Mert megunta, hogy hallgat…

Versről nehéz írni. Sokszor csak járkálunk fel-alá a szobában, aggódunk, szorongunk, mert nem tudjuk mit is írhatnánk az adott versről vagy verseskötetről.  A Kemény István-versekkel ezúttal más a helyzet. Nem engedik az olvasót gondolatok, asszociációk nélkül továbblapozni, s ha az ötlet nem születik meg időben, a vers újraolvasást követel. S mit tehetünk, ha a kötetet becsukva folyton egy Albrecht Altdorfer nevű regensburgi polgár ecsetvonásaival szembesülünk? Csak győzzük a gondolatfolyamot mederben tartani!

Így az ab ovo gemino és az in medias res közötti arany középutat megtalálva a recenziót kezdhetjük A királynál című kötet borítójával. A címlapon Altdorfer Nagy Sándor csatáját ábrázoló képének egy részlete látható: ugyan a felhőkbe fúló, erőtlen nap, a sereg sátortáborában égő tüzek még csak sejtetik, de az előtérben a megbomlott csatarend már jelzi – gyötrelmes küzdelem vár a királyra. Érdekes, hogy Győrffy Ákos (akit egyébként Kemény szintén megidéz) is szóvá tette a címlapon látható reprodukció grandiózus mivoltát, attól tartva, hogy netán súlyával agyonnyomja a borító alatt szunnyadó verseket. Úgy gondolom, a monumentalizáló gesztus bátor, és éppen ebben van az ereje: a versek nem versenyre hívják a festményt, hanem együttműködnek, növelve a másik hatását. Nem ellenségek, hanem bajtársak.

A kín nemcsak Altdorfer színeiben, hanem Kemény István szavaiban is megjelenik. A kötet címadó versében egy saját seregét elhagyó, önmagát bátran vándornak nevező figura járul a csatára készülő uralkodó elé, aki nem azért jött, hogy elárulja övéit a túloldalról, − hiszen „ott nőttem fel, ott tanultam, ott voltam/ szerelmes és ott a múltam” − hanem azzal a céllal indult útnak, hogy a látható és a láthatatlan világ közti mélységes hallgatást megtörje. Ezért várja a királytól az üzenetet, amelyet elvisz a „Legszélére”, és kezeskedik arról, hogy a talán imába gyakran foglalt kérés ezúttal nem reked meg Isten csendjében, hanem megérkezik a várva várt jel vagy válasz: „hogy átszóljak vagy átkiabáljak onnan, / mert meguntam, hogy hallgat az Isten.”  Ezt a hallgatást kívánja megtörni a költő a hírnök álruháját magára öltve.  

Ez a hírnök azonban nem a történelmen kívüli, már-már anakronisztikus lény, hanem fájón mai: dalainak szabadon áradó soraiba beférkőzött az átkozott tehetetlenség, a mozdulatlanság, a változásra való teljes képtelenség. De csak az elmúlt húsz év (vagy ki tudja hányszor húsz) hazai analógiájára. A hírnök így bizonyos helyeken amolyan lantos énekmondóvá alakul, aki a nem éppen dicsőséges krónikát mondja-mondja szüntelen, egy-egy lélegzetvételnyi időt mégiscsak hagyva. A szünetek pedig arra jók, hogy körbekémleljünk: mi is történik a szépnek teremtett Ugarunkon? A külvilágról aztán valahogy a belvilágra téved pillantásunk, és önvizsgálatot tartunk: mit is kellene kisöpörni lelkünk pitvarából?

Kemény lírájában különös jelentőséget kapnak a visszatérő szereplők: a múlt bűneit hordozó, sebhelyes arcú bácsi (Az eperfa lombja; Bácsi, délen), a testvérgyilkos Káin (Egy hét az öreg Káinnal című ciklus az Élőbeszéd kötetben), de ugyanilyen fontos az apafigura is (Apa baráta;, Múló rosszullét; Eső), akárcsak a szívemként megszólított kedves (A mi napunk; Ötvenhat; Midlife crisis; Szélsőséges dalocska; Romos dalocska; Elkésett szerelmes dalocska; hogy csak néhányat említsek), akivel gyakran az értékekről és eszmékről folytatott viták valóságos héja-násszá válnak.  A királynál című kötetben a szerepversekből sincs hiány, gondoljunk csak a könyv címadójára, vagy a Királynő gyerekkori költeményére, a Csalódott sírfeliratra vagy az Éjszakai ügyeletes költeményére. Kemény kapcsolatot teremt a nagy elődökkel azáltal, hogy költészetébe ügyesen beleszövi, gondosan újraértelmezi az ismerősen csengő sorokat. József Attila Reménytelenül című elégiájában olvashatjuk: „Az ember végül homokos, / vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” Kemény a Kishitet megszólítva idézi meg a fiatalon elhunyt költőt: „Ilyenek járnak / a fejemben, Kishit, / homokos, szomorú / síkra érni, / sietős léptekkel / átvágni rajta, / vagy megfutamodni, / mint a férfi.”

