Perfor(m)ált művészet

Erika Fischer-Lichte: A performativitás esztétikája

Komoly próbának vagyunk kitéve, ha a performativitás értelmezésébe bocsátkozunk. A performansz és a performativitás témaköre egy alkotás-lélektani, esztétikai, művészetfilozófiai probléma, melynek kutatói a művészet és valóság kapcsolatát vizsgálják. Erika Fischer-Lichte a színháztudományból, drámaelméletből, szemiotikából kiindulva A performativitás esztétikája című könyvében avatja be az olvasókat e manapság egyre inkább kutatott művészeti irányzat rejtelmeibe.

A mű mottójának tekinthető Szonettek Orpheuszhoz című Rilke vers, a „változás szelével” („Változz! Szólít a szél!”) utal a szerző művészetről és életről való gondolkodásmódjára. Ha a könyv borítóját nézzük, a 2004-es eredeti, egyszerű német kiadáshoz képest a magyar és az angol sokkal szembetűnőbb. A 2008-as angol kiadás borítóján, Fischer-Lichte több írásában is mintapéldaként szolgáló Marina Abramovic szerb performanszművész egyik előadásának jelenetét láthatjuk. Érdekes módon az egy évvel később megjelent magyar kiadás esetében a könyvhöz szorosan nem kötődő világgal találkozhatunk: a borítón Halász Péter hetvenes évekbeli színházi performansza látható.

Ha magából a fogalomból indulunk ki, minden színházi, táncos, zenei előadás performansznak nevezhető, szűkebb értelemben azonban beszélhetünk konkrét színházi előadásról; egy, a happeninggel rokon a hatvanas-hetvenes években virágkorát élő művészeti formáról; vagy (Lichte esetében) kiindulhatunk Austin nyelvfilozófiájából, mely szerint lényegében bármilyen emberi tevékenység (pl. fürdés, evés, tanulás) performansznak tekinthető.

A performansz főbb mozzanatait és kulcsfogalmait, az idő és a tér szerepét Fischer-Lichte érthető módon az ősi hagyományokból, rituális és szakrális cselekedetekből vezeti le, és elsősorban azok antropológiai, szociológiai és történelmi dimenzióit vizsgálja. A középkorban már megnyilvánuló testi önsanyargatás, a szegények és koldulórendek prédikációi, az aszketizmus vagy a misztérium a mai értelemben – legalábbis Fischer-Lichte szerint – performansznak tekinthető.

A szerző lényeges különbségeket lát a rítus és a performanszművészet között, bár mindkettőben megjelenik a liminalitás (az átmeneti tér, az átmeneti állapot). A rítusnál ez csak megállóhely a célhoz vezető úton, míg a perfomanszban maga az állapot létrehozása a cél. A rítus azonban csak az egyik elem, a performansz Fischer-Lichte szerint valójában a rítus és a vásári látványosság között van. A szertartásszínház, illetve a rituális színház médiumában látvány és hely kapcsolatát az határozza meg, hogy a néző/megfigyelő egyszerre játékos is, aki testének fizikai valóságával vesz részt a szertartásban.

A happening és a performansz „jelenművészet”, jelenvalóságában létezik, és akkor születik, amikor a néző megragadja, a performer pedig megéli a pillanatot. A színház a fikciós idővel dolgozik, a performanszművész viszont kimerevíti a pillanatot. A színház így valóban egy játék, melyben együttes testi jelenlét van, melyben a néző is részt vesz. A játékos cselekszik, a néző pedig reagál – kölcsönös a hatás: a szerző szándékolt provokációjára tudatos nézői reakciók érkeznek.

