Nézőpontok

A gyáva közönség mint téma

Ménesi Heléna

Michal Dočekal Vígszínházban megrendezett A Mester és Margarita darabjával kapcsolatban egy dolgot írnék fel receptre a leendő nézőnek: étkezést követően, este hat után egy nagy bögre feketekávé (lehetőleg intravénásan) kötelezően javallott. A Cseh Nemzeti Színház igazgatója nagy kockázatot vállalt Bulgakov regényének színpadra állításával; a mellékhatások elkerülhetetlenek. A szervezet különbözőképp reagálhat a folytonos szürkületi fényre, a végtelenül elnyújtott (majdnem kétórás) első felvonásra, vagy a hirtelen vakságot okozó reflektortükröződésre, de a legjellemzőbb tünet: az ásítás.

A fentebb említett túlélési tipp mégsem azt hivatott bizonyítani, hogy az előadás unalmas. Épp ellenkezőleg: minden érzékünkre hatni akar. Miközben belesüppedünk a vörös kárpitba, gondolataink még az elzárt gáztűzhely és a kikapcsolt mobiltelefon között cikáznak, így Mester és Margarita (Hevér Gábor és Járó Zsuzsa) in medias res megismerkedése olyan gyorsan történik, hogy fel sem fogjuk igazán. A nyitójelenetet követő dübörgő hangerőt már annál inkább adoptálják érzékeink. Akarva-akaratlanul egy kereskedelmi csatorna showjának közönségévé válunk. Berlioz (Csőre Gábor), a TÖMEGÍR folyóirat szerkesztője és a költő Hontalan Iván (Molnár Áron) Jézus létezésével kapcsolatos kétségeikről beszélgetnek (itt inkább kiabálnak), mikor a decens külsejű Woland (Lukács Sándor) meglepő módon a kivilágított közönségből felcsattanva kérdőre vonja a két fiatal hitbéli szkepticizmusát, és saját élményekkel próbálja bizonyítani, hogy Jézus igenis létezett. Woland szerint az ember nem irányíthatja sorsát, ha azt sem tudja, mi lesz holnap.

A háttérben zajló események gyakran kiemelkedő elemei a rendezésnek. Mialatt Berlioz, Iván és Woland egy New York-i gettóra hajazó parkban beszélget, addig a büfésnő egy óriási kést fen és a közmunkások egyenként szemetet helyeznek el a földre, de mindenki végtelenül lassan mozog. Ahogy Bulgakov művében megjelenik a betétregény­­­­ –  amit Mester Poncius Pilátusról és Jézusról ír –, úgy Dočekal rendezése, mintha Robert Wilson néma színházát kebelezné be. Wilson minden művészetet vonalak rajzolásának tekint a térben. A próbák során rajzokat rögtönöz a jelenetekről, így darabjaiban rendkívül erősen jelenik meg a vizualitás. Wilson olyan költészethez hasonlítja a szavak színpadi megjelenítését, ahol a nyelv hangzóssága kerül előtérbe, és ez a hangzósság vizuálisan és valamilyen matematikai logika szerint szerveződik. A néző elé utalás nélküli, kezdetet és véget nélkülöző mozgásfoszlányok kerülnek, de ez nem jelenti azt, hogy a néző ne tudná értelmezni a látottakat, sőt tudatosítja az értelmezési kényszert. Ilyen háttérbeli mozgásfoszlányokkal játszik Dočekal is a Mester és Margaritában, és ezt nagyon jól teszi.

A regény különleges időkezelésének és helyszínváltoztatásának fordulatait a forgószínpad hivatott visszaadni, de ettől inkább szédítő, mint követhető az amúgy sem egyszerű cselekmény. Bulgakov művének alapos ismerete, valamint a Vlagyimir Bortko által rendezett tévéfilmsorozat megtekintése sem garancia arra, hogy tudni fogjuk, ki kicsoda a színpadon. Molnár Áron például Lévi Máté és Hontalan Iván személyében is megjelenik, de a Hellát amúgy rendkívül jól alakító Réti Adrienn felbukkan büféslányként, pincérnőként, szolgálólányként, titkos ügynökként, postásként, és részeg Whitney Houston-imitátorként is. Woland három segítője – Hella, Azazello (Telekes Péter), és Behemót (Mészáros Máté) kitüntetett szerepet kap a darabban, míg Jesua (Varju Kálmán) személye háttérbe szorul. Olyan ötletes kellékekkel felruházva, mint például a világító töviskoszorú, vagy a „hazugságok és zagyvaságok” feliratú kereszt egyszerűen úgy tűnik, mintha unná, hogy ő Jézus Krisztus. Fesztbaum Béla kifogástalanul megformált Pilátusa szocreál foteltrónon ül, és rezignált hangnemben kérdezi ki Jesuát. Pilátus esendő emberként vívódik az elítélt sorsa fölött, de végül rosszul dönt, és ezért halhatatlanság a büntetése.

