Ilyen érthetetlen a politikai filozófia?

Magyarországon a marxizmus hegemóniája után – mihelyst lehetővé vált – hamar virágzásnak indult egy tágasabb politikai filozófiai diskurzus. Aminek nem pusztán az a jelentősége, hogy a filozófia külföldön virágzó műfaja itthon is követőkre lelhetett, hanem a rendszerváltás után bevezetett alkotmányos demokrácia működése szempontjából is különleges szerepe van e diszciplínának.

A magyar könyvkiadásnak a filozófia számos területén lemaradásai vannak. Ezért különös, hogy egy ismeretlen szerző nemigen hivatkozott művét ülteti át valaki magyar nyelvre. A fordító, Welhammer Zsolt egyáltalán nem számít ismeretlen névnek – jó ideje publikál, az MTA Politikai Tudományok Intézete Diszkurzív Műhelyének alapító tagja volt 2002-ben. Ám hogy mért esett választása e kötetre, nem tudható.

A spanyol szerzőről még annyit sem sikerült kiderítenem, mint magyar fordítójáról. Pedig a bevett keresési módok mellett még egy jeles spanyol kollégát is megkérdeztem, aki utána érdeklődött, de nem lelte nyomát a szerzőnek. Ilyen alapvető ismeretek nélkül csakugyan kalandos vállalkozás nemcsak egy könyv kiadása, de akár elolvasása is. Mindenesetre talán jól tette volna a magyar kiadó, ha néhány sorban legalább bemutatja szerzőjét, és érvel amellett, miért fontos elolvasnunk művét.

Ami mármost a kötet érdemi megítélését illeti, alapvető nehézséget jelent nyelvezete. Feltehetőleg már az eredeti spanyol nyelvű szöveg sem lehetett könnyű szövésű, ehhez képest aztán a magyar fordítás csaknem olvashatatlan. Magyartalan mondatok, melyek azt a benyomást keltik, hogy fordítójuk sem érti a szerzőt, csak hűségesen igyekszik minden szavát átültetni. E nyelvi kuszaság miatt mindaz, ami alább olvasható, akár a homályos nyelvi szűrőnek is betudható – sok helyen egyszerűen érthetetlen a szóhasználat.

A kötet egy bevezetésből és három főrészből áll. A bevezetés a politikai filozófiát kívánja meghatározni, és az interszubjektivitásban jelöli ki témáját: „a politikai filozófia alfája és ómegája a politikai rend sajátos külsődlegességéről, vagyis az emberek közöttiség rendjéről való gondolkodás”. E tekintetben a szerzőt, úgy tűnik, leginkább Hannah Arendt, a neves, zsidó-német származású, Amerikába emigrált politikai filozófus és Maurice Merleau-Ponty francia fenomenológus ihlette – hogy a két fontos szerző hogy illeszkedik egymáshoz, az számomra már legalábbis nem evidens.

A kötet célja a politikai filozófia interszubjektív értelmezésének bizonyítása, bár ehhez a szerző meglehetősen kacskaringós utat jár be. Hogy az első rész a szuverenitás, vagyis az állami főhatalom (azaz az erőszak állami monopóliuma) indokának kérdésével indít, nem tekinthető túl merésznek – főként, mivel ez a rész olyan történeti szerzőket elevenít fel, mint Bodin, Hobbes vagy Rousseau. Az már érdekesebb, hogy a szuverenitás-fogalom kritikusaiként Berlint, Oakeshottot és Arendtet tárgyalja. Csak lassan derül ki, hogy e kritikusok nem önmagukban érdekesek számára, hanem azért, mert általuk akarja igazolni, hogy a politikai filozófiának nem az a fő kérdése, hogy miért hajlandók egyáltalán engedelmeskedni az államnak polgárai, hanem az a vita, amely a század második felében bontakozik ki a liberális politikai filozófiában, elsősorban Rawls és Habermas vitájában. E disputában – úgy véli – a demokratikus állam megalapozása a tét, s ez az alap az igazság, az igazságosság, az ésszerűség, és a szabad és racionális vita fogalmai révén határozható meg, nem a szuverenitás a témája. A vita tanulsága pedig szerinte egyfajta visszatérés ahhoz a kantiánus belátáshoz, hogy az egy társadalmon belül élő sokféle ember sokféle nézete az állam működésének igazságosságáról csak úgy egyeztethető össze, ha elfogadjuk, hogy közösen rendelkezünk az ésszerűség megállapításához szükséges kritériumokkal, amelyek az igazságossághoz szükséges feltételek kialakításában eligazítanak bennünket.

