Nincs történet képzelet nélkül

Frank R. Ankersmit a nyelvről és a történeti tapasztalatról való gondolkodás eredményeként arra jutott, hogy a történeti tapasztalat és az esztétikai élmény hasonló egymáshoz: egyik sem engedelmeskedik a kontextualizációnak. A nyelv ebben az értelmezésben különösen fontos szerephez jut: a világot és a valóságot a nyelv által tapasztaljuk meg, így a múltról,  de ugyanúgy a jelenről és a jövőről való beszédet mindenkor a nyelv által meghatározottként kell elfogadnunk. A (történeti) tapasztalat és az esztétikai élmény is összekapcsolódik a nyelvvel.

A regény egy történetileg rendkívül gyéren adatolt női sorsot tár fel: Szilágyi Erzsébetet kísérjük végig életén, megszületésétől haláláig. A Hollóasszony egy különös történelmi regény, hiszen rögtön a belső címlapon a szerző, Ugron Zsolna apológiáját olvashatjuk: „Ez a történet, bár néhány ismert történelmi eseményről is mesél, az írói képzelet szüleménye. Időnként elkanyarodik a vélt valóságtól.” (o.n.) Ez a két mondat felveti a kérdést: létezik-e olyan történelmi regény, amely nem az írói képzelet szüleménye? A Hunyadi család történelmi szerepe mindenki által ismert. A magyar királyságban csupán háromszor volt példa arra, hogy valakit úgy választottak meg királynak, hogy a jelölt nem volt egyik uralkodó dinasztiának sem leszármazottja. Közülük az egyik, a nándorfehérvári diadal hadurának, Hunyadi János kormányzónak kisebbik fia, Hunyadi Mátyás volt. Történetük azonban nem sok regényíró képzeletét ragadta meg egészen napjainkig (noha a kortárs írók közül Bán Mór egész sorozatot szentelt a Hunyadi családnak), Ugron Zsolna pedig, életművének ismeretében előre sejthető módon, nem a család férfialakjai felé fordult, hanem Szilágyi Erzsébethez. Abban a történelmi regényben, amelyet ő ír, nem a politika és az állam ügyei játsszák a főszerepet, hanem a Fehér Holló személyiségének megszületése.

Minden, ami történik, az írás (a regény szövege) által van. Ugron Zsolna új regényére, a Hollóasszonyra sokszorosan igaz, hogy benne az elbeszélő én önmagát írja. Az elbeszélő én az esetek többségében nem a Hollóasszony, nem Szilágyi Erzsébet, de az ő történetének az elmondása által a narrátor saját magát is rekonstruálja az elbeszélt történelemben. Különös, hogy éppen a Szilágyi Erzsébet által elhíresült leveleiben megkonstruált én sosem kerül az olvasó elé, életéről mindig mástól értesülünk. Olyan, mintha éppen a Szilágyi Erzsébet által artikulált én nem „létezne” egészen, így (fiktív) önéletírásról nem beszélhetünk; még akkor sem, amikor a narrátor hangja épp a Hollóasszonyé. Ez az eltörlő, megszüntető aktus a homályos történelmi ismeretekből következik, a valaha élt személyről keveset tudunk.

Nem véletlen, hogy a szintén a nyelv által meghatározott történetírói diskurzus örök témája a tények és a képzelet egymáshoz való viszonya. Ennek a megállapításnak nincs kritikai éle a szakmában, a történelmet írják és folyamatosan újraértelmezik a történészek, és a nyelvhasználat fontos része a retorikus tudományosságnak. Ahogyan arra a konstruktivista narrativisták képviselője, Hayden White is rámutatott, a múltban megtörtént eseményeket történetté a történészek konstruálják meg, ők alakítják a múlt egy érvényes interpretációját, miközben leíró stratégiákat alkalmaznak, szelektálnak, hangszínt és motívumokat ismételnek, vagyis írói technikákat alkalmaznak és koherens narratív egységet alkotnak. Ez a megállapítás reflektál Ugron Zsolna apológiájára, mely innen nézve indokolatlanná válik. Ebből fakad a múltról való beszéd hitelességének kérdésfelvetése. A valamiféleképpen megtörtént eseményekről temérdek beszéd és eltérő elbeszélés, seregnyi megalkotott reprezentáció létezik. A valóság nem egy, csupán valóságok és valóságreprezentációk vannak. A szerző hitelteleníteni kívánja a narratívát, teret enged a szubjektív értelmezésnek és ez a gesztus azért kiváltképpen váratlan, mert a történelmi regények szerzői (például Walter Scott, Kemény Zsigmond, Gárdonyi Géza, Passuth László, Mika Waltari, Simon Scarrow, Harry Sidebottom stb.) hagyományosan éppen ellenkező módon járnak el: fő törekvésük, hogy történetmondásuk hitelt nyerjen a befogadótól. (Jelen gondolatmenetemben nem kívánok az ál- és az alternatív történelmi regények narratívájával és tradíciójával foglalkozni, mert az más megközelítést igényelne.) A Hollóasszony mint modern történelmi regény narratívája nem egybefüggő narráció: a történet főhőse értelemszerűen Szilágyi Erzsébet, de maga csak egyszer szólal meg (mikor Hunyadi Jánossal való megismerkedésére gondol vissza). Történetét mások (családtagjai, gyermekei, barátai, ismerősei) idézik fel, így az elbeszélés egy sokszólamú (polifonikus) perirathoz válik hasonlatossá, mely mintha tanúvallomásokat rögzítene Erzsébetről.

