Interjú Harcsa Veronikával

Az egyik interjúdban azt mondták rólad, szabad embernek tűnsz. Azt válaszoltad, hogy annak is érzed magad. Mire értetted ezt? Mi jelenti neked a szabadságot?

A zene hatalmas felszabadító erőt jelent számomra. önmagában az, hogy foglalkozhatok a zenével – úgymond főállásban, és a főállást elsősorban nem az anyagiakra értem, hanem az életem tervezésére vonatkoztatva –, nagyon nagy szabadságérzetet ad. Rendkívül boldoggá tesz, hogy a zene tölti ki a mindennapjaimat. Azért is tudom ezt értékelni, mert nem volt mindig így. Hosszú ideig egész más pályára készültem. A matematikát és az informatikát is szerettem, de amikor a zene belépett az életembe, azt éreztem, hogy ez az a dolog, ami határtalan szabadságot képes adni nekem. Nyilván a mostani életem szabadságához az is hozzátartozik, hogy sikeres vagyok.

 

 

Miben nyilvánul meg számodra az, hogy sikeres vagy?

A szakmai sikeresség az életemben elsősorban abban mutatkozik meg, hogy eldönthetem, mit vállalok el, és mit nem. Ez nagy szabadság, de ezt sajnos kevesen tehetik meg a szakmában. Ehhez annyi felkérésre van szükség, hogy tudjak válogatni közülük. Mára én dönthetem el, hogy kikkel szeretnék együtt dolgozni, és nem kell bármilyen felkérésre igent mondanom, csak hogy zenészek között legyek.

Ezek szerint, amikor elkezdtél zenével foglalkozni, mindent elvállaltál. Végig kellett járnod a szamárlétrát?

Persze. Az ember mindennek örül az elején, és ezzel nincs is baj. Meg kell fizetni a tanulópénzt. Amikor elkezdtem énekelni, rendszeresen léptem fel éttermekben, kávézókban. A sarokban volt felállítva a zenekarunk, és miközben játszottunk, az emberek beszélgettek, ettek, ittak. Egyáltalán nem azért jöttek, hogy bennünket meghallgassanak. Mi csak a háttérzenét szolgáltattunk. Ma már ilyet semmilyen körülmények között nem vállalok. Viszont ennek az időszaknak akkor és ott megvolt a maga helye és funkciója. Egyáltalán nem bánom, hogy volt ilyen szakasza az életemnek, de annak is örülök, hogy vége lett.

Mire végeztél a jazztanszakon, már megvolt a helyed a szakmában?

Igen. Szerencsés voltam, mert ahogy bekerültem a főiskolára, rendszeresek lettek a fellépéseim. Az első év utáni nyáron el is készítettük a bemutatkozó albumunkat – akkor alapítottam meg a Quartetemet –, és mire lediplomáztam, már megjelentettük a második lemezemet is (saját szerzeményeimmel). Tehát ez alatt a pár év alatt, azt hiszem, több fázison is átestem egyszerre.

Amikor legelőször énekeltél színpadon – nyilatkoztad egyszer – nem volt lámpalázad, ellentétben azzal, amikor zongoráznod, szaxofonoznod kellett. Azóta sem vagy ideges a fellépések előtt?

Szoktam izgulni. Rengeteg drukk, izgalom van bennem, de ez pozitív energiákkal tölt fel. Szerintem abban az interjúban, arra hivatkozva mondtam ezt, hogy amikor hangszerrel kellett kiállnom, mindig rossz hatással volt rám a stressz. Remegett a kezem, elfelejtettem, hogy van a darab. Az énekkel valamiért nem így van. Tehát a stressz, az izgulás ugyanúgy megvan bennem, de már pozitívan hat rám.

Hogyan vezeted le a stresszt, a feszültséget, ami a koncertezéssel együtt jár?

Egyrészt a koncertek alatt vezetem le. Arra törekszem, hogy minél többet adjak ki magamból egy-egy fellépés alkalmával. A közönség reakciói sokat segítenek. Az, hogy kiénekelhetem, ami bennem van, nagy felszabadító erővel bír. Az éneklésnek terápiás hatása van. Másrészt, amikor csak tehetem, eljárok futni.

Az, hogy ez a foglalkozás éjszakázással, alkohollal, bulizással jár együtt csak egy sztereotípia, vagy tényleg teljesen felborítja az ember „normális” bioritmusát?

