Séta a könnyek ösvényén

A vallásos hitet visszautasító román származású filozófus saját bevallása szerint igencsak ragaszkodott Könnyek és szentek című kis könyvéhez. Meglehet, éppen azért, mert fiatalkori vallási válságának és az őt gyötrő hosszú, álmatlan évek munkájának gyümölcse.¹ Ciorannak egy korai, még román nyelven írt művéről van szó, melyben azonban már felbukkannak a később franciául íródott könyveiben megtalálható alapvető motívumok is – mint például az élet értelmetlenségének gondolata, az ember létezésbe való sanyarú beletaszítottsága, az Istennel és a hittel való szembefordulás. Amiatt, hogy minden dogmával és ál-értelemmel le akart számolni, leginkább szkeptikusnak tartották őt, ám magáról így vallott ezzel kapcsolatban: „Én nem vagyok valódi szkeptikus. Mint már mondtam, ezt temperamentumom teszi lehetetlenné. A kétely egyfajta közömbösséget és bölcsességet követel meg.”²
 

A Könnyek és szentek első felében – a címnek megfelelően – valóban a szentek állnak a középpontban, míg a későbbiekben olyan témákról is olvashatunk, mint az ember viszonya Istenhez és a természethez, az emlékezet és a gondolkodás terhei, valamint a minden anyagiságot megbontó, Istenhez közelítő zene. Rendkívül fontos leszögezni, hogy a „szentek” szó alatt kifejezetten női szenteket kell értenünk; a férfiakat szinte teljesen ignorálja Cioran, mi több, A bomlás kézikönyve című művében egyenesen perverznek nevezi őket. Ez a sajátos értelmezés talán annak köszönhető, hogy ő Krisztus és a szentek kapcsolatát mint egy különös szerelmi viszonyt értelmezi. Szerinte az Urat csak az abszurdig menően lehet szeretni, és a szenteket éppen az őrültségig fokozódó szenvedélyes szerelmük fűzi égi szeretőjükhöz. Több helyen hangot ad emiatti féltékenységének és irigykedve vágyik hasonló kegyekre: „Egy szent nő bűnös csókjáért bölcsőként fogadnám a pestist” – írja egy helyütt (7). Ugyanakkor Krisztust vádolja, hogy évezredeken át eltűrte az érte epedező nők temérdek szenvedését: „A női szentek embertelen kínjaiból egy napon vörös és fekete, súlyos keresztek emelkednek, amelyek majd lezúdulnak az Utolsó Ítéletnél, hogy megbüntessék a Fájdalmat tékozló Fiút” (54). További érdekesség, hogy a szentek revelációit a szexuális extázishoz teszi hasonlóvá. Állítólag nekik nincs szükségük a testiségre ahhoz, amire a többi embernek, mert a revelációban már kívül helyezkedtek önmagukon – s ez az ugrás éppen az, ami felemel az állati létezés dimenziójából. Sőt, a szentek extázisa magasabb hőfokú és tartósabb állapot a szexuális örömöknél.

Ezek alapján azt gondolhatná az ember, hogy Cioran szerint a testitől való eltávolodás talán tiszteletre méltó és nemes dolog, ám ennek éppen az ellenkezője igaz! Már a könyv elején is találunk erre utalásokat, de a későbbiekben egyre világosabbá válik, hogy bizonyos értelemben megveti azt az őrült szentséget, mely a „rothadás foszforeszkáló transzcendenciája” (32). A betegség kulcsszónak számít valláshoz fűződő viszonyában: mind a hit, mind pedig a szentség e betegségnek az elburjánzásai. Bár pontos meghatározást nehéz adni róla, e jelenség lényege talán a következőképpen foglalható össze: egészséges minden, ami a természethez, az evilági, természeti létezésünkhöz köt minket. Bármi, ami ettől elválaszt, a sorvasztó betegség tünete; így ide sorolható az öntudat, a megismerés, a filozófiai gondolkodás, az emlékezés (mint a Paradicsomra vonatkozó anamnézis) és persze a vallásos hit. Cioran szerint az emberi történelem és az egyház forrása is az ezzel a tünetegyüttessel jelentkező betegség, ami leginkább a devitalizáció fogalmában ragadható meg. A szentek csak azért élvezhették oly sokáig az emberek mély tiszteletét, mert a devitalizáció legvégső fokára jutottak el – így pedig megmenekültek attól a testi-szellemi megosztottságtól, amelynek tudata a szomorúság és betegség legfőbb oka. Ők elevenen elsorvasztották magukat azért az Istenért, aki épp az életerő pislákolásában kel életre az elmében.

