Mit is jelent embernek lenni? Hommage à Charles Taylor
Charles Taylor a kortárs filozófia kiemelkedő alakja: művei a multikulturalizmussal, a kommunitarizmussal, a liberalizmussal kapcsolatos viták elmaradhatatlan hivatkozási alapjai. 2007-ben elnyerte a Templeton-díjat; 2008-ban a tekintélyes Kyoto-díjjal tüntették ki. 2012 júniusában az ELTE, a CEU, a Francia Intézet és a Centre d’herméneutique phénoménologique de Paris IV Sorbonne – Taylor jelenlétében – közös kollokviumot szentelt munkásságának, melynek anyagát 2014-ben adták ki. A kötet tanulmányai közel fele-fele arányban angol és francia nyelven íródtak, amiben szintén a tiszteletadás gesztusát láthatjuk a kanadai filozófus felé, aki kétnyelvű családban nőtt fel, angolul beszélő apa és frankofón anya gyermekeként, és akit 1991-ben Québec tartományban a Conseil de la langue française – a francia nyelvet érintő kérdésekben a kormányt javaslatokkal ellátó testület – tagjává választottak.
Christian Berner „Dialogue et compréhension: Les communautés d’interprétation à l’épreuve du pluralisme” című tanulmányában abból a tézisből indul ki, hogy Taylor bizonyos központi témái lehetővé teszik a hermeneutika megújítását, ugyanis az értelmezés problémáit meghaladva olyan filozófiai kérdésekhez vezetnek, amelyek egyszerre elméletiek és gyakorlatiak. A szerző első lépésben a szóban forgó hermeneutika alapját képező taylori felfogást mutatja be, mely szerint az ember önértelmező állat, aki a másokkal fennálló dialogikus kapcsolatokban, kölcsönös megértés révén konstituálja és definiálja identitását; aki másokkal – Berner szavaival – „értelmezői közösségeket” alkot: olyan társadalmakat, amelyeket egy-egy interpretációs séma egyesít. Mivel e társadalmak pluralitásuk tényének fényében értik meg önmagukat, a hermeneutika reflexiót tesz szükségességé az értelmezői közösségek közötti közvetítésről. A szerző írásának befejező részében így a kultúrák közötti megértés taylori koncepcióját körvonalazza: az etnocentrikus univerzalizmust és a relativizimust egyaránt elkerülendő, Taylor – Gadamerre építve – a dialogikus megértést szorgalmazza, melynek célja nem a tárgy semleges, objektív megismerése, hanem az, hogy együtt tudjunk cselekedni, és az alterációval konfrontálódva revideáljuk az önmeghatározásunkat. Ez utóbbi sajátosság nyomán Berner azzal zárja elemzését, hogy különbséget tapint ki a két filozófus megértésről alkotott elmélete között: Taylor ugyanis – Gadamertől eltérően – azt hangsúlyozza, hogy a megértés elválaszthatatlan az önkritikától.
Boros Gábor „Charles Taylor and the ’Affirmation of Ordinary Life’: General Remarks and a Case Study on Lady Damaris Masham’s Concept of Love” című írásában Taylor Sources of the Self (1989) című könyvével elegyedik párbeszédbe. Miközben alapjában véve érvényesnek tartja a filozófiai modernitás korai szakaszáról festett taylori képet, kritikát is megfogalmaz vele szemben: az egyetlen narratívában összefoglalható, egyvonalú történelmi fejlődés koncepciója helyett a történelem több narratívát implikáló, „plurilineáris” felfogását javasolja. A szerző ezután Lady Damaris Masham A Discourse Concerning the Love of God (1696) című értékezését vizsgálja, példázandó Taylor tézisét, mely szerint a modernitáshoz vezető átmenet egyik fő ismérve a mindennapi élet igenlése. Vitapartnerével, John Norris anglikán pappal szemben ugyanis Masham amellett szállt síkra, hogy nemcsak az Isten, hanem a teremtmények iránti szeretetet is vágyakozás kíséri. Bár Boros Taylor koncepcióját alátámasztandó prezentálja elemzését, ki is szélesíti annak perspektíváját. Míg ugyanis Taylor pusztán az emberi élet produkcióval és reprodukcióval – főként munkával, házassággal és családdal – összefüggő vetületeinek affirmálását érti „a mindennapi élet igenlése” alatt,1 addig Boros analízisében felhívja a figyelmet az intézményes házasság fontosságát vagy bevett felfogását megkérdőjelező közösségek jelentőségére is a modernitásban.
