Interjú Karácsony Tamás Ybl-díjas építésszel, a Szépművészeti Múzeum bővítésének tervezőjével

Párhuzamos interjúk 2

Miután az előző héten az építész és művészettörténész Sarkadi Mártonnal készített interjúnkat olvashatták, most szeretnénk megmutatni a Szépművészeti Múzeum kibővítése körül kialakult vita másik táborának álláspontját is. Párhuzamos interjúnk második részében megkértük Karácsony Tamást, a Szépművészeti Múzeum bővítésének tervezőjét, hogy mondja el a véleményét ezzel kapcsolatban. (A Sarkadi Mártonnal készített beszélgetést az interjú rovatban olvashatják.)

Nagy megtiszteltetés lehet egy olyan nívós intézmény bővítése tervezésére felkérést kapni, mint a Szépművészeti Múzeum. Meséljen erről egy kicsit!

Nagy meglepetést jelentett maga a tervversenyre való felkérés. Nem vágytam soha ilyen szerepre. Számomra nem volt életcél, hogy ilyen típusú munkák közelébe jussak. Az életcél szót is lecserélném, az önmagammal szemben megfogalmazható szakmai elvárásra, ami nem takar többet, mint tisztességes helytállást, hogy amivel foglalkozom, azt a lehető legjobban csináljam. Tehát meglepetés volt, és el is gondolkodtam rajta, szabad-e nekem erre vállalkoznom. De a felkérés többeknek szólt, amit úgy is felfoghatunk, hogy részesei lehetünk egy közös gondolkodásnak. A felkért építész kollegák valamennyien kiváló képviselői szakmánknak – a párhuzamos tervezés ebből következően sok tanulságot ígért. Ilyen esetekben az alkotók mindig kivételes helyzetbe kerülnek, hiszen belülről ismerik a feltett kérdést, valamennyi összefüggésével együtt – így egymás válaszait is könnyebben, mélyebben értik. Ennek pedig komoly hozadéka van. Az ok, innen nézve minden bizonnyal érthető. 

A Múzeum vezetése és a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat elhatározta, hogy a fejlesztésbe a rendelkezésre álló szűk időkorlát és anyagi keretek ellenére is bevonja az építész társadalom kiemelkedő képviselőit. De nem volt se nemzetközi, se országos pályázat. Ez nem váltott ki Önből ellenérzéseket?

Bele kell helyezkedni a többiek szerepébe. Meg kell fejteni, hogy a többi szereplő vajon miért vállalta a részvételt. Itt most a Tanácsadó Testület tagjaira gondolok. Aki bennünket felkért, az számomra egy mindenek felett álló kolléga – már azóta nincs közöttünk –, Reimholz Péter. Ő könnyen meg tudná magyarázni ezt a helyzetet.
Hozzám Reimholz Péter fordult azzal a kéréssel – kérdéssel –, vállalnám-e a közös gondolkozást. Röviden ismertette a feltételeket is, hiszen ez egy megkezdett feladat, felelős építész tervezővel – a cél pedig nem az, hogy a tervezőt leváltsák, hanem az, hogy a tervezési folyamatot frissítsék, új alternatívákkal motiválják. A Tanácsadó Testület összetétele ismert – ha Ők vállalták a közreműködést, mi miért ne adtuk volna hozzá azt, ami tőlünk kitelik. Úgy tűnt, ma is úgy tűnik, mintha ez közös ügy lenne!
Hogy érthetőbb legyen: a Tanácsadó Testület több tagja számomra feltétel nélküli bizalommal bíró szakember, akiket mesterként tisztelek. Nem voltak az én személyes tanítóim, de így távolról is rengeteget tanultam tőlük. 

Milyen szempontok vagy megkötések voltak már eleve adva, amik alapján el kellett kezdeni a tervezést?