Fischer-Lichte könyvében nézőkről és játékosokról beszél, ami talán túlságosan színházorientált megfogalmazás. Jelölő és jelölt viszonya ugyanis nem egy játszmában konstituálódik, hanem egy szigorúnak és komolynak mondható eseményben. Spontán elemekből összeállított, mégis előre kitalált koncepciót látunk – a színház illúziójához képest a performansz a realitáson alapul. Nem nevezhetjük tehát játékosoknak a performereket, mivel saját magukat képviselik intenzív jelenlétükkel, testi cselekvéseikkel az „itt és most” mezején, és ezt az alkotói ihletüket viszik át a közönségre. A befogadó és a művész összemossa a szubjektumot az objektummal, a jelölőt a jelölttel, az anyagiságot a jelszerűséggel, miközben pszichés, affektív hatást vált ki a nézőkben. Ez az együttes tapasztalat, kölcsönösen kialakított szituáció eredményezi magát a performanszot, mely lehet ironikus, lehet provokatív, de nem nevezhető egyszerűen játéknak.

A performativitás tehát egy speciális értelemképzés, melynek lényege az előadás mint esemény és az esztétikai tapasztalat, mely témaköröknek két külön fejezetet is szentel Fischer-Lichte. Az esztétikai jellegű megközelítés abban is érződik, hogy a szerző a jelenlét és a reprezentáció fogalmát tekinti elsődlegesnek a performativitásban, ahol a performer jelenléte és a befogadóval való közös értelemképzés cselekvéseket vált ki. Ő a performativitást egy olyan „tiszta cselekvés”-nek nevezi, mely a nyelvi kifejezésnél közvetlenebb kifejezési forma, s amelyből levezethető a testi jelenlét fontossága.

A performansz során úgynevezett önszerveződő, szabad szellemiségű, közös identitással rendelkező csoportok sűrített, intenzív pillanatokat élnek meg, ahol – a klasszikus értelemben vett színházzal ellentétben – valójában nincs illúzió, nincs néző és előadó, hanem minden önmaga, egy másodlagos realitásban, a valóság valóságában. A performerek megvizsgálják a performanszuk leendő terét, a szituációt, az önmaguk által képviselt világot, és koncepciójukat abba a számukra kijelölt motívumrendszerbe helyezik be. A művész azonban nem átalakítja, hanem átértelmezi a valóságot.

Összességében tehát a szimbolikus jelentéstartalom, az érzéki benyomások, a testi tapasztalatok, az interdiszciplinaritás és az összművészeti jelleg által vált törvényszerűvé a performativitás – vagy ahogyan a performerek nevezik: „személyiségművészet” –, mely sajátos eszközeivel a művészet megújítását, a valóság tágítását hirdeti. Nem egyszerűen irányzatról, mint inkább művészi felfogásról, szellemi áramlatról van tehát szó, melyet a folyamatszerűség (process art), az időkezelés, az intermediális szemlélet és a dokumentarista kényszer határoz meg.

Az írás záró fejezeteiben a végkifejletre, vagyis pontosan magára az eseményre tevődik a hangsúly, és azt tekinthetjük át, hogy maga a befogadó általában hogyan viszonyul a performanszokhoz: „A varázs lényegében az önreferencialitásból ered, melynek köszönhetően mintegy megszabadulnak a megértés teljesítményének kényszere alól, és feltárul az emberek és a dolgok »saját jelentése«.” (257. o.) Vagyis rádöbbenünk: a lényeg az, hogy a performer hatásában tudja érvényre juttatni a művét, tehát nem kell törekednünk a megértésre, csak hagyni kell, hogy hasson ránk!

Fischer-Lichte művében a performanszok elemzésétől, értelmezéstől az avantgárd színháztörténeten át jutunk a performativitás filozófiájáig, miközben sok kis színes történetet olvashatunk, szakzsargontól mentesen – ám ha valakinek ez még nem volna elég, a több, mint tízoldalas irodalomjegyzék még további kutatási szempontokat kínál. Fischer-Lichte segítségével tehát eljuthatunk oda, hogy nem csak megértjük, hanem érezzük, vagyis átérezzük, hogy mit is (t)akar a performativitás, miért is vannak performanszok és mi is a performativitás esztétikája.
                                                                                              

Erika Fischer-Lichte: A performativitás esztétikája. Budapest, Balassi Kiadó, 2009.

színház

Facebook-hozzászólások