Rubin-láz

Régi ládikából került most újra elő egy rendkívül értékes drágakő, név szerint Rubin Szilárd.  S mi ahelyett, hogy örülnénk e felfedezésnek, rögtön a múltat firtatjuk: miért kallódott e kincs, ki a felelős, ki a rabló, s persze egymásra mutogatunk, kombinálunk, variálunk. Legfőbb bajunk, hogy ráébredtünk, az elit teremben volna a helye, de nem tudjuk eldönteni, melyik oldalra állítsuk, jobbra vagy balra. Mintha ez lenne most a legfontosabb feladat. Mintha nem kincsünk értékén, hanem azon volna a hangsúly, hogy akkor 40 vagy 42, esetleg 45 fokos szögben essen rá a fény.

Azért néha hasznos a fénymérés, kiváltképp, ha a homályból állítunk rivaldafénybe valakit. Rubin Szilárd legutóbbi fénymérője Esterházy Péter volt, aki a szerző lipcsei sikerére hívta fel a figyelmet, erre reflektált Földényi F. László az ÉS-ben, ahol Rubin egyik legkiemelkedőbb művének, a Csirkejátéknak politikai rétegeit boncolgatta. Takács Ferenc ugyanezt a regényt a Mozgó Világ hasábjain „bújócska-könyv”-nek keresztelte.

A Csirkejáték először 1963-ban látott napvilágot, de hamar hidegre tették. Majd jóval később, 1981-ben is feltűnt csillaga, de akkor is gyorsan leáldozott. Végül 2004-ben is kiadták, de csak most, 2009-ben kezdik valóban becsülni.

Angyal Attila (becenevén Till), amolyan fondorlelkületű csavargó és a „biedermeier neveltetésű” Carletter Orsolya a regény hősszerelmesei. Négynyaras kapcsolatuk nagy szabadság- és kitörési vággyal indul, s őrjöngő, már-már eszelős ragaszkodássá válik, végül „dermedt katatóniá”-ba torkollik. Ezek a sokat sejtető szavak bizonyára megbizsergették a szentimentálisokat és persze leforrázták a romantikától irtózókat. De nem, Rubin regényének nem a féktelen érzések áradása adja az erejét, pont nem. Beszélője, Till tárgyilagosan meséli a képtelen epizódokat.

A szerkesztésmódban mégis van valami különös. Például az egyenetlen időugrások – hol oldalakon keresztül elemez egy kisebb történést, hol pedig éveket ugrik egy lap alatt – az író láthatóan tudja, mihez akar kezdeni anyagával. De térkezelése is figyelemre méltó. Ha a filmes világból kölcsönzünk kifejezést, azt mondhatnánk, Rubin kameravezetése professzionális. Láthatunk közelképeket, láthatjuk a szereplőket premier plánban, a ráncaikat, pórusaikat, a kidagadó eret homlokukon, majd hirtelen vágással totálkép következik, s ráébredünk, milyen jelentéktelenek is ők, és vergődéseik, s mennyi minden van még… Az olvasónak bizony gyakorta kell forgatnia fejét a kamera irányába, illetőleg képzelőerejét is mozgósítania kell.

Mindeközben gazdag nyelv- s gondolatkincs bontakozik ki. A szerző kedvelt eszközei a szinekdochék: málnakönny, Orsolya sötét igaza. Visszatérő motívumokkal is dolgozik, ilyen például a tükör – Till hű szembesítője, az önreflexió jelképe („…az elgörbült nagy tükör hirtelen megmutatott: cingár, Madárfejű Lajcsika tekintett rám.”), vagy Orsolya helyzetének leképezője, az „egy vak kutyája”-motívum, de maga a cím is az, mely szabad interpretációban annyit tesz: „Játssz egy kicsit a tűzzel!”. S ne feledkezzünk meg Rubin sokhelyütt megcsillantott humoráról sem! Leginkább Till és daliásidőbeli cimborái, Náci (avagy Csajtay Ignác, még mielőtt zsákutcába asszociálnánk) és Hadler párbeszédeiben, illetve közös történeteikben fedezhetjük fel: Nácival először egy ferde éjszakán találkozhatunk, épp két válogatottan rusnya hölgyet fűz, és mikor meglátja Tillünket, „egy olasz tenorista drámai pózában torpan meg”. De a helyzetkomikum mellett a humor ott lapul Till folytonos öniróniájában is.

A Csirkejátékban tehát minden árnyalt, többrétegű, s ahhoz, hogy mienk legyen a kincs, nyitottnak kell lennünk a játékra, szabadon kell hagynunk a kiskapukat, hogy legyen tér a mozgásra. Hisz Rubin regényének tulajdonképpeni tárgya a mozgás, az állandó dinamizmus, lett légyen az benső rezdülés, egy tárgy léte (mert az sem statikus), vagy nagyjelenet. S lehet akkor itt elméletet gyártani, meg filozofálni, hogy a szubjektum önkeresésének szövevényes útja, a személyiség kibomlása, a lét értelmének kutatása stb. Ez a fajta befogadói magatartás analóg azzal, ahogy a megtalált kincsre reagáltunk, megint ferdítünk, variálunk, holott kezünkben egy hihetetlenül gazdag szöveg, s tökéletesen elég, ha az beszél, sőt. Mert nem lényegi momentum, hogy Till zokog a rendőrségen, vagy hogy belevágja combjába az ollót, vagy úgy megüti Orsolyát, hogy annak elered az orra vére… A lényegi, hogy „a grimasz új csillagképekbe rendezte Hédi szeplőit”, vagy hogy Orsolya „savmarta diákszoknyáján a laborórák benzolszaga”, vagy hogy „a parázsló cigaretták közt pókhálóként lógott a mennyezetről a cigányzene”. S keresgélhetjük a frappáns jelzőket, hogy milyen író is Rubin Szilárd. Csak húzzunk már rá egy kategóriát! Intellektuális? Lírai? Már-már posztmodern?

Ne erőlködjünk feleslegesen, inkább lássuk be, hogy Rubint nem lehet beskatulyázni, kisajátítani, mert Rubin Szilárd nemzeti kincs. Össznemzeti. A kincsesbarlang egy becses darabja ő, ki most végre annyi eltékozolt év után az elitben foglal helyet – méltán.

Neve körül „porból szőtt glória.”

Rubin Szilárd, Csirkejáték, Bp., Magvető, 2004, újrakiadás: 2010.