Női sorsról olvasunk – és jellemzően asszonyok sajátos beszédén keresztül. Szokás azt mondani, hogy Ugron Zsolna női történelmi regényeket ír (a vele készült interjúk így kezdődnek, lásd Benedek Leila, Librarius, 2014; Kiss Orsi, Könyvesblog, 2014). Csakhogy egy történelmi regény nem lesz női interpretáció attól, hogy egy nőről szól, hogy nő a főhőse. Sokkal inkább a nyelv és a már említett sajátos múltreprezentáció alakítja nőivé. Kivételes pillanatokban szólalnak meg a férfiak: csakis akkor, amikor Erzsébet vagy nőtársai valamilyen oknál fogva, az elmondott történetben cselekvőerejüket elveszítik. Például a kezdetekkor Garázda nemzetségbeli Mihály lesz az elbeszélés narrátora, amikor Erzsébet édesanyját, Bellyéni Katalint férjhez adják, és akit leendő férje már útközben magáévá tesz, illetve akkor, amikor Erzsébet megerőszakolásának történetét kell elmondani. Bellyéni Katalin szeretője, Simon deák pedig Erzsébet halálos megbetegedését és csodaszámba menő gyógyulását beszéli el. Hunyadi Mátyás azt idézi fel, amikor Erzsébetet majdnem meggyilkolja egy merénylő, Horogszegi Szilágyi Mihály pedig azt, amikor Hunyadi László kivégzése után Erzsébet összeomlik. Corvin János a halálát mondja el: övé az utolsó szólam, így érzékelteti a regény, hogy ő lett volna a Hunyadi-család jövője.

Valójában itt a magyarázata annak, hogy miként vált Ugron Zsolna történelmi nőregényekkel bestseller íróvá. Éppen úgy, ahogy Walter Scott vagy Jókai Mór is népszerűséget szerzett. Ugron Zsolna ahhoz a Szilágyi Erzsébethez nyúlt, akinek fikcionális reprezentációját Arany János olyan sikerrel alkotta meg, hogy az máig mélyen él a magyar társadalmi emlékezetben. A társadalmi (kollektív) emlékezetnek része az olvasó személyes emlékezete, de része a közösség hagyománya és a történészek által megalkotott modern történelmi tudat is. Ugron Zsolna regényében rekonstruálhatók azok a pontok, amelyek összecsengnek a mindenki által ismert Arany-költemény (Mátyás anyja, 1854.) motívumaival. Például Erzsébet, a társnőitől eltérő módon, maga írja leveleit, ez pedig a szöveg világában egy helytelenített, különc és felnagyított vonása („Az olvasás azért az apját csak ingerelte, és közben meg tudományával tizenkét éves korára nagy becsülete is lett a csak hébe-hóba hazalátogató családfő előtt.” 35., „Mi baj vele, sértődtem meg. Emlékszem, ahogy kimondtam, meg is bántam, tudtam, ha apám meghallja valahonnan, ha híre megy olvasó lányának, kacagni fognak, szájukra vesznek, hazaküld.” 65., „[…] és akkor Erzsébet megint levelet írt. Garainak küldte, maga írta, azt mondta Garai. Minek ezek a faksznik, ezek a különcködések, mintha ugyan bármit is titokban lehetne így tartani. Bizonyára azért a nagy gyilkolásban is meg tudott volna spórolni egy deákot, akit otthon tart, hogy megírja helyette a leveleit, mint minden rendes háztartásban teszik.” 132.). Ez a motívum nyilvánvalóan előhívja az Aranynál Prága városába fekete hollóval, anyai kézzel írt levelét küldő özvegyet. A fiai életéért bármilyen váltságdíjat megfizető anyakép tehát innen is származtatható. Az a Szilágyi Erzsébet, akit az írónő megalkot, és az a regény, amely ilyen formában megszületik, azért tud népszerűségre szert tenni az olvasók körében, mert a szerző az általa rekonstruált múltat a kollektív emlékezet referencialitására alapozza. Sikerének az lehet a magyarázata, hogy a befogadó felismeri a szövegben a korábban megtanult információkat. Az általa megalkotott Szilágyi Erzsébet-kép a főbb jellemzőkben megegyezik az általános iskolában elsajátított tudásunkkal, szellemi érzékenységében, sajátos lelki beállítottságában azonos Erzsébet idealisztikus képével. Ebben az esetben a kollektív emlékezet referenciális alapja az Arany megalkotta mitikus múltkép (vagyis fikció utal a fikcióra). De ez a múltkép igazságértéket kap abban az értelemben, hogy a kollektív emlékezet azzá avatta. Idea, hiszen ez ebben a formájában a lehető legtökéletesebb retorikai alakzat, és ennek a referencialitásnak már hatalma van.