Igen, ez is csak sztereotípia. Egyáltalán nem jelentenek az esti koncertezések nagy éjszakázásokat. Nem fekszem le, kelek fel sokkal később, mint valaki, aki napi nyolc órában dolgozik egy úgynevezett átlag munkahelyen. Inkább arról van szó, hogy a napom csúcspontja esik későbbre. A délelőtt általában lazábban telik, tipikusan tizenegyre megyek próbára, de este van a csúcspont, ellentétben a „normális” foglalkozásokkal. Ha a fellépés nincs nagyon messze Budapesttől, és nem kezdődik nagyon későn, akkor éjfél, egy óra között már ágyban vagyok, ami szerintem teljesen rendben van. Hozzáteszem, sokan élnek éjszaka, tehát valóban megvan a veszélye a zenészlétnek. De azt hiszem, hogy ha az ember nem hajlamos rá túlzottan, ha tudatosan odafigyel rá, akkor ezt kordában lehet tartani. Az éjszakázás nem szükségszerű velejárója ennek az életformának, ugyanúgy, ahogy az alkohol sem az.

 

 

Az első színpadi szereplésed énekesként annyira jó élmény volt, hogy azt mondtad róla „legszívesebben kimerevítettem volna azt a pillanatot”. Ez végül sikerült. Hiszen azóta is énekelsz.

Igen. Ez bizonyos értelemben igaz. Tényleg sikerült kimerevítenem azt a pillanatot, bár azzal együtt, hogy folyamatosan változik az, amiben benne vagyok. Nagyon fontos nekem, hogy állandóan változik a pályám. Mindig új kihívásokkal, új feladatokkal szembesülök. Magamnak teremtem a változatosságot, mert szükségem van rá.

Tehát lételemed, hogy mindig új dologban próbálhasd ki magad?

Valószínűleg igen. Ilyen a személyiségem. Szükségem van rá, hogy folyamatosan új impulzusokkal, új feladatokkal találkozzak. Vannak olyan zenészek, akik nagyon hamar megtalálják a saját hangjukat, és onnantól kezdve azt viszik tovább. Végig egy vágányon maradnak zenei pályájuk során. én nem ilyen vagyok. Még soha nem éreztem azt egy produkció kapcsán, hogy ennél meg kéne álljak.

Elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer arra a változásra lesz szükséged, hogy ne a zene legyen az életed középpontjában?

Nem. Ezt most nem tudom elképzelni. Viszont azt sem tudtam elképzelni soha, hogy ne informatikus legyek. Olyan dolgok történtek meg velem, amikre egyáltalán nem számítottam, aztán mégiscsak megtörténtek. A matematika helyett a zenét választottam, ami korábban soha fel sem merült mint lehetőség. Ezért úgy állok az életemhez, hogy bármi megtörténhet.

Miért kategorizált be téged a közvélemény jazzénekesnőnek? Hiszen annyi más stílus is jellemzi a dalaidat.

Az első lemezem, a Speak Low, jazzstandardokat tartalmazott, de itthon nem jelent meg rendes kiadásban, így nagyon kevés emberhez jutott el. Tehát annak ellenére, hogy ez volt úgymond a legjazzesebb, mégsem ez alapján kategorizáltak be. A második lemezen már saját szerzeményeim voltak. Ez nem klasszikus értelemben vett jazzlemez lett, mert nagyon sok pop elemet tartalmaz. Az emberek mégis – valószínűleg a hangszerelés, a zenészek miatt, akikkel együtt dolgozom, a hangvétele miatt – a jazzfaktorba tették be. Nem utolsó sorban pedig azért tekintenek jazzénekesnőnek, mert bizonyos értelemben az is vagyok, hiszen jazztanszakon végeztem. Persze az, hogy papírom van róla, a gyakorlatban nem jelent semmit. Mindezek ellenére én egyáltalán nem csak annak tartom magam. Egyrészt nagyon sokféle más dologgal foglalkozom, sok másfajta zenét hallgatok, és énekelek, másrészt dalszerzőként is ugyanúgy fontos nekem a popzene, vagy akár a rock- vagy elektronikus zene, mint a jazz. Igyekszem szabadon kezelni ezeket a műfaji határokat a zenémben is.

Nem akárhogy titulálnak jazzénekesnőnek. Olyanokat olvasni rólad, mint „Magyarország első számú jazzénekesnője”, vagy hogy „jazzdíva” vagy.

