Ott jártam a Bródy Sándor-díj átadásán

Szemtanúja voltam november 8-án annak, amint Dunajcsik Mátyás a Műcsarnokban átveszi Márton Lászlótól a Bródy Sándor-díjat. Egy tágas, tiszta, modern kivitelezésű teremben, úgy harminc-negyvenfős, tapsoló közönség előtt fogott kezet az idei díjazottal a kuratórium elnöke.

A díjat, ahogy azt Márton a bevezetőjében ismertette, 1994-es megalapítása óta minden évben a kuratórium által legjobbnak ítélt elsőkötetes szépprózai mű szerzője kapja meg. Hogy a csaknem harminc jelölt könyv közül, amelyek a maguk módján mind értékesek, miért éppen Dunajcsik Repülési kézikönyvére esett idén a választás, Mikola Gyöngyi ismertetéséből derült ki. Nem annak ellenére nyerte el a könyv a díjat, hogy kötetlen formában íródott – például versek is szerepelnek benne –, hanem éppen azért. Ez a kötetlenség, amelyre a cím is utal, a műfajok, beszédmódok közti átjárhatóság fejezi ki a leginkább a posztmodern életérzést.

Számomra viszont nem ez volt a legérdekesebb. A díjazott könyv bemutatása után felolvasások következtek: Bán Zsófia Esti iskolájából hallhattunk egy epizódot – mégpedig a franciaórákat idéző Gustave és Maxime Egyiptomban címűt, amely újra eszembe juttatott pár kellemes vagy éppen kellemetlen emléket. Nem is tartalmával, mint inkább megfogalmazásával és ügyesen imitált francia hanglejtésével érte el ezt a hatást. Így, veszélytelenül, jó volt újraélni egy franciaórát. Az ábrándozások közepette félig lemaradtam a következő műsorszámról: Józsa Márta olvasott fel Amíg a nagymami megkerül című könyvéből egy részletet. De aztán sikerült megtalálnom az elveszett fonalat. A regény elbeszélője egyik legfelemásabb gyerekkori alakjáról, alkoholista apjáról mesélt. Az ironikus leírást olykor naturalista részletek tarkították. Ez ambivalens érzést keltett bennem: eleinte nevettem rajta, majd egyre megrázóbbnak tűnt nekem az egész, már amiatt is, hogy ez a hangnem és a közönség kacajai teljesen ellentétben álltak azzal, ahogy az elhangzottakat az elbeszélő és apja valaha megélhette.

Ezután nem csoda, ha erőltetettnek éreztem Márton László előadásában a titokzatos író, Centauri egyik elbeszélését. Márton egyébként mint konferanszié, mint az est házigazdája nagy szerepet játszott a jó hangulat megteremtésében és szinten tartásában, de ez a felolvasása valahogy nem nyerte el tetszésemet. Igyekezett figyelemfelkeltően olvasni, de ezzel a már-már színészi játékával inkább magára, mint az elbeszélésre hívta fel a figyelmet. Nem tudtam követni a szavait.

Felüdülést jelentett az est lezárásaként Nagy Ágnes csellójátéka. Remek ötletnek tartom az ilyen összejövetelek zenével való tarkítását.