Mit olvastam utoljára…

Most olvastam címmel új rovatot indítunk, amelyben az egyetem tanárait kérjük fel, hogy legutóbbi olvasmányaikról számoljanak be. Az első cikket, melyet itt olvashatnak, Botos Máté dékán úr írta.

1987-ben, szinte még gyermekként olvastam Csingiz Ajtmatovnak, a nagy kirgiz írónak a Vesztőhely című művét. Első ösztöndíjamból vettem a Váci utcában. Akkor még épült a szocializmus, és a gyanakvó olvasó mindenáron kódolt üzeneteket és rejtett csapdákat keresett a szocialista Magyarország által engedélyezett kiadványokban. Ezt tettem én is: ahelyett, hogy a gyönyörűséges sorokat olvastam volna, arra próbáltam figyelni, hogy mi van a sorok közt. Hogy van-e benne olyan finom utalás, olyan nyílt ellenkezés, ami a szovjet birodalom legitimitását kérdőjelezi meg. Jó volt hinni abban, hogy a velem együtt gondolkodó emberek mondatai apró hajszálrepedések az embertelenség betontömbjén – talán ez mentse 19 éves önmagamat.

23 évvel később ismét szükségét éreztem, hogy az egykor olvasott regényt újra a kezembe vegyem. Nem emlékeztem szinte semmire a cselekményből, amely pedig összekapcsolja a természet ölén élő vadállatok világát a létező szocializmussal, az eltűnő pusztai létformákat a mondavilággal, a fantázia világát a szocreállal. Ajtmatov mindig is mestere volt az óvatos áthallásoknak, ezért volt sci-fi is az Évszázadnál hosszabb ez a napban, ezért voltak álombeli jelenetek a Vesztőhelyben. A Versenyló halálában is azzal az egyszerű eszközzel élt, ami olyannyira humanisztikussá és a hívő emberek szemében vonzóvá teszi: a kötelező igazodáson túl az ajtmatovi kirgiz emberek megőrzik önbecsülésüket, erkölcsi tartásukat, és emberiek maradnak, bármilyen rendszerekben legyenek is kénytelenek élni. Ajtmatov emberei nem akarnak elszakadni a múlttól, a hagyományoktól. Aki nem tiszteli az öregeket, aki nem tiszteli a családi, törzsi, nemzetségi kapcsolatokat és a múltat, az „mankurt”-tá válik, azaz agymosott, a világhoz kapcsolódni nem képes emberré.

A Vesztőhely a kirgiz puszta, a Mojunkum, ahol a tatárantilop-csordák fölé géppel szálló ember csak lemészárolható hústömeget, csak éves hústerv-teljesítést lát. Az itt nyíló, bódító illatú vadkender, az anasa pedig másféle népeket, a kommunizmus kábítószergyártóit és csempészeit érdekli. Akbara és Tascsajnár, a két hegyi farkas itt próbál megmaradni, hogy ebben az ember által tönkretett világban gyarapodó farkasalmot hozzon létre. De ahogyan ez a farkasoknak nem lehetséges, úgy nem lehetséges ez a tisztességes embernek sem az elfajzott szocialista társadalomban. Hiszen ebben a világban, amint azt az egyik kulcsszereplő, Ürküncsüúlu Boszton mondja, nincs szükséglet a régiek imádságaira. A regény másik alakja, Avgyij Kallisztratov, a rebellis novícius, aki Istent az emberben akarta megtalálni, kudarcot vall: azok gyilkolják meg, akiknek hirdette az igazságot. Akárcsak Krisztus, aki – Bulgakov örök regényéhez hasonlóan – egy másik dimenzióban, egy álomban megjelenik a regényben.

Ajtmatov szomorú és felemelő regényeiben – melyek közül csak egy a Vesztőhely – úgy érzem, üzenni próbál, mint a gleccser jegébe zuhanókhoz szóló becsületes pásztorember. A hagyományok megtartanak, üzeni, ám a hagyományok részleges megőrzése sem segít az erkölcsi romlottsággal szemben. Nojgutúlu Bazarbaj, a részeges rosszember lesz minden helybéli tragédia elindítója, előidézője, aki beleavatkozik a Természet rendjébe, s aki ezzel megsérti az íratlan, kimondatlan, mégis mindannyiunk számára nyilvánvalóan létező törvényeket. Miatta fizet meg majd a jó, még akkor is, ha a bíróság előtt nem igazolható, ám az olvasó számára egyértelmű logikai láncolat végén súlyos igazságot tesz.

Az emberi létezés a regényben két imádság: egy apáca fohásza és Ernazar pásztor ősi imája révén emelkedik a hétköznapok fájdalmai fölé. Ha nem a politikai áthallásokat akartam kiolvasni a sorok közül, hanem a sorok fölé emelkedő megfoghatatlan szépséget kívántam átérezni, akkor jól tettem, hogy újraolvastam a két esztendeje elhunyt író regényét. Ernazar és társai az én rég elment rokonaim nyelvén szólalnak meg (mert az erkölcsi nyelv ugyanaz az Ala-Möngü hágónál és az Alföldön): „Ó, fagyos ég Uralkodója, egek ege, kék Tengeri, ne nehezítsd utunkat a jeges hágón keresztül." 

Húszévesen még nem látjuk a jeges hágót. De majd, amikor újabb húsz év múlva odaérünk, segítségünkre lesz, hogy fel tudjuk idézni a régiek könyörgését; segíteni fog, hogy addigra már legalább egyszer olvastuk Csingiz Ajtmatov lenyűgöző regényét.

Iránytű gyanánt ajánlom – a mostanában oly divatos irodalmi GPS-ek helyett – az elhunyt ősök útmutatását. Használata tőlünk függ, nem irányítja a gondolatainkat, s ezáltal a tájékozódás felelősségét is visszaosztja ránk.

Csingiz Ajtmatov: Vesztőhely. Európa Könyvkiadó, 1987. 369 oldal.