Ettől végképp falra mászok. Egyáltalán nem vagyok díva! Nyilván az emberek szeretnek általánosítani, és ha már jazzénekesnő, akkor díva is. De ez rám egyszerűen nem igaz. Szeretek öltözködni a színpadon, mert szeretek bánni azzal, hogy lehet színpadias gesztusokat tenni, olyan hangokat kiadni, amik egy hangfelvételen már nem férnek bele, de a színpadon még igen. Szeretek bánni a színpad adta lehetőségekkel, de ettől még nem vagyok díva. Természetesen az, hogy a színpadon fel lehet venni egy extrémebb ruhát is, visszahatott a hétköznapi öltözködésemre, a nőiségemre is.

Előnyöd vagy hátrányod származik abból, hogy viszonylag rövid ideje foglalkozol komolyan az énekléssel, a zeneszerzéssel?

Hátrányát és előnyét is megtapasztaltam. Mindenképpen hátrány, hogy nincs olyan technikai felkészültségem, mint aki erre a pályára készül kicsi kora óta. Bár sokat dolgozom, próbálom behozni a lemaradást, de nem könnyű. Kezdetben az is hátrányt jelentett, hogy nem ismertem senkit, mivel a szüleim nem zenészek. Azt viszont kifejezetten előnyként élem meg, hogy nem rögződtek be iskolás dolgok, hogy ösztönösebben énekelek, mint azok a zenésztársaim, akik gyerekként megtanulták, hogyan kell énekelni. Gyönyörűen, kifogástalan technikával énekelnek, de úgy ahogy azt megtanították nekik, és úgy ahogy azt mindenki másnak tanítják. Technikailag ez az ösztönösségem olyan nehézségeket okozott, amiket évekbe került leküzdenem: például rossz helyen képeztem a hangot, nagyon kicsi volt a hangterjedelmem. Ugyanakkor éppen amiatt lógtam ki a többiek közül, hogy eredeti voltam.

Második lemezed, a You Don’t Know It's You óta saját dalaidat énekled. Mikor kezdtél dalokat írni?

Mindig is voltak ötleteim, dallam- és szövegfoszlányok egyaránt, csak sokáig egyszerűen nem jutott eszembe, hogy le kellene írni őket. Nem gondoltam, hogy képes lehetek egy teljes dalt megírni. Amikor az első lemezünk, a Speak Low megjelent, nagyon sokan megkérdezték, miért nem saját számok vannak a lemezen. Az emberek arcára láttam kiülni a csalódottságot, hogy jazzstandardokat már millióan énekeltek előttem, ezért senki nem kíváncsi rá, hogy énekelem el egymillió-egyedszerre ugyanazt. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ki kellene próbálnom magam ezen a téren is. Leültem a zongorához és összeraktam két dalt. Elvittem próbára a többieknek, akiknek nagyon tetszett. Rettenetesen féltem tőle, hogyan reagálnak majd, hiszen mindannyian idősebbek, jóval tapasztaltabbak voltak nálam. De láttam, hogy őszintén örülnek, lelkesednek és ez felbátorított. Elkezdtem dalokat írni. Felfedeztem, hogy az ember saját dalaiban őszintébben tudja magát kifejezni. A saját dalszövegeimben minden szóról tudom, hogy miért az került oda. és ettől más a viszonyom is hozzájuk.

 

 

Honnan meríted az ihletet a dalaidhoz?

Teljes mértékben a magánéletem ihleti őket. Nem szoktam az interjúkban a magánéletemről beszélni, viszont ha valakit érdekel, elég elolvasnia a dalszövegeimet. Mindent kiírok magamból. Az eddigi években elsősorban az érzelmeim inspiráltak, abból tudtam a legkönnyebben dalt írni. Vannak olyan dalszövegek, amik csak egy hangulatot akarnak megragadni, amiket egy film ihletett, vagy egy természeti kép, de vannak olyanok, amik nagyon konkrét és nagyon erős élményeimhez kapcsolódnak. Ezeket egészen más elénekelni. Az érzelmeim terén történt a legtöbb változás az elmúlt években, ezért a téma adott volt. De nem kizárt, hogy ez idővel változni fog. Talán valamikor eljutok oda, hogy társadalmi jelenségekről írok. Nem tudom.

Utolsó lemezedet (Red Baggage) a címéből következtetve tehát az utazásaid alatti élmények ihlették?

