A lázadó konzervatív

Hiába jelent meg több mint tizenöt műve magyarul, Molnár Tamás neve legfeljebb csupán ismerősen cseng a nem-konzervatív értelmiségiek legtöbbje számára. Sokan ismerik, de a szakmai közélet – ahogy Frenyó Zoltán is írja a tanulmánykötet bevezetőjében – „munkásságának méltó értékelésével […] jellegzetes módon máig adós maradt” (9. oldal).

Ennek több oka is van: ahogy Turgonyi Zoltán is megjegyzi, sokan úgy hiszik, hogy „a magyar kultúrától alapvetően idegen a filozófia, s nálunk csak az írók, költők, illetve általában a művészek fogalmazzák meg a maguk sajátos nyelvén a bölcseleti problémákat” (13. oldal). Nem tudom, mi lehet az oka ennek a vélekedésnek, mindenesetre tény, hogy Molnár Tamás – John Kékeshez, Polányi Mihályhoz és másokhoz hasonlóan – külföldön ismertebb és elismertebb, mint itthon. Épp ezen a hiányon enyhítenének a kötet alapjául szolgáló konferenciához hasonló kezdeményezések, illetve az ehhez hasonló kiadványok: sosem hittem volna, hogy egy konferenciakötetet hiánypótlónak lehet nevezni, de ezzel a könyvvel ez a helyzet. Molnár egyfelől méltatlanul hanyagolt alakja a kortárs filozófiának, másfelől pedig egy meglehetősen termékeny szerzőről van szó, akinek a munkásságát mindezidáig magyarul még csak meg sem kísérelték összegezni (ez a kötet sem tekinthető összegzésnek, de legalább többen és több témáról nyilatkoznak életművével kapcsolatban, így összességében átfogóbb képet ad, mintha csupán egy-egy művével kezdenénk megismerkedni). Bár a Wikipédia nem feltétlenül a legmérvadóbb forrás, mégis árulkodó lehet, hogy a művei listázásán túl csupán néhány sort olvashatunk a szerzőről (bár aki feltétlenül a Wikin akar utánanézni a szerzőnek, vigasztalódhat az azonos nevet viselő vízilabdázó vagy az Anti Fitness Club frontgyermeke szócikkével).

A kötet alapján többé-kevésbé világos képet alkothatunk a valaha még a Pázmány Esztétika tanszékén is tanító Molnár Tamás gondolkodásáról – vagy legalábbis gondolkodásának legalapvetőbb vonásairól és sokszínűségéről. Ez a világos kép természetesen egyáltalán nem teljes: nem szabad elfelejtenünk, hogy a kötet egy olyan konferencia előadásaiból készült, ahol mindenki ismerte Molnárt – akár személyesen, akár csak a művein keresztül −, ki jobban, ki kevésbé, de ez a gondolati világ mindenesetre senkinek sem jelenthetett újdonságot. A bevezetésben Turgonyi Zoltán mindenesetre dióhéjban ismereteti a filozófus pályájának legfontosabb állomásait – mert „nem ütközhetünk meg azon, ha olyanok is akadnak, akik még viszonylag keveset tudnak róla” (13. oldal). Konferenciakötet esetében talán kissé szokatlan lépésnek tűnhet az ilyesmi, de véleményem szerint épp ez a legfőbb erénye: lehetséges, hogy az előadók nem mindenben értenek egyet (ahogy Horkay Hörcher Ferenc is megjegyzi: Molnár életművének befogadása nem jelent kritikátlan elfogadást – 217. oldal), és vannak Molnárt kritizáló hangok is a felszólalók közt, de mindenképpen igyekszik tisztességes tájékoztatást nyújtani a filozófus munkájáról.