Gyakorlatilag minden adott volt: az épület kontúrja, a pontos négyzetméterre szabott tartalom, a helyiséglista, a program, a műtárgybeszállítás helye, stb. Tehát nagyon kötött programot és helyzetet örököltünk. De ez nem idegen a napi gyakorlatunktól. Egy egyetemi konzultáció, vagy egy beszélgetés a tervtanácsban bemutatott terv témájában, hasonló helyzet: ott is egy lefektetett megoldást boncolgatunk, elemezzük a kérdésre adott választ, vizsgáljuk, van-e lehetőség továbbfejleszteni a gondolatot.

Ebben a tervben, amit Ön és két kollégája (Selényi György, Sebők Ildikó) készítettek, hogyan köszön vissza a Szépművészeti stílusa?

Nem akar a stílusa visszaköszönni. De nagyon sok más igen: térstruktúra, térarányok, díszítés, stb. Nagyon fontos, hogy az a jelrendszer, ami adott, továbbéljen. Hiszen a portikusz a hozzá tartozó timpanonnal és a három métert áthidaló főlépcsővel határozott jelentéssel bír: ez invitál minket az épületbe. Ezzel a „természetes adottsággal” élni akartunk. Nem kerestünk új helyet a bejáratnak. A kiírás része, hogy a most meglévő bejárat megszűnik, új előcsarnok létesül, a mai elvárásoknak megfelelő szolgáltatásokkal, és épül egy olyan kiállítótér, ami az ideiglenes kiállításokat fogadja. Mindez a Schickedanz-féle mű tehermentesítését célozza. Ne kelljen a történeti tereket az időszaki kiállítások kedvéért rendre kitakarni, átrendezni. Lehessen ezek helyett az állandó gyűjteménynek helyet biztosítani. Ne telepítsünk – kényszerből – olyan szolgáltatásokat a történeti terekbe, melyek azok téri világát csonkítják. Ha ilyen logikával közelítünk, talán érthető, és elfogadható a tervezési program minden eleme. Kétségtelen, hogy e logika mentén haladva is kell kompromisszumot kötni. Ide sorolható a belépés, a bejárat kérdése. Imert, hogy most sem tudunk lazán besétálni a múzeumba, mert az ugyan igaz, amit Sisa József leírt, hogy a megérkezés élményéhez tartozik felkapaszkodni az előlépcsőn, áthaladni a portikuszon és belépni a gyönyörű előcsarnokba, de az már nem felemelő része ennek a megérkezés-élménynek (és azt már nem is írja le), hogy a következő lépésnél szembeállnak velem és megkérnek, hogy csináljak egy hátraarcot és menjek le az alagsorba. Vannak tehát problémák. A beruházás első két éve ezeket a problémákat elemezve fogalmazta meg a tervezési programot, és jutott azokra a megállapításokra, melyek a mi munkánkat kijelölték. Nekünk tehát fontosnak tűnt, hogy az a jel, ami adott, és működik, az változatlanul szervezze a tér életét – ne jelentsen, ne hozzon nagy mértékű változást. Aki a megszokott, az elmúlt évszázad alatt rögzült ponthoz közelít, végül ott tudjon belépni. Még akkor is, ha a pont helye kis mértékben módosul, és a tér, amibe belép, az is más. Kerestük azt a lehetőséget, hogy a lépcsőt használva, gyakorlatilag a portikusz terét lefelé továbbépítve, egy olyan térbe lépjünk, amivel egyszerre lépünk újba és régibe. Az új építéssel megváltozott súlyponthoz közelebb, ahhoz alkalmazkodva találjuk meg a bejárást. A portikusz alatti térnek erős a sodrása, levezet bennünket az új előcsarnokba. Onnan tárul fel a műemlék épület és az új kiállító tér felé vezető út. Ez is egy szempont volt. Azt gondolom, olyan szempont, ami összeegyeztethető a Schikedanz-féle gondolattal. Így tudunk megtartani, használni olyan adottságokat, melyeket ő létrehozott. Ezen kívül még sok mozdulat van, amit elemezhetnénk. Például van egy hossztengelye a Szépművészetinek, ami a haladás irányát jelöli – nagyvonalú, pulzáló térsor. Az erre szerkesztett kereszttengelyek jelölik az egyes kiállítótereket – amelyek eltérő építészeti stílusban fogalmazódtak meg és annak megfelelően kerültek oda műtárgyak vagy a kezdetekkor műtárgymásolatok.
Mi egy hasonló téri struktúrát építünk a föld alatt, egy 80 méteres főtengelyre szerkesztett kereszttengelyek jelölik az eltérő szerepű téröblök helyét. Ahol a mi főtengelyünk találkozik a múzeumépület hossztengelyével, ott a belépés helye – ott egy függőleges tengely jön létre, melyből minden fontos eleme ennek a téregyüttesnek (múzeum, új kiállítótér, új előcsarnok) feltárható. Ahol a két világ összeér, ott nagyjából azonos a térstruktúra, csak a formálás eltérő: odafenn a portikusz tere, a történeti oszlopcsarnokkal, kő gerendázattal, timpanonnal, odalenn mindez modernebb, leegyszerűsített formaképzéssel. Tehát itt is van átfedés, szigorú alkalmazkodás a schikedanzi világhoz. Térrendszerünk szerkesztési elvei egyeznek a schikedanzi térrendszerrel. Szándékunk szerint a párhuzamos szálakat még gyarapítanánk: a belső terek kialakításánál tervezzük díszítő festés, díszítések alkalmazását, bár nem a történeti terekben egyenletesen kiterített módon, ahogy azt Schikedanz tette, hanem koncentráltan, sűrítve, az egyes funkciókhoz rendelten. 

