A jó könnyek becsületéről

Torma Máriának

Jön a friss Apokrifban egy versem. Himnusz a Nedvességhez A Szemben. Erről fogok most itt locsogni egy kicsit.

Minden oda vezethető vissza, hogy kevés, mindösszesen két elhenceghető történetem van két nőről. Az egyik még az óvodából ered, ahol két lány megverekedett (akkor még) feltehetően igen sármos valómért, nekem persze csak az egyik tetszett, de a másik erősebb volt, tán engem is elvert volna (később ez meg is történt), ha ezt akkor időben jelzem, plusz végig is szerettem volna nézni - mint dicső hímoroszlán a legmagasabbik szikláról a kegyeimért folyó küzdelmet. Magára a tettleges bunyóra egyébként már nem emlékszem, tán nem is volt, csak a szándék, arra viszont, az aprólékos egyeztetésre, hogy miféle verekedés lesz majd értem, határozottan emlékszem.

A másik történetben nem a kegyeimért harcolnak a nők, mi több, nem is harcolnak, alig ismerik egymást, az élet - legalábbis az én perspektívámból nézve - mégis egymás mellé sodorta őket átmenetileg, mintha csak egy regény elevenedne meg körülöttem. (Mert az már csak magától értetődő, hogy mindig és mindennek rólam kell szólnia, csakis és kizárólag, sőt, erős a gyanúm, hogy a Nap sem a Föld, hanem bizony szerénységem körül forog, nesze neked helio- és geocentrikus világkép.)

2010 nyarán nem volt épp olyan rossz az élet – legalábbis eleinte –, lediplomáztam, megjelent az első kötetem és életem akkori nagy-nagy, halálos és reménytelen szerelmével nemcsak, hogy hosszú böjthónapok elteltével újra szóba álltunk, de viszonylag gyorsan el is jutottunk oda, hogy órákat beszélgessünk végig, meghittebben, legalábbis számomra meghittebben, mint bármikor és bárkivel azelőtt. Nem akarok itt illetlen kiteregetésekbe bocsátkozni (pláne, hogy a valahai múzsa szerint azon én már jócskán túl vagyok), de egyszerre ott tartottunk, hogy az a bizonyos fent említett halálos reménytelenség már egyre kevésbé tűnt annak. És a legjobbat még nem is mondtam, mert hát nehéz szimultán dolgokat rendesen előadni, szóval hogy mindeközben szert tettem egy olyan, nekem legalábbis egyszerre testvéri, (kereszt)anyai, baráti, meg még ki tudja, hány egyéb funkcióban bevethető legjobb barátra, akire a legkevésbé számítottam volna korábban. Akivel annak rendje és módja szerint (s valószínűleg akkoriban mindkettőnknek igazunk is volt), ki nem állhattuk egymást, aztán ahogy telt-múlt az idő, már csak visszafogott ellenszenvvel szemléltük egymást úgy jó tíz lépés távolságból. Holott közben egyre több lett a közös dolog, olyannyira, hogy Marcsi, azaz, ahogy becézem, Mária közben az Apokrif kritikai szerkesztője is lett, mégis, még a munkakapcsolat sem hozott akkora változást a kettőnk viszonyában, mint lelki, szerelmi és egyéb életünk lényegében napra pontosan összehangoltan történő heves hullámzása. Egy szó mint száz, én nem tudom, hogy a nagy barátságok mindig bajban köttetnek-e, de egyre inkább kezd úgy tűnni.

2010 Könyvhete körül két igen fontos példányt bizonyosan forgattak a kötetemből Magyarhonban. Ugyanis (és ez a másik dicsekvős történet) két nőt is megríkatott, ki tudja, tán percre ugyanakkor - ez már feltehetően sosem derül ki - a Helyi érzéstelenítés című kis alakú, vékonyka és amúgy még rengeteg gyerekbetegségtől köhécselő kis könyvecske. Az egyik nő (A múzsa) akkor ezt nem mondta, mi több, nem is igen érdekelte (színleg) a csenevész versgyűjtemény, így én ehhez mérten sértett-undok dedikáló-szöveggel láttam el a könyvet, valami olyasmivel, hogy: "Annak, akinek ez nem jelent sokat, attól, akinek egykor mindent", vagy valami ehhez hasonló, Danielle Steel-szintű giccsparádéval, igaz, becsületemre váljék, hogy mikor (ez ügyben is) kiderült, hogy azért nem is ennyire egyértelmű a helyzet, írtam bele – sokkal kedvesebb – új dedikációt. Az is igaz persze, hogy erre a második dedikációra meg már egy cseppet sem emlékszem, elvégre késő este volt, egy teraszon borozgattunk és sosem voltam még olyan boldog és izgatott korábban egész életemben. Kész csoda, hogy a betűket – többé-kevésbé, gondolom – eltalálhattam.

