Megnyíló pillanatok

Tóth Krisztina Pillanatragasztó című kötete 2014-ben jelent meg, mely esztendő az író- és költőnő számára kardinális dátum: első verseskötete éppen huszonöt évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. A könyv ezért huszonöt novellát tartalmaz, melyek az első perctől kezdve az ismerős ismeretlenség érzését kelthetik az olvasóban. Ismerős ismeretlenségről beszélek, mint amikor az ember levesz a polcról egy megporosodott, évek óta nem hallgatott The Doors-lemezt ugyanazzal a várakozással, ahogyan annak idején az üzletben először leemelte a polcról – és nem csalódik.

Az olvasás során az első érzés talán mégis a távolságtartás lehet, valamiféle vékony hártya húzódik a befogadó és szöveg között, egy tükörfényű hártya, mely egyúttal kiemeli az olvasó előtt a novellák belső, lényegi tartalmát. Ennek köszönhetően minden egyes újraolvasás egy másfajta élményt képes működtetni. Ehhez a tapasztalathoz járul hozzá a kötet hangneme. Tóth Krisztina karakteres elbeszélői nyelve a mindennapok apró rezdüléseit plasztikus képekbe transzformálja át, akár egy születésnapitorta-készítésben verhetetlen háziasszony; ily módon a megannyiszor felcsillanó fanyar humor, a közelítő–távolító leírások hullámzása, az érzelmi töltetek objektív szűrőn való láttatása mind-mind krém és hab ebben a sokízű, mégis harmonikus aromájú süteményben.

De mi az, ami a hártyán átütve kohéziós erőként funkcionál? Az emlékezés pillanatai, a véletlenek, a szituációk, az apró történések-, tűnődések és döntések pillanatai. A pillanatok, melyek a kötetet mint műszert egybentartják, hozzáragasztják a kis alkatrészekként működő motívumokat, melyek a történetekben kattogva ismétlődnek és folytonosan átalakulnak. Így szoros szerkesztettsége nemcsak az ötször ötös szövegfelosztásban mutatkozik meg, hanem alkotóelemei rögzítettségében is. Ezáltal alkatrészként szolgál az egyensúlyát vesztett belső idő: „Most már egyébként abban sem vagyok biztos, hogy van saját történetem, hogy nem azt élem-e még mindig, ami akkor elkezdődött.” (31.) Ezzel szemben a külső idő nagyon is konkrét, többnyire megfogható keretekben értelmezi újra saját valóságunkat; ilyen keret a napfogyatkozás napja, mely „nagyon régen, még a mobiltelefonok előtti korban történt” (43.), vagy a Pioneer-10 űrszonda kilépése a csillagközi térbe. A tárgyak sokszor különleges atmoszférát hoznak létre, esetleg mitikus jelentéssel ruházódnak fel (A 28-as szoba kulcsa, Utószezon), ugyanakkor nemritkán az emberi test, testrészek tárgyiasulásának jelensége felől közelíthető meg egy-egy történet (Valaki, Napfogyatkozás). Az utóbbi tulajdonság, a testiség, a test múlandósága jellemzően szervezőerőként lép fel az írónő munkásságában.

Szereplői mindannyian alteregói önmaguknak és egymásnak; megcsalók és megcsalatottak, akik új ajtók kulcsaira várnak, és ha meg is lelik azokat, a küszöbön átlépve visszakerülnek saját maguk kiüresedett lényegébe. A világtól és egymástól elidegenedetten léteznek. A testiséget használják védőhálóként, és csupán egy pillanatra nyújtják ki kezüket az élet érdemi részéért. Amilyen megrendítőek felismeréseik, annyira semmitmondó és hétköznap módon lépnek túl ezeken. Ők maguk a pillanatragasztóval rögzített szerkezet elindítói és leállítói.

Miért láthatjuk ilyen felületesnek az emberi kapcsolatokat? Miért akadoznak a gépezet fogaskerekei? Mi romlott el vagy mi volt mindig is rossz? Nos, a megnemértés áthidalhatatlanságában kell keresni az okot. Hogy a nőt, aki abban a pillanatban ugrik le a fáról kötéllel a nyakán, mikor egy srác a kihalt utcán arra biciklizik; a mediterrán kisvárosi férfit, aki szinte halálra rugdossa női hozzátartozóját; a feleségüket fiatal lányokkal megcsaló férfiakat és a szeretőket, akik ifjúságukat kiélt családapákkal töltik, nem kell megértenünk – mert nem is érthetjük meg őket. Ebben gátol minket a novellák szerint a kommunikációt illető szorongásunk, legyen szó hétköznapi beszélgetésről, vagy az idegen nyelven való boldogulásról. Félreértjük, félreismerjük egymást, ezáltal nyugodt szívvel tesszük vissza a problémát a postaládába. Jó, ha a saját magunk összeragasztott pillanatainak miértjeivel tisztában vagyunk, bár sokszor mi sem tudjuk megállapítani a gépezet alkatrészeinek funkcióját.

Mindezek ellenére a helyzet sosem annyira kétségbeejtő, hogy ne lenne egy kis templom, egy barátnő, egy apa vagy akár egy formálatlan elképzelés a jövőt illetően, amelybe érdemes lenne belekapaszkodni a botlás pillanatában. Nem kell feltennünk a kérdést, hogy hogyan lesz ezután, mert mindig lesz valahogy. Hiszen ahogy az első novella elbeszélője mondja: „Lehetnék ember, nő, anya.” (10.) Bármik lehetünk.

TÓTH Krisztina, Pillanatragasztó, Budapest, Magvető, 2014. 221 oldal.