Ahogy hallgatom a válaszait, egyre jobban kiderül számomra, hogy meg van a tisztelet a régi épülettel szemben, és fontos ezt megjegyezni, mert a médiában szinte csak a támadásokat, kritikákat lehet olvasni/ hallani.

Itt merül fel a szakemberek és a mediátorok felelőssége. A kritikának teljesnek kellene lennie: meg kell ismertesse a kritika tárgyát azokkal, akiknek szól, akiket el akar érni. Ismertetnie kell a kérdést, amire a válasz született. Hibás az alapállás, ha úgy indítok útjára egy felhívást, ha úgy fogalmazok meg véleményt, hogy nem biztosítom a megcélzott olvasó, hallgató, néző teljes körű tájékoztatását, tájékozódásának lehetőségét. Ezen a téren úgy tűnik még nincs gyakorlatunk.

A műemlékvédelmeseknek, művészettörténészeknek, muzeológusoknak nem is az a bajuk ezzel a projekttel, hogy új kiállítóterek létesüljenek, hanem azt gondolják, hogy az új épület kevesebb múzeumi funkciót fog ellátni, mint egyéb funkciókat (kávézó, étterem, mosdó, múzeum shop, gyermekgondozó).

Azt gondolom, semmi felesleges nem épül. Ha az elmúlt húsz-harminc év múzeumi fejlesztéseit nézzük, szerte a világban, mindenütt hasonló a program. Kérdőjelezzük meg valamennyit – miközben a kritikát megfogalmazók ezekkel példálóznak, mint követendő előképekkel? Pontosítsunk: nem gyermekgondozó, hanem kreatív foglalkoztató, ha tetszik, utánpótlás nevelés. Ma kell kezdeni nevelni a jövő múzeumlátogatóit. Közelebb hozni őket a művészetekhez. Az előadó célja, hogy felkészítsen a találkozásra a műalkotással. Hogy ne idegenként, hanem bizonyos mértékig már ismerősként találkozzak a műtárgyakkal. A hónap műtárgya (a szentély), ahol egy-egy műtárggyal tudok az átlagosnál jóval mélyebben megismerkedni. Itt új távlatok nyílnak a laikus befogadó számára. Tehát hihetetlenül fontos dolgokról van szó, ami művészettörténészt, muzeológust, közönségszervezőt, kiállításrendezőt egyaránt kell érintsen – közös érdekből. És közben jól esik egy üdítő, vagy viszek magammal tanulnivalót – egy katalógust ? Ez ugye nem bűn! 

