A modernség arcai

Finta Gábor: Modernitás és modernizáció

Finta Gábor 2011-ben megjelent tanulmánykötetében a 20. század eleji magyar próza és kritikai gondolkodás korszakát vonja vizsgálat alá, elemzései a korszak meghatározó jegyeinek felismerésére irányulnak. A szerző többek között arra tesz kísérletet, hogy felvázolja a modernitás prózairodalmának mibenlétét, jelentősebb irányvonalait és a korszak főbb sajátosságait. A korszakkonstrukció, amelyet jellemzően mindig az utókor állít fel, segítségül szolgálhat egy-egy korszak tulajdonképpeni megítélésében, így ebben az esetben támaszul szolgálhat annak megértésében, hogy mik a legfőbb okai a 19. század végén végbemenő jelentős változásoknak az epikus műfajok területén (pl. Mikszáth prózája). Továbbá azt is megvizsgálja, hogy mindez miképpen befolyásolta a 20. századi próza szövegalkotási módszereit, valamint felveti annak kérdését is, hogy lehetséges-e egyáltalán szigorúan körvonalazott korszakváltásokról beszélni. A szerző tehát elsősorban irodalmi alakulástörténetből kiindulva próbálja megvizsgálni a modern kor epikáját, különösen Csáth, Krúdy, Babits, Kosztolányi és Ottlik prózapoétikáját.

 

 

A kötet szerkezete három nagyobb, meghatározó részre tagolódik: az első egység az elbeszéléstechnikai elemzéseket tartalmazó szemelvények konkrét művekről, szövegekről (pl. Csáth Géza: A kis Emma), ezt követik a korszak kritikai irodalmát, vagyis a nyugatosok recepcióját, kritikáit és vitáit (pl. Szabó Dezső pamfletje) taglaló tanulmányok, végül pedig a tanulmánykötet csúcspontjaként is értelmezhető fejezet, amely Ottlik Iskola a határonjának recepcióját mutatja be. Az Ottlik-fejezetet azért is emelném ki, mert benne nem pusztán a szerző sajátos értelmezéséről kapunk átfogó képet, hanem lehetőségeihez mérten valamelyest össze is foglalja az eddigi Ottlik-recepciót, említést tesz a fontosabb értelmezésekről, úgy mint Rónay György, Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály vagy Horkay Hörcher Ferenc olvasatáról is. Finta azonban a szöveg szintjén, a szemantika eszközeivel vizsgálja a regényt, nála a regénynyelv kerül előtérbe, amelynek  cselekményképző funkcióját emeli ki, illetve azt, hogy hogyan kapcsolódik össze történet és narráció. Érdekes, hogy a szerző ebből a meghatározott szemszögböl vizsgálja az Iskolát, hiszen a korábbi Ottlik-recepció csak kevéssé érintette a regény elbeszélésmódjának sajátosságait, az író prózapoétikáját, amelynek körvanalázására leginkább törekszik a tanulmányok  szerzője.

Ezzel szemben a szerző, a korábbi Ottlik-értelmezések hagyományába illeszkedve, kitér a regény teológiai diskurzusban való értelmezésére is, amely máig számos vitára adhat okot a mű értelmezői között. Finta szerint elsősorban azt kellene megvizsálni, miképpen lehetséges feloldani az ellentmondást a mű „példázatjellege” (153. o.) és annak ténye között, hogy mégiscsak egy regényről beszélünk. A szerző a regény teológiai diskurzusban való értelmezésének lehetőségét abban látja, hogy a mű valóban egyfajta „erkölcsi érzék” problémája köré összpontosul, megnyilvánul benne az Istentől kapott szabad akarat problémája, amely az ember bűnre való hajlamának egyetlen okaként értelmeződik. Finta mindazonáltal azt is leszögezi, hogy az etikaiban érvényre jutó tartalomtól függetlenül, a regényt mégiscsak esztétikai diskurzusban célszerű értelmezni, azonban ezzel nem kerültek megválaszolásra a felmerülő kérdések, csupán egy lehetséges értelmezési irányt kaphatunk.

 

 

Ottlik mellett a szerző kiemelt figyelmet fordít Babits prózájára, elsősorban Timár Virgil fia című regényére és annak kortárs recepciójára, vagyis arra, miként értelmeződik „a modernizáció és a modernitás vitája Babits regényének sajtóvisszahangjában” (77). Sajátos módon közelít a 20. század első felének magyar irodalmához, hiszen átfogó képet kaphatunk a korszak egyik legfontosabb irodalmi vitájáról a „modernek” és a „nem modernek” között, amely a szerző olvasatában újfajta perspektívát jelent a nyugatos nemzedék recepciójában, így egy teljes irodalomtörténeti korszak újraértelmezésében is.

Utolsóként, de nem utolsósorban még azt emelném ki a kötettel kapcsolatban, hogy a premodern és modern prózairodalom értelmezésével a szerző lehetőséget nyújt a posztmodern próza kialakulásának megértéséhez is, amelynek értelmezéséhez egyelőre nem túl gazdag szakirodalom áll rendelkezésünkre, legalábbis máig tartó folyamatos alakulásából kifolyólag korántsem annyi, mint a klasszikus irodalom területéről. Tehát Finta közelítésmódja a modern epikához teljes mértékben járható útnak tűnik ahhoz, hogy ennek tükrében megérthessük a posztmodern irodalom kialakulásának miértjeit.

Finta Gábor: Modernitás és modernizáció. Tanulmányok a modern magyar próza és kritikai gondolkodás köréből. Savaria University Press, Szombathely. 2011.

irodalom

Facebook-hozzászólások