Mennyekbe vágtató prolibusz

A Katona József Színház egyszemélyes versmondó esttel tiszteleg a magyar irodalomban és irodalomért folytatott munkásságában még ma is meghatározó s mérföldkövet jelentő Weöres Sándor előtt. Az előadást Fekete Ernő jegyzi, mint színész és rendező egy személyben, de ő maga válogatta össze a verseket is, melyek a magyar nyelvvel oly példátlan kreativitással bánó költő egész munkásságából adnak egyórás összefoglalót s egyben ízelítőt.

A Mennyekbe vágtató prolibusznak már a címéből érződik, hogy az előadás egyéni koncepcióval szeretné megjeleníteni a műveket, a versfelolvasást versmondássá, a „csupán” versmondást pedig színházzá kívánja tenni – amely a hallott és látott élmény komplexitásából fakadóan talán jobban bevésődik, mélyebb nyomot hagy az emlékezetünkben. Fekete Ernő pedig mindent, szó szerint mindent, a látható és láthatatlan, megfogható és megfoghatatlan elemeket is egytől egyig játékba hívó kétszemélyes monodrámát mesél. Kétszemélyest, mert a színpadot érzelmek egész skálájával, kérdések, képek és képletek sokaságával betöltő színész mellett ott ül Weöres Sándor, s időből szőtt pernye fátyol mögül helyeslően bólogat a színészre.

A színpadi tér egyszerű kis szobának tűnik ággyal, virággal, rádióval – melyből olykor Weöres hangja szól recsegve – két narancsszín függönnyel, képpel a falon – a rádiótól eltekintve leginkább egy falusi házikó hálójának hangulatát kelti. Azonban a színészi újraértelmezés, a versek fokozatos kibontakozása, a stílus, az érzelmek és a művek mondanivalójának változatossága közben a tárgyak eltűnnek, feltűnnek, átalakulnak – egy nagyon bonyolult szimbólumrendszert követve. Fekete Ernő kimegy, fütyül hármat, nem értjük, de a következő vers máris magyarázza. Párnát tesz a virágtartóba, párnát ragaszt egy festményre, lámpát olt s kapcsol fel, székre ül, székre áll, két székre áll vagy épp két széken áll – de akkor a szék vagy a hokedli is már rég nem az ami, hanem épp Animus és Anima, bókoló ellenőr és utazó hölgy, s mindezek mögött pedig már nem is sejtve, hanem finoman kimondva az abszolút értelemben vett férfi és nő léthelyzete játszik végtelen duettet.

Érdekes a versválasztás. A darab kezdetekor talán az egész publikum kissé zavarba jött a gyors egymásutánban elmondott, recitált, hümmögött, szavalt vagy ordított Weöres-versektől, ugyanis egyáltalán nem a költő legismertebb versei hangzottak el. A számítás, hogy gyermekkorunk és gimnáziumi éveink meghatározó és mélyen emlékezetünkbe vésődött Weöres-műveiből is hallhatunk majd néhányat, lassan darabokra hullott. Ugyanakkor Fekete válogatása – s hogy ő válogatta, az bárminemű tájékoztatás nélkül is világossá válik a darab során – minden Weöresre jellemző stílusból s korszakból szemezget; a halandzsa-versek, burleszk-etűdök, dallamos és szinte már éneklő gyermekversek (melyek persze nem gyermekversek) ugyanolyan jelentőséggel képviseltetik magukat, mint az élet legmélyebb kérdéseit feszegető, természet és természetfeletti viszonyáról, emberi kapcsolatokról és sok egyébről – mitikus színezettel és/vagy nyelvi bravúrral, hosszan vagy röviden, humorosan vagy komolyan – beszélő  remekművek.

Az előadás számtalan pozitívuma mellett azonban a darab kikerülhetetlenül viseli a versmondás, s a monodráma műfaj néhány kellemetlen velejáróját. Példának okáért kérdéses, hogy mennyiben képes az éppen játszó színész fenntartani a közönség figyelmét úgy, hogy közben eredeti mondanivalóját ne veszítse el a publikum szórakoztatása érdekében. Sokszor kikerülhetetlenül lankad a figyelem, ha a hallgató gyors egymásutánban olyan műveket hall, amelyeket egyébként talán harmadszori olvasásra sem biztos, hogy teljesen felfogna – így az összpontosítástól már elfáradt néző – talán automatikusan – kikapcsolja figyelmét. Ezzel azonban sokszor nagyon értékes gondolatokat veszít el, vagy legrosszabb esetben kiesik a darab ritmusából. Túl sok „nehéz” vers egymásra következése sem a színész sem a hallgató számára nem előnyös, s ez eme előadás során is érzékelhető volt, akármennyire jól játszott Fekete Ernő.

Hasonló, az egyszemélyes versmondás műfajából fakadó vitás kérdés, hogy a versmondás maga dramaturgiailag nem indokolt. Weöres magas hangján verset mond, s így bevezeti Fekete Ernőt a színpadra, ahol ő ugyanezt folytatja. Nincs átkötés, sem magyarázat; miért mond verset egy középkorú férfi a hálójában? Miért mond verset, miközben eszik, rágyújt, tárgyakat rak ide-oda, miközben levetkőzik, átöltözik és mindennapinak tűnő, de mégis egyedül és egy helységben zajló – így mérhetetlenül magányos és valóságtól izolált – tevékenységeit végzi? Vagy ez talán a darab látható szimbólumrendszere mögött, a felgyűrődő Rongyszőnyeg alatt megbújó üzenet, miszerint igenis lehet a mindennapjaink része valami, ami többek közt arra született, hogy abból kiragadni tudjon?

Kérdés marad. Mindenesetre a narancsszín függönyök a színpad végében legördülnek, a két fél együtt Nappá ér össze, amibe nekünk háttal, egy székre tett kis falovon Fekete Ernő dohányozva belelovagol. Tudjuk, hogy a kézzelfogható világban a színész nem lovagolhat egy függönynapba egy kis faparipán, azonban nem is ez a lényeg, hanem hogy merre szeretne tartani a darab, ő, s vele mi is; lassan, de biztosan a Teljesség felé.

Mennyekbe vágtató prolibusz
Weöres Sándor versek
Katona József Színház 

Elmondja: Fekete Ernő
Válogatta: Fekete Ernő
Munkatársak: Tóth László, Tóth Judit
Zene: Keresztes Tamás

 Bemutató: 2010. március 10.

 A képek forrása a Katona József Színház honlapja. Fotó: Dömolky Dániel