Megérteni az életet – Michel Henry radikális életfenomenológiája

Első ízben jelenik meg Michel Henry-tól magyar nyelven önálló kötet. Ez annál is fontosabb esemény, mivel a francia fenomenológia élvonalbeli szerzőjéről van szó. Michel Henry 1922-ben született és 2002-ben hunyt el. Érdeklődésének homlokterében mindig a mindenekelőtt Husserltől és Heideggertől eredeztetett fenomenológia állt, noha hosszú pályafutása során a legkülönbözőbb szellemi áramlatokat és motívumokat építette be gondolkodásának rendszerébe. Így feldolgozta a filozófiatörténet egészének fontosabb fejezeteit és alkotóit, visszatérően és behatóan foglalkozott Maine de Biran munkásságával, fontos szerepet töltött be nála a sajátosan keresztény szemszögből értelmezett Marx, akit megkülönböztetett és elhatárolt a marxizmus Marxától, és éppígy meghatározó jelentősége volt számára a freudi pszichoanalízisnek is, mellyel hasonlóképpen intenzíven foglalkozott. Fenomenológiáját sajátosan keresztényi fenomenológiaként próbálta kidolgozni. Meggyőződése volt, hogy a kereszténységben, és speciálisan a katolicizmusban szóhoz jutottak olyan kifejezetten fenomenológiai motívumok, melyek másutt nem juthattak érvényre. Filozófiájának középpontjába az élet fogalmát állította; szerinte ez az az alapfogalom, melyet a filozófiának elsősorban kutatnia kellene, és amelyet mindeddig nem vizsgáltak sem fontosságának megfelelő mértékben, sem természetének megfelelő módon.

A kötet három tanulmányt, egy beszélgetést tartalmaz, valamint Henry kiváló ismerőjének, Jean Leclercq-nek az utószavát. Mindegyik szöveg középpontjában az élet fogalma áll; mely jól tükrözi azt a helyzetet, hogy Henry gyakorlatilag erre a fogalomra építette fel teljes életművét. A három tanulmány címe: „Az élet fenomenológiája”, „Az élő test”, „Kereszténység és fenomenológia” – ezek a szövegek Henry egész életművének alapgondolatait foglalják össze. A beszélgetés „A művészet és az élet fenomenológiája” címet viseli, és Magali Uhl, valamint Jean-Marie Brohm készítették Henry-vel Montpellier-ben, 1996. június 6-án. Leclercq utószavában tanulmány alaposságú bevezetőt nyújt Michel Henry filozófiájához, ismertetve a szerző életrajzát, filozófiájának összes fontosabb fogalmát, és az őt ért jelentősebb hatásokat is.

Henry alappozíciója bizonyos mértékig megfelel a kései Husserl válság-koncepciójának, illetve a létfeledésről beszélő Heidegger álláspontjának. Lényegi módon kapcsolódik Husserlhez, amennyiben továbbviszi annak radikális antinaturalizmusát, és a jelenkor válságának okát egy túlburjánzó és a szellemi szférában egyeduralomra törő naturalizmusban véli azonosítani. A természettudományok, mondja Henry, az életet már kizárólag fizikai-kémiai folyamatok összességeként ragadják meg, eldologiasítva ezáltal az életet. Heideggerből merítő felejtés-motívummal élve: a természettudományok és a modern ember régóta elfelejtette, hogy mit jelent élni, a szó eredeti és szigorú értelmében véve. Az élet Henry felfogása szerint egy eredeti, redukálhatatlan bensőséget jelent, a szubjektivitásnak  bármiféle objektivitásra visszavezethetetlen immanenciáját. Nem az objektivitás az, ami hat az életre mint szubjektív bensőségre, hanem először az élet önmagának való kitettsége van, önaffekciója, és csak az autoaffekció alapján magyarázhatjuk meg a heteroaffekciót, az élet kapcsolatát valami mással, valami transzcendenssel. Az élet önmagának való kitettsége: ipszeitás. Az élet mindenkor egy én élete; az élet mindenekelőtt egy énnek önmagától való érintettsége, és ez az önérintettség alapoz meg minden külső afficiálhatóságot, és minden másságot, beleértve az interszubjektivitás másságát.

Az első tanulmány leginkább a fenti gondolatokra fókuszál. A második szöveg fő gondolatai mintegy az első logikus folytatásaként adódnak. Az én mindenkor egy megtestesült én. Az élet lényegileg testi élet. Henry filozófiája a megtestesülés filozófiájaként is jellemezhető. A modern tudományok az életet elfedő és eltorzító tendenciájának egyik következménye, hogy a testet leginkább fizikai testként fogjuk fel, ami engedi megmutatkozni a test lényegét, miszerint a test lényegileg élő test, és nem holttest. A test egy szubjektum teste, mely képességek és önaffekciók rendszereként mutatja meg magát. A test mindenekelőtt egy „képes vagyok” („je peux”, „ich kann”). Ezen felfogásának kifejtése során Henry leginkább Husserl és Maine de Biran testfilozófiájára támaszkodik. A test a láthatatlan, abszolút élet önfeltárulásaként mutatkozik meg eredeti módon. A test révén végső soron az isteni, végtelen élet részeinek bizonyulunk: hús vagyunk Isten húsából, vér vagyunk Isten véréből.