Jean-Claude Gens „L’entente interculturelle à l’âge écologique” című cikkében Fred Dallmayr nyomán különbséget tesz a pragmatikus kommunikációs stratégia,2 valamint a morális–univerzális diskurzus feltételeinek biztosítására törekvő „gyenge”, továbbá a más lét- és gondolkodásmódok megértésére irányuló „erős” megértés között, melyet etikai–hermeneutikai dialógus jellemez. Míg a gyenge a korrekt kommunikációt lehetővé tévő formális feltételek kidolgozását célozza, addig az erős megértést a szerző szerint azok a kérdések teszik szükségessé, amelyeket az ökológiai válság – az óceánok szennyeződése, valamint a biodiverzitás redukciójának felgyorsulása – vet fel. Gens az „erős” megértés feltételeit vizsgálja részletesen, és – Taylor elméletét kiegészítve, amely az elismerés politikáján nyugvó multikulturalizmust tartja követendőnek – arra jut, hogy a valódi interkulturális megértésnek egzisztenciális alapokon kell nyugodnia: csak olyan identitások között jöhet létre, amelyek nem zártak, hanem „porózusak”, és ennek tudatában önmaguk számára is problematikusak. Ennek az állapotnak pedig sosem vethet véget egy olyan elismerés, amely megerősíti őket a létükben. A szerző szerint e nélkül nem kerülhet sor dialógusra a lokális és a globális, a tudományos és a nem tudományos felfogások között. Az interkulturális megértés lehetőségfeltételeinek elemzését követően Gens mindenesetre az analízis korlátaira is kitér: mint írja, a tapasztalat azt mutatja, hogy a más kultúrákkal való találkozás csak kivételes esetekben vezet a saját kultúra megkérdőjelezéséhez; a kultúrák ugyanis – az egyénekhez hasonlóan – hajlamosak bezárkózni bizonyosságaik kényelmébe.
Hörcher Ferenc „Sources of the Other. The Humanities and the Arts in Taylor’s Criticism of Modern Individuality”című tanulmányában keresztény-arisztotelészi gyökerekre vezeti vissza Taylor filozófiájának számos kulcsfontosságú mozzanatát, beleértve azt a sajátosságát, hogy az egyén társadalmi beágyazottságát hangsúlyozza a nyugati modernitás atomisztikus individualitásával szemben. A szerző hasonló forrásokból eredezteti – többek között – Taylor következő téziseit: 1. A természettudományok nem képesek az emberi természet kommunális vonatkozásainak megragadására, ezért a humántudományokhoz kell fordulnunk. 2. Csak e tudományok tudnak számot adni az egyén élettörténetéről, társadalmi beágyazottságáról; a narrativitás, a nyelv, valamint a testpolitika habituális kultúrájának identitásképzésben betöltött szerepéről. 3. A humántudományok felhívják a figyelmet az identitás bináris oppozíciójának, a másiknak (the other) a jelentőségére. Mint Hörcher rámutat, Taylor fontos kontribúciója, hogy kitágítja a francia fenomenológia egyes számú Másikjának (the Other) fogalmát, és egyrészt arisztoteliánus-kommunitárius elemet visz bele azzal, hogy az egész közösséget is beleérti, másrészt emberképébe az ember mint homo religiosus koncepcióját is belefoglalja, s így „a másik” referenciáját Istenre – az isteni másikra – is kiterjeszti.
Olay Csaba „Interpretation in Gadamer and Taylor” című dolgozatában Nicholas H. Smith nézeteivel polemizálva olyan alapvető különbségeket mutat ki Taylor, valamint Heidegger és Gadamer felfogása közt, amelyek problematikussá teszik azt a törekvést, hogy a hermeneutika tradíciójába integráljuk Taylor munkásságát. A szerző hangsúlyeltolódást detektál Taylor és Gadamer elmélete között: bár Gadamer is szembehelyezkedik a természettudományok dominanciájával, és abban látja a filozófia feladatát, hogy kritikai értékelést nyújtson a modern korról mint a tudomány koráról, hermeneutikájának mégsem elsődleges témája a modernitás; Taylornál ezzel szemben központi szerepet játszik a modern identitás vizsgálata. Olay elemzése szerint emellett Gadamer Igazság és módszeréhez képest Taylor műveiben háttérbe szorul a műalkotások, szövegek megértésének kérdése, ugyanis Taylor célja, hogy számot adjon az emberről mint olyan lényről, akinek konstitutív sajátossága az értelmezés. Jóllehet munkássága e téren hasonlóságokat mutat Heidegger Dasein-ről alkotott koncepciójával, Olay kiemeli, hogy Taylor Heideggertől eltérően nem problematizálja a „személy” vagy a „szubjektum” hagyományos terminusait; emellett a megértés (Verstehen) és az értelmezés (Auslegung) heideggeri fogalma lehetséges cselekvésekhez kötődik, szemben a taylori önértelmezéssel, amely a tartós vagy kialakítandó szelfre összpontosít.