Igen. Rengeteg új élmény ért abban az évben, amikor a lemez dalait írtam, sokat utaztam, ami nagyon pozitívan hatott rám. úgyhogy igen, az utazásnak nagy szerepe volt ezeknek a daloknak a megszületésében. Mind konkrét értelemben, mind átvitt értelemben az utazásaim alatt sokat változott az életem. Erről a változásról is szól ez a lemez.

Rengeteg dolgot tartasz a kezedben egyszerre. Egyik hozza a másikat, vagy teljesen tudatosan keresed meg ezeket a lehetőségeket?

Az igaz, hogy a felkérések egymást generálják. Például a filmes (Utolsó idők) felkérés is egy korábbi táncos darab nyomán jött. Márkos Alberttel – aki a zeneszerzője volt a filmnek – dolgoztunk együtt egy kortárstánc-előadásnak (Tünet Együttes) a zenéjén. Albert írta a zenéjét, engem pedig elhívott énekelni. Kiderült, hogy nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Amikor Albert megkapta a felkérést, hogy készítsen ehhez a filmhez zenét, akkor nagyon sok tervet készítettek a rendezővel közösen, s végül eljutottak oda, hogy kéne egy hang, aki végig követi a filmet, mint a görög drámákban a kórus, és reflektál az egyes jelenetekre, a történetre. Erre választottak ki engem.

énekelsz a saját zenekarodban, a Harcsa Veronika Quartetben, az Erik Sumo Bandben, most megalakult a Bin-Jip, és ezeken kívül folyamatos vendégszereplője vagy más zenekaroknak. Hogyan lehet ezt a sok fellépést összeegyeztetni egymással?

Nehezen. Sokszor vannak ebből konfliktusok is, de igyekszünk az alapszabályt betartani, miszerint az elsőként beérkező fellépés szent. Előfordul persze, hogy kapunk egy sokkal fontosabb második felkérést ugyanarra az estére, így az embernek mérlegelni kell.

Annak, hogy ennyi minden belefér az életedbe, tehát a tudatos tervezés a titka?

Igen. Nagyon tudatos szervezésre van szükség. Ebben a menedzserem, Szepesi Matyi segít rengeteget. Az a benyomásom, hogy itthon negatív felhangja van a menedzser szónak. Biztosan azért, mert a menedzser az, aki nemet mond a felkérésre, ő az, aki kordában tartja a zenekart, aki pénzt kér a koncertekért. Számomra a menedzserem egyrészt egy bizalmas ember, aki ismeri a zenekar körül alakuló terveket, másrészt egy stratégiai segítőtárs. Minden évben elkészítjük az egyes zenekaraimra vonatkozó éves koncerttervezetet, ami annak megtervezését jelenti, hogy melyik zenekarral, mikor akarunk kiemelt eseményt megvalósítani. Ez felelősségteljes munka, mert nagyon könnyű elcsúszni azon, hogyha az ember két fontos koncertet túl közel rak egymáshoz.

 

 

Többször jellemeznek téged úgy, hogy törékeny, szolid, visszahúzódó, csendes lány vagy. Szerinted ez igaz rád? Mert szerintem legalább ennyire igaz rád az energikus, magabiztos, erős, kiegyensúlyozott, barátságos jelző is.

úgy érzem, hogy ez mind én vagyok. A színpadon tényleg tudok energikus, magabiztos lenni, ha kell, sikítozom, kiabálok. Ugyanakkor a hétköznapokban nagyon jól esik néha visszahúzódónak, törékenynek lenni. A koncerteken az extrovertált énem jön elő, de van bennem egy nagy adag introvertáltság is. Például a gimnáziumi osztálytársaim, akik akkoriban ismertek meg engem, amikor a matematikával foglalkoztam, nagyon meglepődtek, hogy pont belőlem lett színpadi ember.

A koncertjeidben is ott van egyik oldalról a tudatos tervezés, másik oldalról a spontaneitás, az improvizáció. Ahogy az életedben, a fellépéseken is jól megfér egymás mellett ez a két dolog?

Igen. Mindig kell, hogy legyen egy terv, egy előzetes koncepció a fejemben, hogy milyen lesz a koncert íve, mit akarok kihozni belőle, de aztán a pillanat dönt. Sokszor volt olyan, hogy a sorrendet, amit előre megbeszéltünk, egyszerűen felrúgtam, mert közben mást gondoltam jónak. úgy gondolom, hogy a Quartetemben a spontaneitás nagyon fontos szerepet játszik. Nyilván ez műfajfüggő is. A Bin-Jippel másként leszünk spontának.