A másik kifogása a terv ellenzőinek, hogy bár legyen új tér, bármi is legyen benne, de ha nem egészen vagy nem többségében múzeumi funkciókat lát el, akkor miért kell, hogy közös bejárta legyen a régi épülettel.

Hát igen. A felvetés látszólag jogos – de ezt a határozott állítást már részben az előző kérdésre adott válasz is gyengíti, mivel a két térfél erősen összedolgozik, feltételezik egymást. Ezen túl van egy zavaró kettősség, amit könnyen félre lehet magyarázni. A fejlesztés ugyanis nem csak a múzeumlátogatókat szolgálja, hanem a térre (Hősök tere) érkezőket is. A térre érkezőknek jelenleg nincs semmiféle szolgáltatása, amit igénybe vehetnének. A pályázati kiírás ugyanakkor kettős funkciót fogalmaz meg, amit címe is pontosan rögzít: ”Szépművészeti Múzeum térszín alatti bővítése – látogató- és turisztikai központ létrehozása”: Tudva, ismerve ezt a nézőpontot, a párosítás helyénvalónak tekinthető. Persze sokkal jobb lenne az egész teret egyszerre, egy időben fejleszteni és közösen megoldani valamennyi felmerülő problémát. Úgy tűnik, itt és most ennyire van lehetőségünk, ezzel kell okosan gazdálkodni. A vállalt kettősség terhei nem kezelhetetlenek. A független lejárat (üvegtorony, betonkocka, vagy ahogy tetszik) részben ezzel is magyarázható. Ugyanakkor ez a vállalás a múzeum látogatottságát is növelheti. Számunkra a kettős bejárat léte ezért is lényegi kérdés. 

Azzal egyetértene, hogy jobb lenne előbb a Szépművészetit az eredeti állapotába visszaállítani és rendbe hozni a megrongálódott részeket?

Egyetérteni sok mindennel lehet, ez is egy lehetséges forgatókönyv. De a jelen helyzet más forgatókönyvet írt. A végeredmény ugyanaz. Legfeljebb úgy tűnhet, hogy a fontossági sorrend „bántóan” eltérő – ezt ki-ki- a maga érzékenysége, hite, érdekeltsége szerint fogalmazza másként. A végeredménynek kell azonosnak, és valamennyi érdekelt számára elfogadhatónak lennie. Az pedig, amennyire a felek nyilatkozataiból kitűnik, azonos: a Szépművészeti eredeti térrendszerének helyreállítása, azzal a céllal, hogy befogadja a bővített (a művészettörténészek, muzeológusok által elfogadott rendben bemutatható) állandó gyűjteményt; új kiállítótér építése, mely alkalmas az időszaki kiállítások megrendezésére; az alagsori helyiségek felújítása a műtárgyfogadás, raktározás, restaurálás elvárható igényszintjén; új, közös előcsarnok, a mai elvárásoknak megfelelő szolgáltatásokkal – jó kapcsolatot tartva a meglévő előcsarnokkal. Úgy tűnik, csak a sorrend az, ami változó – és ennek is van elfogadható logikája.
Egyet minden esetre be kellene látnunk. Adott egy múzeum, megfogalmazott múzeumvezetési, működtetési politikával. Ennek megfelelve építi fel fejlesztési stratégiáját. Ennek megfelelve pályázik, dönt a fejlesztésekről. Felelősséggel tartozik, nem válthat irányt minden közbeszólásra. Kötelessége viszont újra mérlegre tenni minden elhangzott javaslatot, kritikát.

Az Ön tervjavaslatát építészeti és funkcionális szempontból is kimagasló, egyedi megoldásnak minősítették. Erről mit gondol?

