KuK-BESZÉD

Csendes Tollnak hívnak, egy kis vidéki, rezervátumba szorított indián törzs főnöke vagyok. Nagy megtiszteltetés, hogy itt állhatok, beszélhetek fiatal és érettebb, nyitott fülek és szívek előtt. Egy igencsak izgalmas és színvonalas internetes vállalkozás – „egy nyilvános szeminárium” – immár nyomtatott verzióját, két éves, válogatott termését tartva a lámpafénybe. És szabadon beszélhetek róla indián testvéreimnek. Örülök, hogy itt lehetek.

Mert minek és miért is örülne másnak egy ilyen nehéz, erőt próbáló időszakban egy vidéki indián, amikor a fehérek száján csak szitokszó a kultúránk. És rögtön ellenérzéseket vált ki a sápadtarcúakból. Csípőből tüzelnek ránk, és mielőtt megszólalnánk, belénk fojtják a szót, kikapcsolnak, ránk csukják a könyvfedelet, és nemlétezőnek tekintenek. A vörösbőrűeket a fehérbőrűek nem tekintik emberi lénynek. Szinte lehetetlen dolog próbálkozni is, hogy a kultúrát a fogunkban tartva átússzunk vele a túlsó partra, majd azt kedvesen, egy szál virágként a szúrós szemű fehér embernek átadjuk, neki hoztuk, és nyugodjon meg, nem a másik partról jöttünk, nincs másik part, csak ez. Ez egy sziget. És ha tetszik, ha nem, ezen kell együtt élnünk, halnunk. Ez a könyv, amit a fogaimban kultúraként elhoztam, bizonyíték. Hogy tiszta, csillogó szemű fiatal emberek hisznek és akarnak és érdeklődnek „magasnak” csúfolt kultúránk iránt, és ilyen színvonalas honlapot képesek működtetni néhány tapasztalt harcos vezetésével.

Egy éppen nagyon elkeseredett vidéki indián ettől megnyugszik kicsit, szívét az öröm napsugara melengeti. Van remény. Persze, semmi másunk sincsen, csak a remény. Mint mindig. De ez a könyv itt a kezemben, maga a nagybetűs Remény. Ez a szó csendül ki – kimondatlanul is – a legmegrázóbb interjúból, ami Víg Mihállyal készült. És hogy: „Igazából az a nagy baj, hogy nem tudunk egymásnak megbocsátani.” Így beszél egy igazi nagyfőnök. Van értelme színházba, koncertre, moziba vagy kiállításra menni. Nem biztos, hogy le lehet írni az élményt, de kedvet lehet csinálni, vagy el lehet venni, és ez bőven elég. El lehet gondolkodni rajta, nem csak rohanni tovább, mint az ostoba fehér ember a következő csillogó-villogó dolog felé. Hogy írni is tudjunk róla, meg kell élni, meg kell emészteni a látottakat, hallottakat, olvasottakat. Ebből pedig mindig átsüt, átizzik valami a kritikai szöveteken.

Kétszer is megidéződik egy német teológus törzsfőnök műve, Johann Baptist Metzé. Ő arra int, amire az ősi indián tanítások is. Azt mondja hát: „Ha megfeledkezünk mások szenvedéséről, akkor elfeledjük az idők végezetét is, amely elsősorban mint a szenvedők számára remélt igazságszolgáltatás jelenik meg.” Sánta Őz ezt úgy tolmácsolta a múlt században: „Sose szűnjetek meg emlékezni!” Aki nem tud emlékezni, akinek nincs mire, annak nincs múltja, annak nincs történelme, az nem létezik. Hadd magyarázzam túl Sánta Őz egyszerű szavait. Ne felejtsük el, kik vagyunk. „Hogy indiánok vagyunk mindannyian…” Ahogy a nyolcvanas években Kőnigh Péter énekelte.

Csendes Toll vagyok egy vidéki indián rezervátum kis létszámú törzsének egyik utolsó vezetője. Szívemet az őszinte irigység melengeti. Mi mindent fordítva csinálunk, mint ti, fiatal harcostársaim. Nyomtatott folyóiratból készítünk, próbálunk készíteni internetes változatot. Is. Amit ti az idősebb főnökök segítségével létrehoztatok, nyomtatásban is megállja a helyét. Ahogy a szigetlakó indiánok tartják, a netes változat próbája a nyomtatott verzió. E kitűnően szerkesztett és sok irányba mozduló kötetről, mint próbálkozásról a lehetetlenre, a lehető legtömörebben csak azt tudom mondani: Kuk! Én beszéltem.

(A beszéd elhangzott 2011. február 22-én a FUGA - Budapesti Építészeti Központban)