Ám mit is illene tudnunk Molnár Tamásról azon kívül, hogy sajnálatos módon túl keveset tudunk róla? Az egyik első dolog, ami szinte mindig előkerül vele kapcsolatban, az a konzervativizmus vagy a jobboldaliság témája – ezzel azonban óvatosan kell bánnunk. Bár Turgonyi szerint Molnár „bátran vállalja a jobboldaliságot” (15. oldal), és, ahogy a Modern-kórban mondja, elfogadja, hogy jobboldalinak minősítik, nem tartja magát angolszász típusú konzervatívnak.¹ Sőt, ha meg szeretnénk érteni, mennyiben nevezhetjük konzervatívnak a filozófust, túl kell lépnünk a konzervatív és liberális politikai meghatározásán: „a konzervativizmus és liberalizmus kifejezését napjainkban hajlunk ideologikusan, politikai törekvésekhez kapcsolódva használni – írja Mezei Balázs − konzervatívnak, illetve liberálisnak politikai csoportokat nevezünk, s a politikai mozgósításnak megfelelő leegyszerűsítésekkel és szembeállításokkal teszünk köztük különbséget” (21. oldal). A filozófia esetében nem olyan ”egyszerű” a helyzet, mint a politikában: a legnagyobb filozófusok egyszerre hagyományőrzők és újítók (ahogy szintén Mezei írja), illetve – ahogy Molnár maga is hangsúlyozta – az ő konzervativizmusa nem feltétlenül azonos a politikai konzervativizmussal. A konzervativizmus nem cél, hanem eszköz, és nem egy olyan gondolkodói skatulya, amely rákényszeríti Molnárra a katolicizmust: inkább a gondolkodása mutat egy konzervatívnak nevezhető irányba, mint hogy ez az irány szabja meg annak medrét. Azt mindenképpen érdemes megjegyeznünk, hogy ez a – mondjuk így – jobboldali gondolkodói ízlés határozza meg Molnár egész eszmevilágát.

A kötet két fő témája Molnár vallásfilozófiája és politikafilozófiája, ezt a kettőt azonban nem olyan egyszerű szétválasztanunk a szerző esetében. Ezt mi sem mutatja jobban, mint az Utópia azon mondata, amelyet Karácsony András idéz a Molnár Tamás mint a politikai teológia művelője című előadásában: „a mi tételünk szerint az utópia ugyanaz a politika területén, ami az eretnekség a teológia területén”.² A hatalom két arca előszavában a szerző pedig a következő kijelentést teszi: „A történelem során minden politikai rendszer a szenttel való szoros, sőt elválaszthatatlan kapcsolatról tett bizonyságot [...] a modern korszak kivétel”.³

Az alábbiakban csak a konferencia néhány előadását emelném ki külön, mégpedig inkább azokat, amelyek nagy vonalakban megismertethetnek bennünket a szerző gondolkodásának főbb irányvonalaival. A vallásfilozófiai blokk Mezei Balázs előadásával kezdődik, amelyből általános képet kaphatunk Molnár gondolkodásáról és annak jelentőségéről – illetve egy lehetséges olvasatot arról, hogy miképp gondolhatnánk tovább a mai filozófiai, társadalmi és politikai helyzetben ezt a fajta konzervatív felfogást. Ezután térünk rá a humanizmus problémájára – ez pedig sokak számára meglepő lehet, ugyanis Molnár felfogása szerint az egyetlen hiteles humanizmus maga a kereszténység, az pedig, amit a szerző humanizmusnak nevez, keresztényellenes és ateista, sőt, bizonyos szempontból eretnekség is (az eretnekséggel való küzdelem visszatérő téma a filozófus életművében; a humanizmus is egyféle utópiának tűnik nála, az utópia és az eretnekség pedig kapcsolatban állnak egymással: ha befejezettnek és tökéletesnek találjuk az embert, az istentagadáshoz és önistenítéshez vezet). Sárkány Péter előadásában a keresztény humanista és a humanista keresztény kifejezések eltérő jelentőségét tárja fel, a blokkot zárásaként pedig Turgonyi Zoltán a vallásfilozófia területéről már a politikai filozófia felé közelít. Ez a két előadás is érdekes, de itt fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a Molnár munkásságával épp csak ismerkedőknek ajánlatos lineárisan olvasni a könyvet: ha például Sárkány előadásával kezdik el az ismerkedést, a kellő alapok nélkül könnyen zavarba jöhetnek. Ez – ismétlem – egyáltalán nem azt jelenti, hogy ezek az előadások rosszak lennének: inkább azt, hogy erről a konferenciáról nem volt érdemes elkésni.