Már részben elemeztük az építészeti megoldásokat. Abból is kitűnhet, hogy nincs semmi „kimagasló” javaslatainkban. Azt gondolom, hogy a fegyelmezett alapállás, a végiggondoltság, a felépített belső logika az, ami mégis elismerést válthat ki. Ennek a belső logikának pedig az alapja a továbbépítés szándéka. Azonosulni a meglévő épülettel, a meglévő helyzettel, úgy, hogy a létrejövő új mai, vállalható, kortárs alkotás legyen. És ha elfogadom, hogy ez a történet folytatása, akkor fontos igazán a belépés helye, dramaturgiája, akkor fontos az átlátások lehetősége, a nyitás mértéke. Így válhat egységes egésszé az épület, így válhat kitapinthatóvá a szándék.
Így jöhetnek létre helyek az új épületrészben, melyben a meglévő épület látványa a meghatározó. 

Azért az elég újszerű és különleges megoldás, hogy egy épületre úgymond alulról lehessen látni.

Igen, az nem mindennapi kényszerhelyzet, hogy a föld alá kell építkezni. Meg kell küzdeni a sötétséggel, a bezártságérzettel. Közömbösíteni kell őket, sőt a javunkra fordítani.

Március 12-én a Szépmű főigazgatója, Baán László döntést hozott a hangos kritikák hatására. Mint tudjuk azt, hogy a fő lépcsőt ne bontsák meg. Mit gondol erről?

Értem az ő reakcióját, meg is fogalmazta: ő nem bejáratot akar építeni, hanem múzeumot. Neki komoly elhatározásai és céljai vannak, és ezeket végig akarja vinni. Ha tehát ezen múlik, hogy ne ott legyen a bejárat, akkor azt is vállalja, hogy egy rosszabb helyzetet teremtünk a belépésnek. Igaz, a döntés előtt minden eszközzel igyekezett meggyőzni a terv ellenzőit, annak helyes, színvonalas alapállásáról – nevezetesen a lépcső jól definiált helyzetéről. A felkérést elfogadtam, bár úgy ítélem meg, hogy ez nem az a helyzet, amelyből nyereséggel tudunk kijönni – úgy értve, hogy találunk a mainál jobb megoldást. Valószínűleg távolabb fogunk belépni, vagy vállalni kell egy nehézkesebb, bonyolultabb üzemeltetést. Működni fog, nem lesz vele nagy baj, de bennem felmerül azoknak a felelőssége, akik a kritika megfogalmazása során, vagy akár utána nem fektettek ebbe a kérdéskörbe annyi energiát, hogy végiggondolják, akár bennünket bevonva, ezt a történetet. Elérhetőek vagyunk. Bárki elér. 

Tudom, az én felkérésemre is rögtön reagált, bárki megtehette volna akár ugyanezt.

Igen, és két évvel ezelőtt is megtehették volna, akkor ezt a kérdést már kibeszéltük volna. Most pedig a kényszer, az idő szorítása nem engedi, hogy kibeszéljük, ezért a visszalépés. És ennek az lesz az ára, hogy nem egy teljesértékű megoldás fog bennünket várni.

Április 7-én az N&N Galériában bemutatták a bejáratokat illető új terveket, ahol ott voltak építészek, művészettörténészek, muzeológusok és műemlékvédelmesek együtt, és egy jó hangulatú beszélgetés alakult ki.

A beszélgetés olyan szempontból jó hangulatú volt, hogy itt legalább elindult az oly régóta hiányzó párbeszéd. Az arctalan, egyoldalú üzengetéseket felválthatta a személyes találkozás, az élő beszéd, ahol láttuk a másik arcát, azonnal reagálhattunk, pontosíthattuk saját mondatainkat.

Akkor a lépcsőt megbontják vagy nem?