Lukács Sándor démoni alakjának hatása még a nézőtér légterébe is beszivárog. A rendezés legkiemelkedőbb pontja, hogy Woland könyvbéli karizmájának elismerésén túl, cinkostársnak, ugyanakkor mindentudó bölcsnek is érezzük, aki félelmetesen jól bánik a fekete humorral.

Mester és Margarita szerelme elvész az óriási színpadon. Margaritából, aki közös gyermekükként tekint Mester könyvére, aki az ördögnek is odaadná a lelkét, hogy biztonságban tudja szerelmét, a darab végére egy részeg, füstölő, botladozó cafka lesz. A legindokolatlanabb és legértelmetlenebb jelenetben a Sátán bálja után a magányos cowboynak öltözött Woland és az orosz, román vagy olasz maffiózóvá avanzsált segédek megerőszakolják Margaritát. A sátáni nagyúr ebben a pillanatban veszti el tekintélyét, és a különlegesen újragondolt Woland kujonná degradálódik.

Dočekal kitűnően ismeri a szarkazmus nyelvét, és jól képezte le a fejében megjelenő szimbólumokat. Kíméletlen közönségkritikát zúdít a gyanútlan nézőre. Ahogy Lukács Sándor Peter Handke Közönséggyalázását szavalja, minden szó után egyre kevésbé érezzük elfogadhatónak, hogy embernek nevezzük magunkat és a körülöttünk ülőket. Szellemidegenségünk mélyén csak banalitás és giccs rejlik. Csak többes szám és minta vagyunk. Bénultan állunk a lángoló peremű medence vizében, mert a fény és a kárhozat sem adhat otthont.  De Jesua szavait idézve: „A legnagyobb emberi gyarlóság a gyávaság”, ezért el kell fogadnunk a tényt, hogy mi magunk vagyunk a téma.

***

Mestermű helyett

Szemes Botond

A Vígszínházban bemutatott A Mester és Margarita című előadást érdekes módon az menti meg a teljes kudarctól, amibe egyértelműen belebukik. Ez Mihail Bulgakov azonos című remekműve.

Természetesen nem feltétlenül a médiumok összehasonlítása kell, hogy az elemzés alapját adja, de úgy gondolom, egy ilyen ismert és nagyhatású előképnél naivitás és erőszakolt lenne ez az elvonatkoztatás. A bukást tehát úgy értem, hogy az előadás a regény legnagyobb erényeit – nevezetesen a parádés szerkesztést, a síkok közti sokrétű viszonyt, a finom, de csípős humort, a túlzás nélküli misztikát, a művészetre és a társadalomra irányuló éles kérdésfeltevéseket és a hagyomány termékeny újragondolását – egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben tudja kamatoztatni, jóval a Bulgakov-mű színvonala alatt maradva. Talán még komolyabb probléma, hogy az előadással önálló műként is akadnak gondok.

Kezdjük a dramaturgiai kifogásokkal. A színlap szerint Kovács Krisztina dramaturgon kívül az előadás rendezőjének, a prágai Nemzeti Színház igazgatójának, Michel Dočekalnak és Iva Klestilovának munkája a bemutatott szöveg, amely egyszerre próbál hű maradni a regényhez és elvégezni rajta a szükségesnek vélt átalakításokat. Ilyen a regény szerkesztésének kisebb felborítása azáltal, hogy a darab Mester és Margarita párosával kezdődik, akik a cselekménybe való beavatkozásukig is fel-feltűnnek rövid életképekben. Magával az ötlettel kapcsolatban különösebb kifogás nem lehet – a megvalósítással annál inkább. Érzelem és néha értelem nélküli, azaz motiválatlan betétek ezek, melyek jól rávilágítanak a címszereplők sajátosságaira.

Hevér Gábor Mestere egy kisformátumú, zavart figura – noha a karakter kiégettségét jól ábrázolja –, ám a látottak alapján nehezen hihető, hogy bármilyen komolyabb érzelmi kapcsolat fűzné Margaritához, valamint hogy különös értékkel bíró regényt hozott volna létre mielőtt az elmegyógyintézetbe került. Pedig éppen ebben a két dologban rejlene a szerep kitüntetettsége, értéke és ereje, ehelyett csak kevésbé izgalmas és egyáltalán nem heroikus középszerűséget kapunk.

Járó Zsuzsa Margaritája még ennél is súlytalanabb, de ez ismét dramaturgiai kérdés: a regényalakból a húzás következtében egy indokolatlanul cselekvő karakter marad, a jellemfejlődés finom átmenetei helyett zavarba ejtően éles váltásokkal. Komoly kételyeim vannak, hogy a regény ismerete nélkül maradéktalanul tudnék-e válaszolni olyan kérdésekre, hogy „ki ez a nő, mit akar és mit akarnak tőle?”

