Négy képtáj

Azt találtam ki – ha már egyszer egy Négy képtáj c. kiállításon vagyunk –, hogy ezt az elöljáró beszédet négy variációban is megírtam, de mindenkit megnyugtatok, hogy ide csak az egyiket hoztam magammal, bár kaptam olyan elvetemült javaslatot is, hogy ne türtőztessem magam, legyek despota, és tartsak egy három órás kiállítás-megnyitót: addig-addig beszéljek, míg az utolsó látogató, az utolsó néző-művész is elmenekül a teremből.

Értem én a figyelmeztetést: november végén az ember ne tartson manierista szónoklatokat. Mellesleg egyébként se.

Mielőtt belevágnánk, megígérem, hogy amikor szegény kint álldogálók már nagyon fáznak vagy áznak, akkor abbahagyom, megrövidítve a hallgatóság kínjait.

Ebből a helyzetből kiindulva, körbenézve a falakon talán túlontúl kézenfekvő, de remélem, nem sivár analógia arról beszélni, hogy kint a tájkép, bent a képtáj, és e kettőből az európai hagyomány mindig is azt akarta létrehozni, hogy valami harmadik legyen.

De azt már csak a Jóisten tudja, hogy hol is vagyunk, hát persze, itt is, meg ott is, és már rég nem ez a lényeg.

Csak a kint álldogálók ne fagyjanak meg.

Egy kiállításon ezt a hülye téblábolást nem lehet megúszni, se előtte, se utána, se közben.

A távlat téblábolását.

Jó nehéz kérdések közelében fogunk járkálni.

Hogyan lehet a távlattal úgy foglalkozni, hogy nem áll be egy perspektivikus rendszerbe? Hogy ne fagyjunk bele?

Hol csúszik ki és kezd egy olyan forgatókönyvvé válni, ahol újra és újra elmeséljük, mint egy iránypontot? Hogyan lehet egy ilyen elméletinek tűnő zsonglőrmutatványból kijönni?

Hogy ez N. Tibornál mennyire nem pusztán a tradíció egyik porlepte kérdése, nem csupán valamiféle kísérteties örökség, lerágott csont, ahhoz elég csak rápillantani a Téli geometria-hórajz, a Tájsebek-Emberi geometriák, vagy a Kapart látvány (Viharvert képmezők) c. festményekre.

Ki tudja, lehet, hogy Nádor Tibor néhány év múlva lidérc-szakértőként fog bemutatkozni, de itt és most mindenekelőtt előretolt őrszem, akinek ezekkel a kérdésekkel, a naponta újrafogalmazott hagyománnyal szó szerint egy szempillantás alatt óhatatlanul összeköttetésbe kell kerülnie, elég, ha elindít egy vonalat a papíron vagy a vásznon.

Mindenesetre nála a vonalnak van egy szinte brutálisan szabad útja, amit a felületen bejár, amit alig irányít, inkább csak követ, utána ered. Olyan lehet ez, mint a rizsfőzés tudománya: minél kevésbé nyúl bele az ember, annál jobb.

Tulajdonképpen igazán udvarias, soha nem téveszti szem elől, hogy a szemlélődésnek akármilyen tekervényes útjain jutott is el idáig, egy festőnek leginkább a szemenszedett tapasztalataira vagyunk kíváncsiak. Kérdez és kérdez és kérdez, az ő szeme nagyon sokat kérdez, ugyanis állandóan a bizonytalanság közelében maradva tudja, hogy egy ponton túl a saját megrendültségének az artikulálása – ha törik, ha szakad – kiköveteli azt, ami sok szempontból összeegyeztethetetlen a hagyománnyal, miközben azzal is tisztában van, hogy valójában soha nem rúgunk fel mindent.

Hogy minden hogyanon túl van az a horizont, ami igazzá teszi a hogyant.

Hogy valójában mindig a tűvé tett figyelemről van szó.

Igen, legyen meg a mindennapi betevő képtáj, de azért cseppet se legyünk penzum-idióták, hiszen ez nem feladat, hanem egy élő viszony.

Mindig a tényleges, irányíthatatlan találkozásból indul ki, nem szimulál, miközben látnivaló, hogy valójában angyali merényletekben gondolkodik, akarom mondani pepecsel, és esze ágában sincs jó előre megmondani, hogy mit lássak.

Ha lehet azt mondani, igazából nem akar semmit, nem akar „érdekes” lenni, irtózik a frappáns fordulatoktól, csupán az előretolt őrszem mindenkori munkaköri kötelességét hajtja végre, néhány egyszerű mozdulattal megteszi a kiszámíthatatlan ingajáratot figyelem és távollét között.

