A nagylelkűség dimenziói

A halál a művészeti és tudományos értelmezés számára olyan energiaforrás, amely úgy tűnik, talán soha nem fog kiapadni. Ez a negatív bőségszaru csak akkor fog másképpen mutatkozni előttünk, ha megvalósul az a bravúr (?), amelyről a tudósok már egymás között fogadásokat kötnek, s hol száz, hol százötven éven belülre prognosztizálják a halál feltartóztatásának várható időpontját.                               

Mert a dolgok valami eszméletlen és követhetetlen iramú, hideg gondoskodás útján (melyet technológiának is neveznek) gyökeresen megváltozhatnak: mialatt ostromszerűen zajlanak a rák elleni kutatások, egyszer csak kiderülhet, hogy már nincs szükség hímivarsejtekre a megtermékenyítéshez, s a sejtek öregedési folyamatainak regenerálására tett erőfeszítések is révbe érhetnek váratlanul.

De addig is ezer dolgunk van a halállal; profán és szent, elméleti és gyakorlati, anyai, apai, testvéri. Elszakadni muszáj. Ráadásul mostanában, amikor az emberek fülét már madárének kezdi sérteni, s már nem számít vakmerőségnek a fától a rügy, az átmenetiség túloldaláról egyszerű fáziskéséssel villan be a szeptemberi Kosztolányi-sor: „el-nem-múló vendégség van köröttünk”. Fonák helyzet vagy akár mazochizmus, de még nárcisztikus-emós fetrengés is lehet a halálról olvasgatni a tavasz előtt fél órával. De mit csináljak, ha Paul Ricœur könyve felemeli, és egy elhibázott szezonban megröpteti a vendégség Kosztolányi által interpretált gondolatát? Ami talán a lehető legjobb kifejezés a létezésre, mint zajlásra, mely úgy oldódik szét valami ismeretlenben, mint a jégdarabok alig egy hónapja a Duna vizében. Hiába felejtik ott magukat a nők a színes kirakatok előtt, és hiába árad a D-vitamin, ha önmagunkban és mindenben, ami nem mi vagyunk, rendre ott találjuk a pusztulás potenciáját, a cérna folyamatos szaladását.           

„A törés minden létező közepében” ­– írja Paul Ricœur Egészen a halálig című kis kötetében, melyet a halálról írott töredékeiből post mortem válogattak össze. Az elmúlás mint törés mozzanata okán a francia filozófus utolsó, befejezetlen, fragmentált munkáját már túlélői gondozásában olvashatjuk, barátai, Olivier Abel és Catherine Goldenstein elő- és utószavával. Megtörtént az a fajta eloldódás tehát, mely Ricœurt olyannyira foglalkoztatta: a töredékes mű levált a sorsról, bizonyítva saját „angyali idejét”, s a segítő szándékot, mely a filozófusban munkált, most, immár függetlenedve neki kell tettekre váltania.    

Mert ez a kötet inkább adni szándékozik, mint ismertetni; tetszik vagy nem, az Egészen a halálig szövegtöredékei esetében nem egy, a halállal kapcsolatos elmélet vagy rendszer kibontásának gördülékeny és önmagában elégséges folyamatát fogjuk konstatálni – hál’ Istennek. Hanem annak a filozófusnak a túlélés érdekében félretett gondolatait találjuk meg benne, akinek nem sokkal azután, hogy 1996 elején hozzálátott a tematikus töredékekhez, kezdetét vette felesége, Simone lassú, végzetes leépülése. A barát, Catherine Goldenstein visszaemlékezéséből szomorú részletek elevenednek meg: Paul Ricœur a nő igazi hátországaként, a küzdelemben osztozva mindent megtett azért, hogy felesége ezt az időszakot közös otthonukban csinálhassa végig, s egy darabig mellette ülve írta a töredékeket, mígnem a fájdalomtól már képtelenné vált arra, hogy a könyvkezdeménnyel foglalkozzon, így az Egészen a halálig. A gyászról és a vidámságról, valamint a már megromlott egészségi állapotban papírra vetett Töredékek között nyolc év telt el.

De térjünk egyelőre vissza az elmúláshoz tartozó teendőink alapszintjéhez: Mit csinálok én a halálommal? Mihez kezdek ezzel a természet adta, ugyanakkor rendezetlen viszonnyal?  Körbesétálom a szakadékomat, akár a velem egy időben élők, noha ez mindenkinél más ütemben és módon zajlik. Vannak, akik elvesztett szeretteik, személyiségük vagy sorsuk jelen alakulása miatt többet gyakorlatoznak, míg mások energiáit csak ritkábban, direkt impulzusok erejéig köti le a halál, hiszen egyébként – köszi szépen, de – az élettel vannak elfoglalva.

