Idegenné tett haza

Jelen kötet egy évvel a neves esztéta és irodalomtörténész Poszler György halála után, 2016-ban jelent meg. A kötet a szerző eddig nem publikált esszéit tartalmazza, melyek éles lényeglátással, lepleket lerántó őszinteséggel íródtak, és kerültek az olvasó elé. Poszler ezen írásai ugyanis egyrészt tanúságtételül szolgálnak mindarról, ami élete során hazáját formálta, a 20. századi történelemről, de önvallomás gyanánt méltó lezárása is pályafutásának, életének. A kötetet a Jánossy Lajos, Keresztury Tibor és Nagy Gabriella által készített, 2014. december 6-án és 14-én a litera.hu-n közzétett, és a könyvbe egybeszerkesztett életműinterjúja, valamint egy jó barát, Sándor Iván (1930-ban született író, kritikus, esszéista) búcsúírása zárja. Jelen írásomban a kötet első felére – a kötet mondanivalóját meghatározó, Horthy-korszakra reflektáló esszékre – szeretnék koncentrálni.

Kolozsvár Poszler György születésének évében, 1931-ben már a trianoni békediktátum következményeit szenvedve román terület, ahol a magyar nyelv használata a hatalom által nem támogatott törekvés, hiába volt része az erdélyi magyar kisebbség önrendelkezési jogának. Poszler tehát kisebbségi sorsba született, és ennek a léthelyzetnek billogát viselte egész életén át. Kilencéves volt a második bécsi döntés idején, amikor Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélték. Kisgyermekként már két ország lakójának tudhatta magát, noha nem költözött a családja ezekben az években. Identitása egy olyan környezetben alakult ki, ahol az elemi iskolában magyar nyelven folyt a tanítás, majd később, politikai okoknál fogva, kényszerűségből csak román nyelven tanították Románia történelmét és földrajzát, olyan tanárok, akik maguk is alig tudtak románul. Magyarságtudatát jócskán próbára téve, de meg nem törve élte át a kor politikai és társadalmi harcait.

A kisebbségi lét végigkísérte pályáját, melynek alkonyán a visszatekintő és életén elmerengő ember szemével vette sorra mindazon eseményeket, amelyek miatt hazáját egész életén át vihar dúlta területnek láthatta. Traumák sorozata érte az országot, melyet otthonának tekintett. Trianon úgy égett be a magyarság kollektív tudatába, mint a világtörténelem legnagyobb igazságtalansága, mint morális képtelenség. Megcsonkított ország, megcsonkított lélek? Kétségtelenül. Valami eltörött 1920. június 4-én az emberekben, amely megtörtség máig együtt jár a magyarságtudattal. A 30-as években a magyarok egyszerre hitetlenkedtek és hittek: nem maradhat így. Ahogy Poszler írta: az értelem a végsőkig nem adhatja föl a harcot. Folytatni kellett az életet. Ezért a kötet szerzője sem félresöpörni, hanem továbbörökíteni szeretné a múlt emlékeit. Elfeledni nem kell, feldolgozni szükséges a megtörténteket. Mert elmúlt, ahogy a csalódás is, amikor a második bécsi döntés után a fiatal Poszler a híres fehér ló helyett a fekete Mercedesen bevonuló Horthy Miklóst látta, de keserű szájízzel: Magyarország és Románia Erdély fölött marakodott. Poszler ismét kettészakadni látta hazáját, és a sebet csupán az a vékony cérna tartotta össze, hogy a második bécsi döntés értelmében, 1940-ben, Kolozsvár ismét magyar föld volt.

Ugyanakkor a trianoni békediktátum revíziójának gondolata tovább sodorta az országot a szakadék szélére a harmincas évektől megkezdődő terület visszaszerzések sikereinek ellenére is. Ugyanis Magyarországon már jóval korábban, az első Teleki-kormány (1920. július 19. – 1921. április 14.) alatt a numerus clausus érvénybe lépésével (1920. évi XXV. tvc.) vészjósló események láncolata kezdődött meg. A maradék lelkiismeret és becsület pedig – Poszler szerint – a Teleki Pál koponyáján elsülő pisztollyal távozott az országból (1941. április 3.). Majd – ahogy a szerző írja – alig három hónappal az öngyilkosság után, 1941. június 22-én „megkezdődött a zuhanás a végkifejlet felé” (25.), a német hadsereg hadüzenet nélkül támadást intézett a Szovjetunió ellen, és megkezdődött a Barbarossa-hadművelet. Joggal érezhette magát úgy az ember, csupán idő kérdése, hogy Magyarország mikor veti magát a mélységbe, az elvesztett területek visszaszerzésének reményében… E vágy és a sorozatos csalódások miatt érzett keserűség még a háborúskodás általi biztos veszteségek tudatát is fölülmúlta a vezetőségben.

Majd az emberek föleszméltek és megtorpantak, de késő volt, a tragikus befejezés elkerülhetetlenné vált. Huszonöt év telt el „[a] nem győző győztes fehér lovas, tengernagyi egyenruhás bevonulása és a végleg vesztes gyalogos civil ruhás kivonulása között. Ennyi a szorosan vett Horthy-rendszer.” (28.) De ezzel még nem volt vége. Leköszönt egy rend, majd jött egy újabb, megalakult az Ideiglenes Nemzeti Kormány (1944. december 22. – 1945. november 15.), és az mérte az újabb csapásokat. De miféle rend köszöntött Európára? Káosz uralkodott a világban, mint ahogy a kavargó gyermeklélekben is. A páréves Poszler egyenruhák masírozását szemlélte; először szürkét, majd barnát, aztán később fiatalemberként szintén, csak akkor már vörös csillagosat. Közben pedig kereste a felelősöket. Ki vétkezett ekkorát, kinek a bűne? Horthyé? Az egymást váltó vezetőké? Poszler szerint kicsit mindenkié. Véleménye szerint a gyűlölet táptalaját egy évtizedekkel korábbi esemény alapozta meg. A tiszaeszlári vérvád (a keresztény Solymosi Eszter rituális meggyilkolásának pere Tiszaeszláron és Nyíregyházán 1882–83-ban) már beharangozta az antiszemitizmus pusztítását. A zsidóság kollektív bűnösségének kikiáltása volt az előszobája annak a mocsárnak, ahova Horthy fehér lovon érkezett, és ahonnan végül csúfosan távozott. Amit pedig hátrahagyott ő és kora, azt túl kellett élni. A Horthy-korszak súlyát, mely akkor sokakat agyonnyomni látszott és tönkretett, megőrzi a kollektív emlékezet. Poszler tudta: a múltra épül a jövő. Ezzel a szemlélettel arra vállalkozott, hogy munkásságával igyekezzen újjáépíteni és megteremteni szellemi szabadságunkat és örökségünket. Mindezt tette egy olyan hazában, melyet többszörösen kifosztottak, s áldozattá tettek. Feltehetően ez is indokolja meglehetősen negatív képét a kormányzóról és a Horthy-korszakról. Hazája és kultúrája gyökértelen nem volt – miként Poszler György maga sem –, csak keserű, mint a föld, mely éltette.

Poszler György, Zuhanás a végkifejlet felé, Budapest, Magvető, 2016, 191 oldal

Fotó: Valuska Gábor/Litera.hu