Ugron Zsolna esetében a siker tekintetében érdekes lehetne a középkori témaválasztás. Mert hol érzi az olvasó mindennapjaiban a kapcsolatot a magyar 15. századdal? Ugron Zsolna egy olyan múltat tett átélhetővé, amely a mai ember számára közvetlenül és teljességgel hozzáférhetetlen. A múlt egyébként mindig az. Michel de Certeau és Hayden White szerint a múlt azért elérhetetlen (‘not accessible’, ‘unavailable’), mert már nincs, a jelenben már csak a hiánya van meg, a történeti tények azért történetiek, mert már nem léteznek, a múlt és a jelen strukturálisan más. A történeti tények jelenbeli teljes megismerése már soha nem lehetséges.) Habár a múltban felismerjük a jelen egyes elemeit, a középkori történetet szemlélve kétségkívül úgy érezzük, a mi életünk nem ilyen, és mi, olvasók sem ilyenek vagyunk. Gondolhatunk például nő és Isten eszményi kapcsolatára a regényben, amely magatartás egyben Szent Ágostonnak tulajdonított szentenciát („Bis orat, qui canit.” Kétszeresen imádkozik az, aki énekel.) is felidézi. „Napkeltétől napszálltáig dolgoztak és imádkoztak, sokat énekeltek. Az ének is fohász, közös könyörgés vagy hálaadás, ezt tanulták. Az idő és ima között Katalin eleinte nem is tudott különbséget tenni, úgy érezte, a kettő egy és ugyanaz.” (8.) vagy amikor „[n]apokig csak imádkozott, dolgozott, hogy az időt ne csak el, hanem meg is töltse, és hogy az isteni kegyelemre méltánytalanná ne váljék. […] Hogy mikor fohászkodik, és mikor munkálkodik, inkább csak a teste tudta, szelleme nem tett különbséget, az ébrenlét egyet jelentett a könyörgéssel.” (108.) Nehéz elgondolnunk, hogy a reneszánsz kor Magyar Királyságában ilyen „istenes” lett volna a női eszmény.

Azonban a történelmi regénynek nem kell számot tartania az objektív történelmi igazság érvényére, mert erre az akadémiai történetírás vállalkozik. Ugron Zsolna ugyanakkor Erzsébet alakjában egy 21. századi, modern nőeszményt mutat meg, egy olyan női vezetőt, aki minden gyarlósága ellenére eredményesen eligazodik a férfiak világában, ahogy arra a regény többször reflektál: ő az, aki a nők közül megérti a közéleti indíttatásokat és hangsúlyokat, a háttérből maga fonja és mozgatja a nagyhatalmi politika szálait. A szerző a sajátos női nyelv, az elbeszélés női retorikája és narratívája által női életet reprezentál egy olyan úrhölgy alakjában, aki asszonyként soha nem teljesedik ki. A test által való meghatározottságot újraértelmezi minden aktusa, amelyben cselekvőként lép fel. Nőként nem adatik meg számára az a mozgástér, amelyre egyébként hivatva lenne. Miután törékeny kislányként Szűz Mária napja (szept. 12., Mária Szent Nevének ünnepe) előtt szexuális erőszak áldozata lett, lelkileg képtelenné vált a testi szerelem élvezetének megélésére. (Erzsébet egyébként Ugron Zsolnánál nem abba a Hunyadi Jánosba volt szerelmes, akihez férjhez ment, hanem annak azonos nevű öccsébe.) Életében csupán két fiúgyermeknek adott életet, ami a regény világában furcsának hat, hiszen nem apáca nőtársai folyamatosan a gyermekáldás és a várandósság referenciális pontjaihoz kötik emlékeik felidézését. Ugron Zsolna regényében Erzsébet Hunyadi Jánossal egyenrangú félként jelenik meg, s ez a középkorban elképzelhetetlen lett volna (noha Erzsébet megfelelne a humanizmus tudását állandóan növelő embereszményének, ha nem nőnek születik).