A harmadik írás ezt a gondolatot viszi tovább, amikor azt próbálja megmutatni, hogy milyen eredeti fenomenológiai gondolatcsírák vannak jelen az Evangéliumban, melyeket a görögségben hiába keresnénk. Ez Henry szerint az abszolút, végtelen, láthatatlan élet eszméje, mely életnek mi véges részei vagyunk. Ezeken a pontokon Henry gondolatmenete kifejezetten panteisztikus vonásokat ölt: Isten van jelen mindannyiunkban, és mind jelen vagyunk Istenben. „Isten énként nemzi magát” – idézi Henry Eckhart mestert, akinek gondolatai ebből a szempontból különösen fontosak a szerző számára (95). A partikuláris konkrét emberi énben jelen van az isteni én is. Az élet lényegileg láthatatlan élet, melyet csak indirekt módon tehetünk fenomenológiai vizsgálat tárgyává. Henry-nál a láthatatlan indirekt megmutatása kiemelkedő probléma. A kereszténység legfontosabb eleme és nóvuma Henry szerint az, hogy megmutatja számunkra a végtelen, láthatatlan, mindenkiben jelen lévő isteni logoszt. Olyan fenomenológiai utat jelez számunkra, melyhez pusztán a görögség, illetve a modern filozófia alapján aligha tudnánk áttörni.

Henry különbséget tesz eredeti fenomenológiai filozófia (az affektivitás, az immanencia, az ipszeitás, a végtelen élet fenomenológiája, materiális fenomenológia stb.) és történeti fenomenológia között (Husserl és Heidegger, valamint a fenomenológiai mozgalom fenomenológiája – ld. a kötet 52. skk. oldalait). A történeti fenomenológián belül jelentkeztek olyan hallgatólagos metafizikai előfeltevések, melyek e hagyomány művelőit megakadályozták abban, hogy áttörjenek egy igazán radikális életfenomenológiához. Ugyanakkor a filozófia- és kultúrtörténetben (a kereszténységben, Eckhart mesternél, Maine de Birannál, Schopenhauernél, Marxnál, Nietzschénél, Freudnál) megjelentek olyan gondolati motívumok, melyek hozzásegíthetnek bennünket az élet valóban radikális, és eldologiasításoktól, naturalizálásoktól megtisztított fenomenológiájának megalapozásához.

Henry több írásában, újra és újra foglalkozott a művészet problémájával. Művészet-felfogásában (melynek részleteit a kötetben mindenekelőtt „A művészet és az élet fenomenológiája” c. tanulmány mutatja be) szintén radikális életfenomenológiájának fentebb ismertetett elemeit próbálta meg érvényesíteni. Heidegger művészetelméletével szemben, mely szerint a művészet a világban-benne-létet jeleníti meg, Henry azt mondja, hogy a művészet akkor tud megfelelni fogalmának és feladatának, ha nem a külsőt, hanem a belsőt ábrázolja: az élet bensőségét. Henry azonban nem szubjektivizálja a művészetet: szerinte az igazi művészetnek le kell küzdenie szubjektivizmus és objektivizmus hamis szembenállását. A művészet túllép az objektivizmuson, amennyiben nem a világ felé fordul, hanem a szubjektumban lakozó láthatatlan élet belső hatalmait próbálja meg megszólítani. Nem is szubjektivizmus azonban, amennyiben ábrázolása nem lehet teljesen önkényes, hanem ezeknek a belső erőknek és hatalmaknak a lényegi törvényszerűségeihez kell igazodnia. Nem szólíthatja meg tetszőlegesen az életet, hanem alkalmazkodnia kell annak sajátosságaihoz. Ebben áll a művészet igazsága: meg kell tudni szólítania a végtelen belső életet, annak eredeti önaffektivitása szerint.

Henry filozófiája a szubjektív immanenciaként felfogott élet érthetővé tételére irányuló radikális kísérlet, mely lényegileg új irányt szab a fenomenológiai gondolkodásnak. A fenomenológia korábban magától értetődő módon a megmutatkozót tette leírás tárgyává, hiszen az a jelenség, a fenomén, ami megmutatkozik. Ám Henry a láthatatlan fenomenológiájának szentelte életművét. A radikális életfenomenológia azt írja le, ami a megmutatkozón túl van, és ami lehetővé tesz minden megmutatkozást: a mindenkiben jelenlévő végtelen, abszolút életet, mely Henry-nál végső soron magának Istennek az élete, amelynek mindannyian részei vagyunk. Ennek a vállalkozásnak a legfontosabb elmeibe engednek betekintést a könyvben olvasható tanulmányok. 

Michel Henry: Az élő test. Válogatott tanulmányok. Fordították: Farkas Henrik, Moldvay Tamás, Sajó Sándor, Ullmann Tamás. Budapest, Bencés, 2013.

Ajánlott cikkeink:

Marosán Bence Péter: A végtelen megmutatkozása (A Jean-Luc Marion – kartezianizmus, fenomenológia, teológia című kötetről)

Paár Tamás: „Melyek tehát a helyes kérdések?” – Interjú Jean-Luc Marionnal

Zsinka Gabriella: A nagylelkűség dimenziói (Paul Ricœur: Egészen a halálig)