A krisztusi kor képei

Visszapillantás Vajda Lajos kiállítására

 

Mintegy háromszáz alkotás képviselte a Vajda-életművet a Magyar Nemzeti Galéria és az Erdész Galéria közös szervezésű kiállításán. Ha valamiért érdemes kritikát írni egy kiállításról bezárását követően, az az összegzés igénye lehet. Az alábbiakban következő néhány szempont egy ilyen, utólagos összegzést szolgálhat. Nem volt kis feladat a tárlat végigjárása, különösen az alapos vagy el-elgondolkozó, álmodozó, a műveket megfejteni akaró befogadók számára. Különösképp nem lehetett könnyű a katalógusjellegű elrendezés miatt, ahol a történetiség volt a fő rendezőelv. A kiállítás tizenegy szakaszra tördelve mutatta be a művészi pályát:

            I. Vajda Lajos indulása

            II. A Munka-kör vonzásában

            III. Párduc és liliom

            IV. Párizsból hazatérve, újra itthon

            V. A szentendrei és szigetmonostori motívumgyűjtés

            VI. A szentendrei program

            VII. Vajda és az ikonok

            VIII. A pálya fordulata

            IX. Maszkok

            X. Nem evilági tájakon

            XI. Az utolsó szénrajzok

Általában minden korszakokra bontás problematikus − főleg, ha eleve egy ilyen rövid élet(mű)ről van szó (Vajda Lajos ugyanis csupán harminchárom évig élt). Többé-kevésbé megegyezett a rendezés korszakolása Vajda Lajos monográfusáéval, Mándy Stefániáéval. Ám az utóbbi mégis szerencsésebb, lévén, hogy itt valamiféle tematizálás a vezérfonal, és nem határoz meg egy helyváltoztatást (Párizsból hazatérve, újra itthon) önálló korszakként, illetve nem választ el egymástól lényegükben nem különböző kategóriákat (A szentendrei és szigetmonostori motívumgyűjtés, A szentendrei program). Önmagában azonban nem ez a felosztás marasztalható el, sokkal inkább hiányolható a fejezetelés megokolása, a részeknek az egész életműhöz való viszonyítása, illetve mindennek a korszellemben való elhelyezése. A kifüggesztett, a katalógus részét is képező írások csak töredékes háttérismeretet biztosítottak az ártatlan tekintetű látogatóknak, de talán még a szakmabeliek is többet igényeltek volna belőle. A kiállítóterem labirintusterei miatt ez a kronologikus elrendezés csak a római számok keresgélésével volt követhető. Kérdést jelentett az is, miért történt olyan esetlegesen a művek elhelyezése, hogy a kiállítás végül a harmadik periódussal indult. A labirintus végére került elő a (vezér)fonál: egy kisfilm, amely néhány művész és művészettörténész gondolata révén csak utólag adott kontextust a látottaknak.

Teher is, de kincs is a felaggatott képmennyiség. Kincs, hiszen először került sor Vajda Lajos ilyen mértékű „újrafelfedezésére”; ami pedig a terhet jelenthette, az a mód, ahogyan az alkotófolyamat kezdetétől a végéig kronologikusan egymás mellé helyezték a műveket − melyek így megjelenítve azt a hatást keltették, mintha kevés közük lenne egymáshoz. Amit a rendezés csak kevéssé mutatott meg, azt a képek önmagukért beszélve sugallták: Vajda Lajos motívumai, technikája ugyanis biztos, állandó és mással összetéveszthetetlen kézjegyként hatnak művein. Ősi motívumok, szentendrei templomtornyok, házak, kéz és bárány gyerekrajzos, minden járulékos elemtől megfosztott, tiszta ábrázolása. A Felmutató ikonos önarcképnek, az úgynevezett ikonos korszak főművének méltán hangsúlyos elhelyezése egyértelműen közli a látogatóval ennek a darabnak a (motívum)összegző, korszakhatárt is jelentő szerepét. Fontos tudni azonban, hogy a kép − csakúgy, mint egy ikon −, aláírás és cím nélküli, ez utóbbi az életmű-katalógus írásánál keletkezett. Ezek a szignálatlan képek a szerzetesközösségek névtelen ikonfestőit példaképének tartó modern kori művész gondolatvilágának, elveinek megtestesülései.

Központi helyet jelentett e világi szerzetes „ikonja” úgy a kiállítótérben, mint ahogyan magában az életműben. Egyfajta összegzése ez a korább készült/látott műveknek, és felvillantása a későbbi törekvéseknek. Három arc − a korábbi művekről ismert egyénített  és ikon-jellegű önarckép, illetve ezek együttese: az „igazi” önarckép, képmás − egymásra vetülése, valamint az ezekre felmutató elnyújtott kéz a formai elemei ennek e műnek. A tartalmi elemekre bontása viszont sokkal bonyolultabb ennél. Szembetűnő a kéz aránytalanul nagy mérete a fejhez képest, ami nyilvánvalóan nem a rajztudás hiánya, hanem tudatos hangsúly. Ismerve Vajda Lajos gyermekkori, szerbiai élményforrását, a bizánci művészet hatásaként jelen levő ortodox művészetet, joggal keresgélhetünk ebben az irányban a kéz értelmezésekor. A jobbjával az ég felé mutató Győzedelmes Krisztus gesztusa (is) ez, ám itt a felmutatás nem az ég, hanem önmaga, vagy inkább a kép felé történik: "Győzelem ez a kép. Kelet őrizte a Föld, az Égitest, az emberi testvériség titkát; Nyugaté volt az individualitás. A két princípium évszázadokon keresztül kibékíthetetlennek látszott.1.

Az utolsó korszak szénrajzai előlegeződnek meg a kéz, illetve a jobboldali váll kialakításmódjával. A második világháború éveiben, és Vajda Lajos utolsó két évében készültek ezek a tekergő alakok, káosz- és pusztulásérzés-uralta rajzok. Szegény-gazdag esztendők eredményei ezek: nem volt a csomagolópapíron és a szénen kívül más eszköze Vajdának, amivel kifejezhette volna a szenvedéllyel-szenvedéssel teli egyéni és kollektív sorsot.

Az életművet a labirintus zegzugaiban elhelyezett üvegvitrinek katalógusai, Vajda-olvasmányok, jegyzetek tették teljessé – ezek visszapillantást engedtek a művész korai recepciótörténetébe.

Apró hibáival együtt is hiánypótló volt ez a kiállítás, sokat (jelen)tett egy életpálya megértéséhez, újra a köztudatba emeléséhez − és nem a szervezők felkészületlensége, hanem a művek gazdagsága az, ami zavart okoz a befogadásban. De talán az sem lebecsülendő, ha szemlélésükkel megértünk valamit ebből a sajnálatosan rövid életműből.

A kiállítás következő stációja New Yorkban, a magyar évad keretein belül lesz. Itthon pedig ezután Szentendrén, a Ferenczy Múzeumban, Pécsett, a Janus Pannonius Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galéria állandó tárlatán, a Kovács Gábor Művészeti Alapítványnál (KOGart) és másutt van mód a művek értelmezésére (tett kísérletekre), szemlélésére.

 

A kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában volt látható, 2008.december 12. és 2009. március 1. között.

Karátson Gábor: Hármaskép, Magvető Kiadó, Bp. 1975

video
See video

Facebook-hozzászólások