A politikafilozófiai blokkban Molnár Attila Károly már párhuzamokat von Molnár Tamás és a mai politikai helyzet között, bár – mivel kortárs gondolkodóról van szó – ez csöppet sem idegen a 2010-ben elhunyt filozófus szellemiségétől: „A liberalizmus [...] mindenütt jelen lévő ideológiává vált, minden újítást ellenző ortodoxia lett belőle. Alig két évszázaddal ezelőtt a liberalizmusnak még széles látókörű, bátor szellemű, nagy képzelőerővel megáldott bajnokai voltak; ma már csak képzeletszegény és gyáva bürokratái vannak” – írja A liberális hegemónia című művében.⁴ Ez persze nem ugyanaz a liberalizmus, mint amit ma Magyarországon annak tekintünk, sőt, végső soron nem is azonos nagyjából semmiféle politikai értelemben vett liberalizmussal (a liberalizmus és a konzervativizmus mélyebb szinten összefüggenek), az előadás ennek ellenére érzékeny témákat érinthet (itt is észben kell tartanunk, hogy Molnár gondolkodásában a liberális és a konzervatív nem a politikai jobb- és baloldalt jelölik). Molnár Tamás a liberális, „utópikus” társadalom fáradhatatlan kritikusa volt: szerinte az ember nem tökéletes, a liberális-utópikus gondolkodás nem transzcendens, hanem intézményalapú és a valódi szabadságot nélkülöző eszme (ahogy ez Molnár Attila Károly előadásából is kiderül).

A kötet negyedik része érzésem szerint kevésbé átfogó kérdéseket taglal, így ezzel nem foglalkoznék bővebben: például Gáspár Csaba László előadását ugyan érdekesnek találtam, de nem tett hozzá túl sokat az eddig elhangzottakhoz, Ignácz Lilla pedig egy jóval szűkebb témát (Molnár és Heidegger) dolgozott föl, mint az addig felszólalt előadók. Annál érdekesebb a függelék: Molnár és Camus levélváltása mellett itt található Horkay Hörcher Ferenc írása is (Katolikus (és/vagy) konzervatív), amely több olyan releváns kérdést is felvet Molnár gondolkodásával kapcsolatban, amely feltétlenül továbbgondolásra érdemes – ezek közül véleményem szerint az előadás végén szereplő kritikai meglátás lehet talán a legkifejezőbb: „Molnár időnként belemerevedik a prófétai szerepkörbe” (236. oldal). Valóban, Molnár Tamás fogalmazásmódja, ízlése, katolicizmusa néha kikényszeríti a próféta-szerepet – ez pedig filozófusként nem feltétlenül gyümölcsöző hozzáállás. Ilyenkor kell helyet kapnia az egészséges kritikának. Molnárral pedig – ahogy én látom – elég nehéz vitatkozni (prófétákkal ez sosem egyszerű). Az azonban biztos, hogy akár vitába szállnánk Molnár elképzeléseivel, akár egyetértenénk velük, elengedhetetlen, hogy jobban megismerjük őket – ez a kötet pedig ebben nyújthat segítséget, és miután meglehetősen termékeny szerzőről beszélünk, szükség is van egy efféle közérthetőbb, általánosabb összefoglalásra. Szerencsére Molnár egyre több műve már magyarul is hozzáférhető – az pedig, hogy erre azért viszonylag sokat kellett várnunk, csak azt támasztja alá, hogy senki sem lesz próféta a saját hazájában.

Molnár Tamás eszmevilága, szerkesztette: Frenyó Zoltán. Budapest, Gondolat, 2010.