Claude Romano „Le Soi Implicite” című tanulmányában párhuzamot von a hegeliánus cselekvéselmélet és Taylor identitásról alkotott koncepciója között: ahogy az előbbi felsőbbrendűnek tartja a reflektált cselekvést a nem reflektálttal szemben, úgy Taylor teóriájában is elsőbbséget élvez a tudatos identitás. Taylor distinkciója nyomán, mely a hegeliánus cselekvéselmélet mellett számol a romantikához köthető, spontán és reflektálatlan cselekvés primátusát hirdető cselekvéselmélettel is, Romano olyan identitásfelfogást javasol, mely a döntéseink és törekvéseink hátterében meghúzódó, implicit szelfre helyezi a hangsúlyt. A Romano által posztulált implicit identitás a taylori explicit, reflektált identitás szükséges feltétele; nélküle sem artikuláció, sem identifikáció nem lenne lehetséges. A szerző ezt követően rátér az identifikáció taylori elméletének kritikájára, mely kritika szerint a vágyaink reflexív értékelése nem elégséges annak eldöntéséhez, hogy egy adott vágy autentikusan a miénk-e, vagy inkább mások befolyásának tulajdonítható. Romano végül az autenticitás, az identitás és a szabadság kapcsolatát vizsgálva azt a tézist fogalmazza meg, hogy vágyaink reflexív értékelése mellett az autenticitás is központi szerepet tölt be szabadságunkban. Eszerint csak akkor szabad az akaratunk és a cselekedetünk, ha teljes mértékben kifejez bennünket; ha a tudatos és az implicit identitásunk egységét tükrözi.
David Weberman „On the Idea of Overcoming Epistemology” című írásában Taylor episztemológia-ellenes programját veszi górcső alá. Első lépésben azt vizsgálja, hogy Taylor pontosan milyen értelemben vett episztemológiát utasít el. Analízise szerint Taylor célpontja az a felfogás, mely szerint elvben van olyan privilegizált igazsághalmaz (set of truths), melyet leválaszthatunk háttérhiteinkről- és gyakorlatainkról, és melynek révén megragadhatjuk az elmefüggetlen valóságot. Második lépésben Taylor indokait tárja fel az ilyen értelemben vett ismeretelmélet elvetésére. A szerző itt redundanciát mutat ki Taylor gondolatmenetében: utóbbi ugyanis nemcsak azt hozza fel episztemológiaellenes érvként, hogy időben és térben változó háttérhiteink- és gyakorlataink minden tudásigénynek szükségszerű, konstitutív feltételei, hanem azt is, hogy háttérhiteinket- és gyakorlatainkat nem vagyunk képesek kimerítően artikulálni. Ám, veti ellene Weberman, e háttér akkor sem lenne a tudásunk kevésbé konstitutív feltétele, ha explicitté tehetnénk. Javaslata szerint inkább azon az alapon kellene támadni a hagyományos ismeretelméletet, hogy tudásigényeink olyan háttérgyakorlatokon-, értékeken és- szabályokon nyugszanak, melyeknek igazságát még artikulációjuk esetén sem lehet megállapítani; pusztán annyiban értékelhetők, hogy érdemes-e megőriznünk őket. A szerző végül a taylori korrektív episztemológia következményeit taglalva felveti, hogy a hermeneutikai-genealógiai megközelítés nem feltétlenül zárja ki a hagyományos ismeretelméletet.
Mint a fentiekből kitűnik, a kötet tanulmányai a kétnyelvűségen túlmenően érvelési stílusukat és tematikájukat tekintve is tarka palettát alkotnak: Taylor diverz forrásokból építkező műveihez hasonlóan egyaránt merítenek a kontinentális és az analitikus tradícióból, valamint a két irányzat szétválása előtti filozófiából, emellett a kanadai filozófus kiterjedt munkásságának főbb témáit érintik az emberről és a modern identitásról alkotott koncepciójától kezdve a hermeneutikán és az episztemológián át nyelv- és cselekvéselméletéig. A könyvet mindazonáltal nemcsak azok az olvasók forgathatják haszonnal, akik el szeretnének mélyedni Charles Taylor filozófiájának recepciójában: mindenkinek érdemes alaposan áttanulmányoznia, aki szofisztikált interpretációkkal szeretné árnyalni ismereteit az olyan – időnként pusztán hatásvadász szlogenek csomagolásában tálalt – fogalmakról, mint amilyen például a multikulturalizmus vagy a keresztényi szeretet.
Jean-Claude Gens – Csaba Olay (szerk.): Charles Taylor. Interprétation, modernité et identité. Interpretation, Modernity and Identity. Hn., Le Cercle Herméneutique Éditeur – Collection Phéno, 2014.
1 Ld. pl. Charles Taylor: Sources of the Self. The Making of Modern Identity. Cambridge, Harvard University Press, 2001. 211.
2 Dallmayr „pragmatic–strategic communication” („pragmatikus–stratégiai kommunikáció”) terminusát Gens „stratégie pragmatique de communication”-nak („pragmatikus kommunikációs stratégia”) fordítja (53). Ld. Fred Dallmayr: „Modalities of intercultural dialogue”. In: Samantha Wauchope (szerk.): Cultural Diversity and Transversal Values: East–West Dialogue on Spiritual and Secular Dynamics. Párizs, UNESCO, 2006. 76–83. 79.
AJÁNLOTT CIKKÜNK:
Facebook-hozzászólások