Hogyan alakult meg az új zenekarod, a Bin-Jip?

Négyen vagyunk tagjai a zenekarnak. Régóta ismerjük egymást, mert külön-külön szinte már mindenki mindenkivel zenélt. Megvoltak a szálak, csak össze kellett fogni őket. Eredetileg Andrew-t hívtam fel, hogy Gyémánt Bálinttal hozzunk létre egy triót, amivel elektronikus zenét játszunk. Andrew javasolta, hogy hívjuk el Kaltenecker Zsoltot billentyűzni néhány számunkban. Zsolt eljött, de az első próba után kiderült, hogy nem vendég akar lenni, hanem tag. én borzasztóan tisztelem a Zsoltot mint zenészt, úgyhogy nagyon örültem, hogy velünk akar zenélni. Ez egy éve volt. Azóta folyamatosan dolgozunk a dalokon.

Miért Bin-Jip lett a zenekar neve? Van kapcsolat a névválasztás és az ugyanilyen című 2004-es Kim Ki-duk rendezte koreai film között?

Igen. Eredetileg ebből a filmből egy dalt írtam (tehát a lemezen lesz egy Bin-Jip című dal is). Nagyon sokat gondolkoztunk azon, hogy mi legyen a nevünk. Sok elvetett ötlet után sorra vettük a lemez dalainak címeit, és a Bin-Jip mindenkinek megtetszett. Megnéztük együtt a filmet. A film egyik ránk vonatkoztatható mozzanata az, ahogyan a fiú megtölti élettel az üres házakat. Bizonyos értelemben velünk is ez történt. Ott volt Andrew nappalija, amit – bár nem volt üres, hiszen ott lakott Andrew –, azt hiszem, élettel töltöttünk meg. Ott született a zenekarunk, és vele együtt minden dalunk. Több párhuzamot találtunk a film és köztünk, ráadásul még a név hangzása is nagyon tetszett nekünk. így emellett döntöttünk.

Gondolom, most az új zenekarra fordítod az energiáid nagyobbik részét. Mik a terveid a Quarteteddel? Felborul a fontossági sorrend?

Valóban jól gondolod, nem lehet mindig ugyanazon a szinten tartani egy zenekart. Nyílván most, hogy a Bin-Jipet kell beindítani, nagyon sok energiát fektetek az új felállásba. A sajtó is jobban oda fog rá figyelni, hiszen újdonság. De mindenképpen viszem tovább a Quartetet. Sőt fejben már tervezek egy új anyagot, amit várhatóan az év második felében veszünk fel. Remélem, hosszútávon be lehet majd állítani egy egyensúlyt, és a két zenekar párhuzamosan tud haladni.

A közeljövőben mik a további terveid?

Most a Bin-Jip zenekar beindítása az elsődleges terv. Március 5-én lesz az első koncertünk, most arra készülünk éjt nappallá téve. úgy néz ki, hogy elég sok fellépésünk is lesz, már az idén. Az év második felében el kell dönteni, hogy a Quartettel hogyan tovább. Ahhoz, hogy felszínen tudjon maradni ez a zenekarom is, hogy megőrizze a fontosságát, nyilvánvalóan kell egy új anyag. Annyit elárulok, hogy a magyar költészetből szeretnék a dalaimhoz ihletet meríteni. Szeretném magyar költők verseit úgy feldolgozni, hogy az a Quartetem hangzásához is közel álljon, és én is megtaláljam benne magamat. Szeretnék találni egy olyan személyt, költőt, vagy akár egy témát, egy korszakot, akinek/aminek a világában el tudok mélyedni annyira, hogy abból egy lemeznyi anyag születhessen.

Ha arra a szóra gondolsz, hogy hála, mi, illetve ki jut eszedbe?

Nagyon hálás vagyok a sorsomnak, hogy ezen az úton haladhatok. Azt viszont nem tudom pontosan megmondani, hogy ez pontosan kinek szól. én mindent megteszek azért, hogy sikerüljön, amit eltervezek, szeretnék, de tudom, hogy mások hiába tesznek meg ugyanennyit, nekik nem sikerül. Hiszek benne, hogy a dolgok nem véletlenül történnek velünk. Szerintem nagyon sok mindent magunk vonzunk be a saját életünkbe: a gondolatainkkal, a hozzáállásunkkal.

 

A fotókat Erdész ádám készítette.

zene és koncert

Facebook-hozzászólások