A lépcsőt, tekintettel a hangos tiltakozásra, nem bontjuk meg. A hangos tiltakozás elsődleges érve az, hogy a műemlékhez nem lehet hozzányúlni. Ez nagyon hatásos kijelentés – sokan azonnal azonosulni tudnak vele, mert igaznak tűnik.. Én úgy gondolom, hogy a műemlékhez kötelező hozzányúlni, mert ha nem nyúlunk hozzá, akkor tönkre megy. Ez is egy állítás: Nem olyan frappáns, mint az előző, mert magyarázatra szorul. Hiszen az állagvédelem is hozzányúlás és károkat is okoz, de abban a reményben döntenek mégis mellette, mert tudják: több a haszna, mint a kára. Mi is mérlegeltünk, mielőtt ezt a látszólag laza mozdulatot megtettük. Úgy gondoljuk, hogy sokkal több értéket teremtünk, mint amennyi kárt okozunk. Ez mérlegelés kérdése. A mérlegelés alapja az ismeret. Ahhoz pedig a leghatékonyabban a párbeszéddel juthatnánk el. Úgy tűnik, erről már lekéstünk. Illetve a kritikusok jól időzítettek. Hiszen mi megtettünk mindent: két évvel ezelőtt kiállítás volt, nem is egy, több, ugyanezekkel a tervekkel. Volt híradás TV-ben, újságban, rádióban. Akkor nem volt reakció. Most meg már annyi idő sem maradt, hogy legalább a lelkiismeretünk nyugodt legyen, és úgy várjuk a múzeum megnyitását, hogy megtettünk minden tőlünk telhetőt. Nekem tehát nem jó a lelkiismeretem, mert tisztában vagyok vele, hogy nem a legjobbat fogjuk megépíteni. Annak sem lehet jó a lelkiismerete, aki a közös ügyet ide juttatta, de ezt lehet, hogy még nem érzi. 

És amikor az N&N Galériában volt a beszélgetés, akkor nem jutott eszébe valamelyik művészettörténésznek, muzeológusnak vagy műemlékvédelmesnek ilyesmi?

Az nem lehetett hosszú, mélyre ható beszélgetés, mindössze két óra, sok résztvevővel. Ráadásul nem volt jelen mindenki, aki korábban hozzászólt, vagy éppen kezdeményező szerepet vállalt.

Az ellenzők között – gondolom – vannak fiatal vagy nyitottabb gondolkodású művészettörténészek, muzeológusok vagy műemlékvédelmesek is, mégsem támogatja közülük senki a tervet. Hogy lehet ez?

Nem tudhatjuk, van-e és milyen mértékben van megosztottság e témában. Akik megszólaltak, azok ellenzik, de a többség hallgat. Ami az aláírásgyűjtést illeti, abban nem tudok hinni – már elmondtam – a felhívás egyoldalú, irányított, féloldalas. Szakmáink kis felületen találkoznak, és csak kevesekkel van napi kapcsolatunk. Akikkel van, azok tudják, milyen kérdésekkel kell megküzdenünk, közösen, nap mint nap. Közöttük van, aki határozottabb belenyúlást hiányolt. Itt most részben azok szólaltak meg, akik az építésszel ritkán találkoznak, nem feltétlenül kísérik figyelemmel, hogy alakul, hogyan fejlődik a szakmánk, hogy miképp változik az épített örökséghez kötődő viszonyunk. Hiányérzetem elsősorban azért van, mert nem is keresik az okát annak, amit az építész elkövetett. És ezért nem is kutatják, történhet-e értékképzés. Hogy ennek a fejlesztésnek velejárója-e,  hogy az épület a jövőben valamennyiünk szemében felértékelődik – mint használatban lévő, szereppel bíró, önmagát fenntartani képes műemlék. Képes-e megújulni a tudatunkban, mindennapi szereplővé válni. Végtére is ez a tét. 

Az üveg/ kő kockával mi fog történni?