A halál mint tiszta fenomén megtapasztalhatatlansága, emlékezet- és gyászmunkában való kimondhatatlansága jelenti a kiindulópontot Ricœur számára abban az igencsak empatikus küldetésben, melyet e töredékekben véghezvisz: a képzeletnek a halállal szorosan összenőtt alakzatait tárja fel és ismerteti meg olvasójával, hogy ezáltal csillapíthassa az elmúlással kapcsolatos szorongást. „Mert nem tapasztalatról, hanem képzeletről van szó, mindig utólagosan, mindig fenyegető közelségben. Túl korán, túl későn.” Az objektív értelemben vett halál vákuumot jelent a tapasztalás horizontján, míg a nyomában működő képzetek elgondolkodtató aránytalanságban szólnak bele az életünkbe, függetlenül attól, hogy van-e hitünk Istenben, és milyennek gondoljuk Őt. Sőt, a halállal foglalkozni nemcsak e patthelyzet okán terhes, hanem azért is, mert a halál és a hozzá tapadó jelenségek állandó egyensúlyozásra kényszerítenek minket a „megvisel” és a „láttamoz” viselkedési mintáinak ellentmondásai között.                       

Az általánosító, opportunista képzelet a saját halottamból egyes szám harmadik személyt csinál – „az elhunytat”, akit aztán már lehetetlen lesz leválasztani a halottak tömegétől, a fantomokat tápláló „massa perditá”-tól. A halottak eme félelmeket gerjesztő, artikulálatlan birodalma ily módon képessé válik a hétköznapi, a gyökeres Rossz által érintetlenül bekövetkező halál megfertőzésére is.       

Paul Ricœur szerint ugyanis a Halál nagybetűjét a gyökeres Rossz adja. A végeláthatatlan program pedig ennek legyőzése, a szembenálló testvériség által. Egy beszélő, veszteségeiről, túlélői státuszáról megnyilatkozó testvériség által. (Posztmodern, ugyanakkor a keresztény hagyományból szépen gyökerezik Ricœur alapgondolata, mely a testvériséget határozza meg a gyökeres Rossz ellenpólusaként.)

Ezen a ponton már el is érkeztünk az irodalmi mű és írójának kapcsolatához, mely a kötet e nagy fejezetének meghatározó vizsgálati regisztere; nevezetesen a háború, a koncentrációs táborok borzalmait megtapasztaló, társaikat e tragikus színtéren otthagyni kénytelen alkotók emlékezetmunkájának és afáziájának problémaköréhez. Vajon a befejezetlen gyászt csak az öngyilkosság tudja lezárni, a befejezett jövő diadalaként? Paul Ricœur is egy szakadék körül sétálva teszi fel a kérdést: „J. Semprun miért tudott élni és írni, Primo Levi pedig nem? A Feledésre vonatkozó stratégiája miatt?”          

Izgalmas és keserű utazás ez szépséges és megrázó irodalmi szövegrészletek, megtört alkotói sorsok értelmezése közben, szorosan a filozófus által éppen kitaposott ösvényen. Nem az élet élhetetlenségéről, a „világhiány”-ról van itt szó, nem az éhezésről, a munkanélküliségről, a feleslegesség leépítő tudatának elviseléséről, melyet Gelléri Andor Endre vagy József Attila érzett, hanem a társait túlélő ember halál által szétzilált jelenéről. Fordított értelemvesztésről, a visszatérők világhiányáról.

„Nincs »közvetlen« hit.” Amint e sort elolvassuk, pillantásunk máris megbicsaklik az „áthúzva, majd visszaállítva” megjegyzésen. A kötetben számos hasonló szerkesztői megjegyzést találunk; a töredékeket végigkísérik a lelkiismeret, a felelősség, a belső elvárások mentén tett korrekciók. Ezért olykor értelmezésük is lágyabb, rugalmasabb kell hogy legyen az olvasó részéről. Kivéve a halálra való készülődés lényegi mozzanatát, a valakiért meghalás nagylelkű és elegáns ricœuri értelemadását, s a minden ember haldoklásakor demokratikus módon megérkező, vallási felekezeteken átlépő Lényeg univerzális szakralitását.          

„Szabadítsd fel a terepet ezzel a puszta gondolattal: az élet odaajándékozása valakiért.” Noha Paul Ricœur halálról szóló elmélkedéseinek befogadásánál mindvégig ott húzódik egyfajta profán elérhetőség (melyet kifejezetten szerettem), az „önmagáról megfeledkező ajándék” halálhoz csatolt gondolatának forrása azonban a filozófus keresztény hite, melyet saját maga konzekvensen „folyamatos választással sorssá alakított véletlen”-nek nevezett. Talán e hit és a hozzá tartozó kételyek dinamizmusa nélkül az a teoretikus folyamat sem kaphatta volna meg a maga töredékes formáját, mely a halál valóságosságának ígéretét hordozó fantomok befolyásától az elszakadás pozitív etikájáig ível, s mely egy olyan embertől származik, aki a maga számára is gyufaszálakból épített hidat ahhoz, hogy átlépjen a kétségbeesésen.

Paul Ricœur: Egészen a halálig. Töredékek. Fordította: Bende József. Pannonhalma, Bencés Kiadó, 2011.