Nehéz lenne megmondani, hogy Istent pontosan minek vagy kinek gondolja Cioran. A Könnyek és szentekben számos meghatározás található, melyek közül néhányat említenék csak: Isten az első emlék, a magányos Teremtő, zenéhez hasonlatos hallucináció, nemlét, hivatalos őrület, éjszaka, ami elől az ember csak alvással menekülhet – de leginkább mégsem menekül meg. Isten alakja tehát mindenképpen negatív, s az emberek létezésük mikéntje fölött érzett keserűségéből nőtte ki magát. Azonban mégsem csak egy démoni kiméra Ő, hanem az a személlyé vált Isten is, akinek a szentek szerelmi vallomásaikat suttogják imáikban, és aki hasonló vallomásokat suttog női szentjei látomásaiban.

De honnan tudhatunk ezekről a vallomásokról, és hogyan lehet ilyen közel kerülni a szentek megértéséhez? Cioran szerint nem más vezet el minket idáig, mint maguknak a szenteknek a könnyei, amiket extatikus revelációik közepette hullattak. A könnyek adományával rendelkeznek ők, s ez a különleges kegy segíti őket abban, hogy Isten szeretetét megleljék. E nem mindennapi zokogásra csak kevesen képesek, nem is lehet tanulni, legfeljebb kitartó imádsággal kiérdemelni. Kivételes könnycseppekről van ugyanis szó: Cioran szerint azok számítanak igazán, amelyek nem csordultak ki ténylegesen, hanem belül maradtak, s így „az érzelmek világában az igazság mértékei” (75). Az érzelmek extázisában tehát éppen a könnyek által nyilvánulhatnak meg isteni igazságok; de mi, emberek is csak a könnyek ösvényén járva érthetjük és érezhetjük meg a szenteket.

Mindezek után jól látható, hogy ha valaki a címből kiindulva egy alapvetően keresztény szellemben megírt műre számított, bizony csalódnia kell elképzelésében. Noha Cioran felhasználja a keresztény hagyományt, mint nyersanyagot, nézetei nemcsak idegenek ettől a vallástól, de egyenesen botrányosnak számítanak. Jól illusztrálja e vonást az a rövidke történet, melyet a borítón is idéznek: a szerző édesanyja állítólag azt mondta, hogy ilyen könyvet csak a szülők halála után lett volna szabad megjelentetni. Cioran nem igazán vette szívére ezt a kritikát, s azt felelte, hogy szerinte műve az egyetlen vallásos könyv, amit a Balkánon írtak.

De a Könnyek és szentek nem csak a megdöbbentő és megbotránkoztató tartalom miatt tűnhet első próbálkozásra nehezen emészthető olvasmánynak. Pontos meghatározások és kidolgozott rendszer után hiába kutatnánk benne, hiszen az aforizmákban elszórt gondolatfonalak eléggé összekuszálódnak, a fogalmak számos kontextusban különféle értelmezéseket kapnak. A zavarosság talán annak köszönhető, hogy Cioran saját elmondása szerint íráskor leginkább hangulatokból indult ki, majd később ezekből gondolatok lettek – ám utóbbiak csupán másodlagosaknak számítottak.³ Ugyanakkor mindenképp kiemelném, hogy csapongása ellenére mégsem nehézkes vagy döcögős olvasmány a Könnyek és szentek, sőt! Gyönyörű stílusban megírt műről van szó, melynek értékeit remekül átadja a magyar nyelvű fordítás. Cioran kifejezésmódja helyenként közel áll a költészethez, erőteljes kinyilatkoztatásai könnyen magukkal ragadják az embert. Nyomasztó jellege ellenére így mégis van benne valami keserédes könnyedség, ami élvezhetővé teszi ezt a könyvet.

Emile M. Cioran: Könnyek és szentek. Fordította: Karácsonyi Zsolt. Budapest, Quadmon Kiadó. 2010.

A műből részlet olvasható a kiadó honlapján: http://www.qadmon.hu/images/Konnyek.pdf