A legújabb Kemény-kötet közepe felé haladva egy időre el kell búcsúzunk a királytól és a csatajelenettől, s Magyarország legutóbbi hatvan évének problémái, szégyenfoltjai jelennek meg a hófehér lapokon: Ötvenhat, Nyakkendő, A Kossuth téren. A véres ötvenhatos forradalom (ellenforradalom?) dilemmája félreértésekben lappangott a katolikus családból származó költő és a korszerűbb szülők gyermekeként világra jött kedves között. A történelmi kataklizma árnyéka az 1960-as generációra rátelepedett, és rendkívül nehéz tőle szabadulni: ideológiákról folytatott parttalan vitákban gesztikulálja ki magát. A Nyakkendő a rendszerváltás bársonyos forradalmát állítja a középpontba: a tüzes, vidéki ifjakés a fővárosi, tapasztaltabb, szabadságharcosnak született férfiak megegyezése felszínes volt, rejtekben meghúzódó konfliktusokkal terhes. A kimondatlan (mert kimondhatatlan?) feszültség okának jelképe az ominózus nyakkendő, amelyet a tapasztalt politikustárs megigazított fiatalabb kollégája nyakán. A ”nyakkendő-igazítás” esetének kellemetlen voltát a résztvevők tagadják, a két oldal közötti feloldhatatlan gyűlölet okait a szőnyeg alá söprik, így már nem is annyira érthetetlenek azok az okok, amelyek Magyarország ”pusztulását” eredményezik: „hisz tudjuk, ezerszer annyi ok ajánlkozik/ a gyűlöletre mindig, mint ahányra/ egy gyűlöletnek valóban szüksége van.” A Nyakkendő című vers karrierje azonban nem a 2012-ben kiadott kötetben kezdte pályafutását, hanem komoly szerepet kapott a politikai költészetről szóló vitasorozatban. A Kossuth téren részegen tántorgó nő a 2006-os tüntetések arctalan tömegének allegóriája: a részegséget nem az olcsó szesz, hanem a gyűlölet okozza.

A verseskötet második felében, Az egyiptomi csürhe és a Remény ciklusaiban ismét visszatérünk a királyhoz és az utazóhoz. A Csalódott sírfeliratot úgy olvastam, mint a hírnök által a király fejfájára vésett sorokat: a „Legszéléről” nem hallotta meg az uralkodó a kiáltást, hitetlensége, gyávasága süketté tette. Az Elszámolásban ismét a vándor szólal meg: a nevét elrejtő Abszolútumtól várja az élet értelmének kimondását, de a válasz a kettőspont után csak a mélységes hallgatás. A Reményben Isten kíséri le hősünket a szakadékba, hogy egyetlen, de törhetetlen üvegbe zárt kérdését visszaszerezze. Ám az utolsó strófában ott a fájdalmas valóság: a jövőre vonatkozó látomás volt csupán Istennek ez a hihetetlen közelsége. Az Öregedő király költeményében nyilvánvalóvá válik, hogy Kemény ”az élet küzdelem” metaforát fordította át a hódító király képére. A döntő ütközetet a lélek csataterén vívja meg az uralkodó. Az expanzió sikertelen volt, de életének hátralévő napjaiban sem adja fel a harcot: „Megadásról szó sem eshet, / küzdök a legvégsőkig.”

A Például Hallstatt mintha összecsengene a klasszikussá vált Égi harmónia című Kemény-verssel: míg az előbbiben a német város nevével játszik, az utóbbiban a saját nevét kergeti a többi név közé. Hallstatt nevének útját is csak az a Teremtő irányítja, aki a parányi emberi lét dolgaira is ügyel: „valahogy így szerel szét minket is az Isten, / ilyen alaposan, szeretettel, ráérősen, / számunkra észrevétlenül, / mint ennek a városkának nevét.” Isten annak ellenére, hogy nem ad hallható választ, óvó tekintettel egyengeti a halandó, gyakran elbukó ember sorsát.

Kemény István verseskötete fizikailag könnyű, vékony kiadás, a rövid sorok közül mégis áthallatszik a vándor súlyos kiáltása, amely minden csenden áttör, s világgá kürtöli: a látható és a láthatatlan közötti út nem is annyira hosszú, csak megtorpanásra késztető akadályokkal teli.

Kemény István: A királynál. Budapest, Magvető Kiadó, 2012.