Az előadás szerkezetét mindemellett homályos eklektika jellemzi. A moszkvai szocreál világ aktualitásokkal és más, akár a popkultúra elemeivel, illetve többször, de cseppet sem következetesen megidézett show-jelleggel egészül ki. Ezen túl a különféle indokolatlanul erőltetett zenei betétek kifejezetten kínosan és stílusidegennek hatnak. A dramaturgia és a rendezés legnagyobb problémája tulajdonképpen ebben gyökerezik: ezekre a nehezen illeszkedő, harsány elemekre épül az előadás. Ezzel szemben az amúgy kulcsjelenetnek számító részek nemhogy csúcspontot nem jelentenek, hanem egyenesen laposnak bizonyulnak. A „fekete mágia” meglepő eseménytelenségét nem tudják ellensúlyozni a projektoros vetítések, míg Woland bálja kimondottan vontatott.

Igazán érdekes, hogy valamiféle jól követhető és egységes atmoszféra mégis létrejön, amely talán az előadás legnagyobb erényeként említendő. Ebben nagy szerepe van a mozgatható, monumentális szürke fallal több részre osztott forgószínpadnak: finoman stilizált, de nem tolakodó, egyszerű, de okosan és sokféleképpen kihasznált, hatásos közegben játszódnak az egymásba úszó jelenetek. Az ilyen, sokszor észrevétlen jelenetváltások izgalmas dinamikát eredményezhetnének – innen nézve külön érthetetlen az egyes színek között gyakran bejátszott zenék használata, melyek csupán az amúgy is érzékeny ritmus megtörését eredményezik.

Mégis az említett kialakuló egység az, ami az előadásnak leginkább értéket biztosít; megítélésem szerint ez visszavezethető a regényre is. Hiába múlja jóval alul előképét a Vígbeli adaptáció, A Mester és Margarita történetei, figurái, kérdésfeltevései még így is olyan erővel és hatással bírnak, hogy az előadás az említett hibák ellenére sem fullad teljes érdektelenségbe, és bár tagadhatatlanul hosszúnak tűnik a majd' kétszáz perces műsor, a figyelmet bizonyos fokig fenntartja.

Ugyanez mondható el Lukács Sándor Wolandjáról is. Véleményem szerint a karakter mágikussága és az abból származó finom ereje a Lukácsénál sokkal szuggesztívebb játékra adna okot – ám így is egy elegáns és jól megformált alakítással van dolgunk. Sokszor üde színfolt egy-egy megnyilvánulása – leginkább az idétlenségig leegyszerűsített kísérői között, akiknek jeleneteinél az ember úgy érzi, sajnos nem csak Woland személyében testesül meg a színpadon a rossz –, csupán a szerep vesztette el élét, mely jól reprezentálja az előadás egészét.

Érdekes rendezői ötlet az első felvonás és a fekete mágia zárásaként beillesztett Peter Handke Közönséggyalázásának részletéből álló Woland-monológ, ami Lukács Sándor alakításának is egyik legerősebb pontja. A kiszólás idegensége ugyan erősen leválik a darab többi részéről, mégis fontos és értékes következményekkel jár: a színházra (csakúgy, ahogy a regényben az irodalomra) irányuló önreflexió új jelentéssel ruházza fel a hétköznapok és a transzcendencia keveredésének a művet alapvetően meghatározó kérdését – ami által a mágikus realizmus megjelölés a színház metaforájává válhat. Ezt a lényegi elemet még hangsúlyosabbá teszi a darab talán közhelyes zárlata, ami ismét a két sík egymásba csúszását, a színpadon maradt Mestert és a körülötte takarító és pakoló színházi személyzetet ábrázolja.

Végezetül érdemesnek tartom kiemelni a néhol ripacskodásba fulladó, teljesen érdektelen burleszkszerű jelenetek [erre legjobb példa Rimszkij (Lengyel Tamás) és Varenuha (Lajos András) magánszáma] ellenpontjaként megjelenő júdeai síkot, leginkább Fesztbaum Béla Poncius Pilátusát. Első ránézésre a színész alkatából kifolyólag meglepőnek tűnik a szerepválasztás, de az előadásban ez az alakítás az, amely sikeresen formálja át a bulgakovi előképet. Szorongó és kicsinyes, de nagyon is emberi, egyben ironikus alak jön létre ezáltal a sok ülésben elfáradt, kosmodisket viselő Pilátusból.

Sajnos az ilyen kreatív, új és hatásos minőséget létrehozó próbálkozásokból kevés található az előadásban, aminek következtében mondhatjuk, hogy míg a mű végére ugyan újra épségben előkerül a Mester műve, addig egy fokozatos hanyatláson és elszegényedésen megy keresztül Mihail Bulgakov mesterműve.

Vígszínház

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

Rendező: Michal Dočekal

Dramaturg: Kovács Krisztina

Szereplők: Hevér Gábor ( Mester), Járó Zsuzsa ( Margarita), Lukács Sándor (Woland), Csőre Gábor ( Berlioz), Molnár Áron ( Hontalan Iván, Lévi Máté), Fesztbaum Béla ( Pilátus), Varju Kálmán( Jesua), Telekes Péter ( Azazello), Mészáros Máté ( Behemót), Réti Adrienn ( Hella)

Díszlet: Martin Chocholousek

Bemutató: 2014. október 12.

video