A regény bizonyos alakok megjelenítésében – a hősnő képével ellentétben – meglepő „szemtelenséggel” megy szembe a korábban oly sokat hangsúlyozott kollektív képünkkel. Vannak pontok a regényben, amikor a múlt „kvázirealitása” szórakoztatóan és nevettetően megbicsaklik. Ilyen eset például, amikor a fiatal Erzsébet találkozik Rozgonyi Cicellével Nándorfehérváron, s a hadvezérnő nagy hatást gyakorol „ifjonti lelkületére.” Ugron Zsolnánál Rozgonyiné nem éppen kifinomult nemesasszony, mint Jókainál vagy Aranynál. Nehéz elképzelnünk, ahogy Rozgonyi István szerelemre lobban iránta: „Rozgonyi Cecília súlyát nem bírta volna el akármilyen ló. Elég hájas volt. Szuszogott is nagyokat, miközben izzadva ordított a vámszedőkkel.” (54.) Feltűnik a regényben Janus Pannonius nagybátyja, Zrednai Vitéz János is, Erzsébet testvérhúga, Szilágyi Zsófia szerelmeseként. „Zrednai azt tanácsolta, hogy békességgel kell kezdeni, azt kell először felajánlani Cilleinek, nem erőt fitogtatni, hanem mint ahogy a teknős, ha veszélyt érez, behúzza fülét-farkát. Füle ugyan szerintem nincs a teknősnek, de az én Jánosom szerette képekben kifejezni magát. Nem tudom, akkor mit mondhatott, amikor hívták Cillei teteméhez. Talán, hogy milyen kár, hogy elvesztette a fejét. Jaj, bárcsak ott lettem volna, szerettem, amikor ilyen helyzetekben, mondjuk egy levágott fej mellett elgondolkodott a planéták fényszögein vagy az Úr rejtett szándékain.” (115.) Kitetszik az idézetből is, hogy a regényben Zrednai alakjából csak nehezen következtethetünk arra, hogy ő volna az a nagy műveltségű váradi püspök, akiből aztán 1465-ben esztergomi érsek lett. Szilágyi Zsófia interpretációjából (mely a személyes nézeteltérésekre és sértésekre koncentrál) az is csak nehezen érthető meg, hogy Hunyadi János halála után az új kormányzó Cillei Ulrik lett V. László kinevezése után (a versenytársa a később lefejezett Hunyadi László volt). 1456. november 9-én Nándorfehérvárra azért érkeztek, mert Cillei az erősség átadását kérte, és a várban politikai indíttatásból megölték. V. László ugyan megindult Nándorfehérvárra időben, de Szilágyi Mihály feltartóztatta és mivel egy Hunyadi-birtokon állomásozott, előnytelen stratégiai helyzetében Hunyadi Lászlót kormányzónak nevezte ki. Szilágyi Zsófia értelmezése egészen sajátos értetlenségről árulkodik, megragad Szilágyi Mihály karakterénél: Mihály „[m]ár gyereknek sem volt egészen normális, szerencse, hogy katonáskodni ment, ha jobbágynak születik, a hatéves kort sem éri meg ezzel a temperamentummal.” (118.) Cillei Ulrik meggyilkolása egyértelműen nem vérmérséklet kérdése volt. A nagyhatalmi politika ebből az interpretációból hiányzik, de a befogadó számára egyértelművé válhat, hogy amit Szilágyi Zsófia nem értett meg, azt Erzsébet átlátta.

A regény sikeresen megvalósítja célkitűzését, hiteles és sokszólamú női beszéden keresztül több oldalról mutatja meg az olvasóknak Szilágyi Erzsébet alakját. E fikció a történeti elbeszélésnek egy sajátos női formáját hozza létre, bár e szövegkonstrukciónak a maga szerénységében egyáltalán nem célja, hogy valóságként mutatkozzon meg. A kötetnek ez is érdeme, hiszen olyan, hogy egy történelmi valóság, nem is létezik. A könyv értékelésekor fontos kitérni a Barcsay-díjas Végh Júlia festőművész akvarell technikával készített színes illusztrációira, melyek túl azon, hogy folyamatos diskurzust képesek megvalósítani irodalmi szöveg és vizuális ábrázolás között (hiszen a szövegben leírt eseményt vagy motívumot látjuk képen megjelenítve), önmagukban is művészi teljesítményként értékelhetők, és kifinomult vonalvezetéssel dolgozó, korhű jeleneteket nyújtanak, így igényes gyöngyszemei a kötetnek.

Ugron Zsolna, Hollóasszony, Budapest, Libri, 2016, 160 oldal