Világos: itt nem egy nescafé figyelemmel, nem egy ledér, azonnal oldódó képcsillapítóval van dolgunk, nála egészen másképp fest a dolog: beéri azzal, hogy egyszerűen csak van, mert elsősorban nem is a látvánnyal áll szóba, nem a látványt oldja fel, hanem elold a látványtól, kiemel belőle, szakadatlanul átváltoztat, ami persze megint csak úgy tud kibontakozni, ha közben a külső látvánnyal szakadatlanul kapcsolatban marad. Az inspiráció tulajdonjogai enyhén szólva ilyen szempontból mindig tisztázatlanok.

Néha teljesen olyan, mintha a vászon mögül jönne a fény, mintha belülről néznénk, minden mintha, mégis konkrét, a karmolások, a fátyolszerű szövetrácsok, a repedések.

Azt az engesztelhetetlen, tántoríthatatlan hanyagságot, ahogy a rétegek sűrű és súlyos fosszíliájában elhelyez egy-egy csíkot, szín-kontrasztot, ahogy ezzel a többi réteg mélységi észlelését állandóan felülírja, ahogy mindig új jelentésrétegek hámlanak le, amiket hanyag eleganciával nem aknáz ki, mert valószínűleg a fékevesztett jelentéshajhászástól is irtózik.

Jé, mennyi mindentől irtózik!

Nádor Tibor ezzel a „szigorú nemtörődömségével” mintha ilyen élet-halál kérdéseket tenne fel:

Neked is leválik az a kis sárga csík?

Neked is olyan tömény ez a vörös, hogy a súlytalansága szinte agyonnyom?

De azt is kérdezhetné: neked is belesimul? Egyáltalán a kép része? Mit jelent számunkra az, hogy valami élő?

Van itt egyensúly? Milyen egyensúly? Van-e egyáltalán?

Hogy nézzünk úgy, hogy nem nevezzük meg?

A címkéktől nem látjuk az erdőt?

Egyáltalán nem mi vagyunk, hanem valami más van?

És ha ezt sikerül is megválaszolnunk, akkor jön a Cézanne-i kérdés: hány képet is nézünk egyáltalán, amikor egy képet nézünk?

Végül is a rétegek és felületek valahogy így beszélgetnek és meghívnak minket is, a mi szemünket, egyfajta párbeszédre: hogy most mi a franc is van? Mit nézek én? Egyetlen felületen járkálok csak át? Vagy a felületek összes rétegén?

Lehetetlen, hogy ne legyen valami másfajta nézésünk, ahogyan egészen másképp látunk!

Szóval ilyen barbár rejtvényeket ad fel, ráadásul olyan rejtvényeket, amelyeknek nincs megoldása, csak nézőpontjai.

Kétség kívül sok mindenre fütyül, ahogy a madár az ornitológiára, pláne munka közben.

Ezáltal persze minket, egyszerű, gyámoltalan nézőket arra kárhoztat, hogy elfelejtsük a szemünk rigolyáit, beidegződött látásmódunkat, az összes ijesztő terminológiánkat, arra ösztönöz, hogy úgy en bloc felejtsünk el mindent.

Ezáltal ez a gesztus nem is hanyag, mint inkább provokatív, persze egy kis egészséges flegma attitűddel.

Megkockáztatnám, nagyon óvatosan, mert ez csak egy könnyű gondolat, hogy itt nem is a színek a legfontosabbak, hanem ez a meghatározatlan készenlét és nyitottság, ami nagyon messzire kalauzol bennünket.

Kedves Tibor, nekem csak bohócgróf, egyszer azt találtam mondani neked, hogy a műtermedben soha nem fogok beszélgetni veled, mert nem tudok másra figyelni, csak a képeidre. A forgatagból és hajszából hozzád belépve olyan nagy a csönd, hogy mit tudom én, az elszakadó pókháló pattanását is meghallanám.

Hiába fütyülsz, vagy hiába hallgatsz zenét. Tudod, hogy melyik csöndre gondolok.

A csöndnél barátságosabb fogadtatás talán nem is létezik. Arra figyelmeztet, hogy megérkeztél, nézz körül. De éppen ezért a csönd nyugtalanító is lehet. Együtt lenni olyan emberekkel, akik holtbizonyosan tudják, mi áll életük középpontjában, elég nyugtalanító lehet az olyanok számára, akik kevésbé biztosak magukban.

Ebben a teremben nyilván elég sokan tudják, hogy síugróbajnok voltál.

Azzal szeretném befejezni, hogy most nincs szükség elhatározásokra. Elrugaszkodásokra.

Mióta ilyen magasságokból ugrasz.

Aki ilyen magasságokból ugrik, azt hiszem, sok minden nélkül megvan.

Köszönöm, hogy meghallgattatok és most mindenki tűvé teheti a figyelmét. A kép szélén túl minden festmény folytatódik.

Nádor Tibor: Négy képtáj

Tér Galéria, 2019.11.21–2020.01.31.

A kép forrása: http://nadortibor.hu/en/news