely című vers szintén a szomorúságot fejezi ki, itt arról beszél a lírai alany, hogy nem látja a fényt, és kéri az Urat, hogy „Legyen fényesség”. Ebben a versben azért megjelenik a hit és a remény is (5. rész, első versszak):

[kozep]„Ehhez a fényességhez fohászkodom.
Nem tűnik el. Vigyáz rám, minden
Pillanatban – –" [/kozep]

Az írógépelt félelem című meditatív vers, mint Petőcz sok más verse is, főleg felolvasva/ hallgatva élvezhető a legjobban, ezért a hangversei közé sorolható. Ahogy olvassuk hangosan egyenletes ritmusban, ténylegesen egy meditatív állapotba lehet eljutni, ami alkalmas arra, hogy mélyebb gondolatokhoz jussunk. Ezt az állapotot segítik elő az ismétlések, melyek nem pusztán ismétlések, mert ahogy többször kimondunk vagy hallunk egy szót vagy mondatot, azzal az egy mélyebb értelmet nyer. Máskor meg a szavak rendjének változtatásával, felcserélésével ér el Petőcz egy új értelmet – mint például az utolsó versszak utolsó négy sorában:

[kozep]„Nyugtalan tompultsággal, tompa
nyugtalansággal állok, testemre
levegő tapad,
sűrű és súlyos levegő tapad karjaimhoz.” [/kozep]

Vagy például ilyen vers a Tompa gyűrődések is. Vegyük csak az ötödik versszak utolsó pár sorát:

                                                     „… nem félelmetes
                      Az egyhangúság körülöttem – – –
                                                  – – – az egyhangúság nem félelmetes – – –" 

Míg az első sorban arról van szó, hogy a körülötte lévő egyhangúság nem félelmetes, addig a második esetben már általánosságban az egyhangúságról jelenti ki a költő, hogy nem félelmetes.

Időnként azonban sokallom Petőcz verseiben a repetitív elemet. Rendben, hogy jól kifejezik, hogy valamit nem lehet elmondani, vagy éppen a dolog súlyát mutatják az ismétlés által, de sok esetben már unalmas.

A Hajnali szárnycsapások című ciklusban is folytatódik a szomorúság, melankolikus hangulat leírása, de itt a félelem és rettegés is egyre jobban belép a képbe. Például a Madarak: hegyes csőrükkel című vers azt a szomorúságot írja le, hogy egy ideig azt hitte lírai alanya, hogy élete végig örömteli lesz, de most már tudja, hogy nem az, és élete részévé lett a csend és rettegés.

A Fekete holló című vers is ezt a vonalat viszi tovább. Aztán vannak még ebben a ciklusban ironikus versek, mint például A festő.

A Futásom idegen tájban című ciklus verseiben is csak tovább erősödik a reménytelenség, a kiábrándultság, továbbá megjelenik valami nyugtalanság és az idegenség érzése. Például a Szorong az Isten utolsó versszaka is ezt mutatja, még ha kissé vicces módon is:

[kozep]„A párkányról, miként a remények,
elrebbennek a seregélyek.” [/kozep]

Aztán itt van a kötet címadó verse, Az idegen arc születése. Ebben a versben megfogalmazza a lírai alany, hogy fiatalkori arca volt az ő igazi arca, ami még lelkes volt, lehetőségeket látott, és a mostani arca, ami visszanéz a tükörből, már egy idegen, fáradt arc, ami már a békés halált várja. Mellékesen megjegyzendő, hogy nagyon szellemes húzás, ahogy ez az írásbeli dolog vizuálisan is megjelenik a kötet külső illetve belső borítóján a költő arcának fényképével. Elég komor és szomorú ez a vers, ami tulajdonképpen a kötet lezárásának is tekinthető, annak ellenére, hogy még van egy egyverses ciklus benne.

Kérdés, hogy attól, ha megöregszik valaki, vajon idegenné válik saját maga számára, más lesz, mint volt? Valóban egy idegen arcról van szó?

A Madarak tornya című utolsó ciklusnak az egyetlen verse amolyan összefoglalása a kötetnek és mindennek – mintha Petőcz ebben az egy versben akart volna mindent elmondani, ami ugye lehetetlen, de próbálkozásnak nem rossz.

Mindent összevetve Petőcz András e kötete jól átgondolt koncepcióval rendelkezik. Van eleje, közepe és vége. Megfigyelhető egy változás, folyamatosság, hogyan komolyodik, komorul a költő hangvétele.

értékelés: 8/10

Petőcz András: Az idegen arc születése. új Palatinus Könyvesház Kft., 2009