Annak maradnia kell, mert valahol le kell menni. Elhangzott, hogy miért nem tanulunk abból, milyen a földalatti lejárata. A földalattinak van egy nemzetközi jele, az„M” betű. Legalább olyan erős – vagy erősebb jel, mint a mi portikuszunk. Mindenki tudja, hogy milyen magasságban keresse és hogy néz ki. Nem jó hivatkozás! Ha lefordulunk a portikuszról, kell születnie egy jelnek, ami jelzi a bejáratot. Azért kell jelnek születnie, mert „forgalmi rend változás”-ra kell számítanunk. A múzeumlátogató a bevágást még könnyedén értelmezte volna – az mégiscsak az épületbe vezet. Viszont a másik két millió térre érkező látogatót (évente), aki használni akarja az új szolgáltatást, meg egyébként sem lenne ildomos a múzeumon keresztül vezetni. Ezt nyilvánvalóan ő sem értené. Tehát logikus, hogy kell egy olyan jel, ami egyértelműsíti, hogy hol lehet bemenni, és az hova vezet, hogy az valami új. A torony formálása „könnyebb” kérdés, mivel sokféle lehet. Semleges zónában fekszik, azonos súllyal befolyásolja a Dózsa György út forgalma, térfala, a múzeum épülete, a tér maga. Ez alapvetően formai kérdés. És úgy tűnik, az anyaghasználat is fontos – következésképp: az elhangzott javaslatoknak megfelelően üvegből készül majd. 

Azt lehet tudni, hogy mikor fogják elkezdeni a munkálatokat? Mert elvileg úgy szólt a tervezet, hogy 2011-re már megépül az új komplexum.

Igen, 2011-re kellene, hogy működjön. A mi feladatunk ebben a pillanatban rendkívül összetett: olyan megoldást kell találnunk, ami konszenzust ígér. A változásokat, mivel részletrajzi szinten készültek el a tervek, át kell vezetni, valamennyi szakág elkészült dokumentációjában. És csak ezek után jutunk el újra a mai készenléti állapotba.

Tehát akkor a kiállítás/ beszélgetés az N&N Galériában inkább arról szólt, hogy lecsöndesítse a kedélyeket?

Nem! Arról szólt, hogy ismerjük meg, mit kritizálunk, hol tartunk ma, és tudjuk, hogy hova fogunk lépni. Azt kimondhatjuk, hogy nincs bevágás. Azzal megelégedni, hogy nincsen bevágás, azonban nagyon kevés. Azt kell tudni, hogy mivel jár az, hogy nincs bevágás. Meg kell ismernünk a lehetőségeket, szembesülnie kell mindenkinek, hogy mit jelent a bejárat bevágással, bevágás nélkül, a meglévő főbejárat használatával, vagy annak kizárásával. A bevágás elhagyását valószínűleg ki fogják kényszeríteni, mi csak annyit szeretnénk elérni, hogy mindenki tudatában legyen ennek következményeivel. Nincsenek tisztában beavatkozásuk súlyával. Ha majd szembesülnek a kialakult helyzettel, akkor jobb híján az építészt fogják szidni. Szeretnénk, hogy ha most tisztázódna, hogy ez a változtatás hova vezet, mit eredményez. Ezzel legyen mindenki tisztában és ennek szellemében tapsoljon annak, hogy nem lesz bevágás a lépcsőn. El tudjuk fogadni ezt a döntést, hogy ha minden résztvevő a keresztülvitt akaratával arányos felelősséget vállal. 

De akkor abszolút nem lehet kompromisszumot kötni a másik oldallal?

A „kompromisszum” most az, hogy további párbeszéd nélkül kivonulunk oldalra. Ameddig csak ez az egy szempont van – hogy ne legyen bevágás – és nem mérlegelnek, és nem gondolják végig, a többi fontos szempont arányos beemelésével együtt a folyamatot, addig nincs esély igazi, előremutató kompromisszumot kötni. Akkor lehet változtatni, ha valamennyi résztvevő érti, mit, miért képvisel a másik, és közösen rangsort tud alkotni a szempontok között. A kritikával nem bánt minket senki: Ellenkezőleg! Segít, hiszen újragondolásra késztet. Ezt azonban végig kellene hallgatni, részt kellene venni ebben a folyamatban – ezt hívják párbeszédnek. És ettől kezdve beszélhetünk közös felelősségről. A magunk részéről nyitottak vagyunk, mint eddig – amíg bírjuk energiával.