Ellenben Máriával a dedikálás estéjét végigleveleztük, s bár talán (mit talán, bízvást) alaposan el fogja látni a bajom, amiért én ezt most megjelentetem, mégis tény és való, hogy ott pityergett közben a monitor előtt, szerencsétlen sorsom tragikus alakulásán. És akkor már, ha ilyen hatással voltak rá a Vörös-versek (vagy ahogy egy későbbi művemben sommáztam: "pár legfeljebb közepes szerelmesvers"), hát el is meséltem az egész kusza szerelmi, azaz, odáig éppen hogy szerelmetlen históriát. Ez volt tehát a bizalom első, mi több, nulladik lépése, e rendkívül kis lépés az emberiségnek, de óriási nekem, s feltehetően Máriának is, aki cserébe beavatott legalább ugyanennyi magánéletbe. És így tovább, így albéreljük azóta is egymás magánéletét, nemcsak mint ingerszegény bulvárolvasók, akik várják a friss, napi fejleményeket, hanem egyszersmind állandó készültségben álló, bevetésre kész segélycsapatok, akik tudják, hogy bármikor eljöhet az ő idejük, mikor a másikban meg kell tartaniuk a lelket, legyen az bármily súlyos is, mielőtt még leszakadna és végleg elveszne az emésztőnedvek örök félhomályában. Vagy ilyesmi.

A múzsa jellegű nőtől ennél valamivel később tudtam meg, hogy nála is eltört a mécses, azaz mit eltört, egyenesen szakadt, á la "Tombold ki, te özönvíz, / Tombold ki magadat, / Mutasd mélységes medred, / S dobáld a fellegekre / Bőszült tajtékodat", így patakzottak tehát, legalábbis elvben két nap és két éjjel a könnyek, s nekem egyszerre volt bűntudatom, amiért róla (rólunk) szóló verseim által ilyet tettem életem szerelmével, s közben persze hízott a máj, hogy máig meg tudom ríkatni – amitől persze még nagyobb bűntudatom lett. Meg is fogadtam magamban (ld. ugyanabban a későbbi versben), "hogy írok / hozzá akkor ezentúl majd boldog verseket", főleg ha, s mint akkor tűnt, majd ad is erre némi okot.

Aztán minden másképp alakult, a nyár egyenesen rettenetesen, volt benne betegség és féltés (ez most csak eufemizmus a rettegésre), szerelmi jellegű szorongás, majd eddigi praxisom legnagyobb csalódása, amiből aztán ez a bizonyos, korábban is emlegetett, későbbi vers lett (Visszavenni a nevet - http://www.irodalmijelen.hu/node/7490), amikortól kezdve a múzsa már csak névtelen emlék és amikortól kezdve én megfogadtam, hogy nem írok róla többé az égvilágon semmit. Az persze már, ha jogilag nézzük, más kérdés, hogy e fogadalmam most például megszegtem-e, de én úgy hiszem, nem, mert mindez a szerelmi-szerelmetlen háttértörténet valójában csak annak megértetésére szolgált, hogy milyen egyoldalú, hazug és torz(ító) dolog valójában az egész költészet. Mert hogy a Himnusz a Nedvességhez A Szemben csak ezekről a bizonyos két napon, két éjjelen keresztül folyvást potyogó múzsai könnyekről beszél, miközben akkortájt ezeknél igazabb és értékesebb (meg persze alkohol-indukáltabb, ez is az igazság része) könnyek is hulldostak valahol Budapesten, olyan könnyek, amikből aztán némi láncreakcióval barátság lett, nem is akármilyen, hanem tulajdon szülőanyám és apám után a legszorosabb emberi kötődésem.

Az a valami, ami egy egész nyáron (és azóta is) tartotta-tartja bennem a lelket és aminek talán valamely részt azt is köszönhetem, hogy most itt vagyok és megírhatom mindezt, ami egyébként el nem tudom képzelni, hogy ki a francot érdekelne.