Ám ahhoz, hogy minden polgár csakugyan „ésszerűen” tudjon „racionálisan” gondolkodni, érvelni és ítélni, arra van szükség, amit a harmadik rész címe az állampolgári erény formálásaként határoz meg. E részben nem mostanában divatba jött erényetikai megfontolásokat kapunk, e helyett az ésszerűség mindenki által osztható elveinek belátására képes, vagyis autonóm gondolkodású polgárok nevelésének fontossága mellett érvel a szerző. Érvelése itt elsősorban a közösségelvű nézetek híveivel szemben bontakozik ki, akik a közösség partikuláris hagyományainak fontosságát és meghaladhatatlanságát hangoztatják, s így a globális ésszerűséget gyakorlatilag megvalósíthatatlan ideálnak gondolják. Ezt a közösségelvű felfogást látja bele az általa egyszerűen nacionalizmusnak titulált patriotizmusba is. Bár a szerző elismeri, hogy volt oka a liberalizmus közösségelvű kritikájának, alapvetően mégis az autonóm gondolkodású ember kinevelését tekinti a demokrácia megalapozása szempontjából legfontosabb feltételnek: „ennek tükrében napjaink liberális társadalmaiban éppen az individuumok hiánya, nem pedig a túlburjánzó individualizmus miatt kell keseregni”.

A kötet fenti gondolatmenetének rekonstrukcióját nemcsak a szerző fogalmazásbeli körülményessége, valamint a fordítás homályossága nehezíti. A magyar kiadás filológiailag is igencsak gyenge lábakon áll: a bibliográfia hiányos, és megengedhetetlen módon, ha az adott kötetnek nincs magyar fordítása, a magyar szöveg nem az eredeti nyelvű címet adja meg, hanem a spanyol kiadásra utal – ami nevetséges a fölhasznált, jórészt amerikai szakirodalom esetében. A bibliográfia használhatatlansága pedig azért különösen fájó, mert a lábjegyzetelés is folyamatosan a bibliográfiához utalja az olvasót, aki így szakirodalmi muníció nélkül marad.

De a baj megint csak nem pusztán a magyar kiadással van. Sajnos, maga a szerző is támadható, amikor egyes nézetek bemutatását nem a forrásmű, hanem másodlagos szakirodalom felhasználásával kívánja elvégezni (például a szuverenitás problémáját egy 1966-os összefoglalás alapján tárgyalja).

A külföldről importált tudás nem mindig éri meg az átültetés fáradságát. Nincs mit szépíteni rajta: Domingo Blanco Fernandez A politikai filozófia alapelvei című kötete csalódás. Ahelyett, hogy vélhetően egyetemista olvasótáborában felkeltené az érdeklődést a politikai filozófia iránt, inkább el fogja riasztani a kevésbé elszánt lelkeket a további ilyen irányú kutakodástól.

Összességében elmondható: bár a kötet nem teljesen érdem nélküli, hisz az alkotmányos demokrácia megalapozásaként értett politikai filozófia fontos kérdéseit érinti, nyelvhasználata és a kötet filológia gondatlansága eltávolítja az olvasót – és akkor még nem szóltam arról a szubsztanciális kritikáról, amivel az autonóm individuum kantiánus eszméje melletti kiállás illethető, épp az interszubjektivitás problémája felől (lásd például Arendt bírálatát a hivatalos kanti etikával kapcsolatban, vagy Ricoeur körültekintő és méltányos Rawls-kritikáját).

Domingo Blanco Fernández: A politikai filozófia alapelvei. Fordította: Welhammer Zsolt. L’Harmattan. Budapest. 2009.