Ez a szöveg tehát a jó könnyek becsületének visszaállítására született. No meg persze némi fricskára, két megjegyzéssel ugyanis még tartozom: az egyik, hogy Mária meglehetősen utálja ezt a verset, csöpögősnek (szó szerint idézve: "dzsuvásnak") és talán valamelyest laposnak is tartja (hogy az Apokrifba milyen nyomásra engedte be végül, nem tudhatom, mivel ha szerkesztő küld be írást, a maga szövegéről nem szavazhat, sőt, az értekezlet folyását – stílszerűen – megkönnyítendő, amikor saját versem került sorra, még tapintatosan ki is mentem vizelni), a másik pedig, hogy aki e sorok, vagy a mellékelt vers olvastán mégis bármiféle ingerenciát érezne a könnycsatornájában, akár csak egy tüsszentésnyit is, nos... jól gondolja meg, hogyan tovább, elvégre is nagy a felelősség.

Részlet az Apokrif hamarosan megjelenő, 2012. tavaszi számából:

Himnusz a Nedvességhez A Szemben

Ó, Nedvesség A Szemben,

víz, mi több, sós víz, cseppjei nyűgtől

vörös-tenger-szemnek!

Ki megfakasztod még e szeplős márványarc

mögött is a langy taknyot, ki pikírt hangját

édesen elcincítod, ki, ha máshol elő nem

jöhetsz, tán egyenesen a szívbe folysz, s

most ott higítod szívében a hajszín balzsamot!

Ki formátlan verseimen, melyekben szép szavak,

de rím se sok, csak ő van mindig, egyre csak ríkatod,

fájdalmát, mint elhasznált bőrön a kelést

újra és újra túlfakasztod, s önmagával öntözöd

most e fintorra tervezett szép rókaarcot, ki

lépre mész, mikor hatásra vadászom, ki, ha még

lejjebb jutsz, egész testében itathatod át,

kibe több szavam nem jutott! Te, kitől, bár ha

valószerűbb, hogy allergia, mégis napokig

fel-felszipog még steril lelkéből a benne kövült

giccs, s mint a folyvást málló cseppkőbarlangok,

oldod ki belőle, mi egyébként csak bajnak volt!

Kitől megenyhül, s szóba, egyenesen annak közepébe,

az elválasztójelhez áll, kifeszíti hólágy karjait,

s úgy susogja, hová vájná ki nem festett karmait,

kitől eszében becsiccsenthet a szív, s kiszívod

epéjéből a csicsergő szépet, kis kezét esetlen

kezembe adod s nyirkaink egybeizzasztod.

Ki lelkének szeplő-neuronjait hűs

elektrolitként át-átfutod, mikor már eléggé kong

belül minden, bánod is te, hogy képzavar, a

vészharangot megfújod, ki midőn éles szeme fájó

sorokhoz érne, mintha teljes orcája lenne, fátyol

mögé bújtatod, ki mögül nem láthatom, gyulladás

vagy bú van ott!

Te kacér, elsózott szem-csepp, kit midőn oda születéskor

először becseppentnek, már mint kismadár fészkelsz meg,

hogy szirénaként jelezd, ha mint a Rotschildnak a viccben,

fáj, s vigyék is már innen, akit nézni sem bírsz, hogy szenved.

Te kiszáradás ellen való primadonna testnyirok, ki belőlem

is patakzol, ha felsirok, mikor mint mesebéli lámpást,

eléggé dörzsölöm már a tárat, van ez így még máshol is,

bár úgy tetszik, nem is oly nagy e különbség, hisz az arc

mindig ott van, ahol épp nedvedzik.

S lásd most, ó, Nedvesség A Szemben, a rezgő pillák alól

less most ide reám, ahogy a gép előtt dolgozok, feszülő

ereimet nézd a homlokon, ráncaimat a feszülő pontokon,

ahogy erőlködöm, ahogy most már úgy írom, hogy többet

miattam ne jöjj elő, hogy aszályként szárítsd e szemeket,

cseppenként, amint csak bírod, mert ahogy most nekem tűnik

e nő, jön még rád, ó, százszorszép Nedvesség A Szemben,

jön még rád, ó, ennél százszorta is nedvesebb idő.

(2010)