Saját kozmosz

Sirokai Mátyás 2015-ben megjelent kötetét először nagy lelkesedéssel és rácsodálkozással olvastam végig, míg a második olvasatot – a kötet kifejezetten megkívánja az újraolvasást – „kijózanítónak” nevezném, még ha itt is megmaradt a kezdeti pozitív benyomás. Eleinte lenyűgözött a nyelvi, stiláris elemek sajátos összefűzöttsége, összekevertsége; a különböző diskurzusokból származó szavak mesteri vegyítése egy viszonylag jól körülhatárolható tematikai regiszterben. Sirokai szándéka, hogy a szövegek utaztassanak[1], bátran mondhatom, teljes mértékben teljesül.

A kötet tematikája a Földet (Az Első Föld) már vélhetőleg régóta elhagyó űrhajósok ontologizációja köré épül[2]. A szövegek beszélője meditatív, egyszerre analitikus, tárgyilagos és ugyanakkor patetikus nyelven szól, ill. kinyilatkoztat – joggal érezheti úgy az olvasó, hogy valamifajta szakrális science-fiction leveleket[3] olvas a jövő Bibliájából. A szakrális jelleget egyrészt a stílus, másrészt a konkrét biblikus utalások hozzák létre, mint pl. a fügefa vagy a színről színre látás toposzai[4]. Sokféle irány felől meg lehet közelíteni a szövegeket, mivel rengeteg különféle kozmológiai, ontológiai problémára utalnak. Egy ad hoc felállított nem teljes körű lista: biotechnológia, drogok, asztrológia, nyelvfilozófia, vallás, csillagászat, digitális kultúra, virtuális valóság, természettudomány, ezotéria stb. Ezt a rengeteg különféle elemet egy saját mitológia keretein belül olvassuk, aminek csak egy nagyon halványan érzékelhető narratívája van.

A versvilág azáltal válik izgalmassá, hogy egyszerre képes rendkívül elvont, vizionárius és mégis tárgyilagos, sőt prózai lenni. Műfaji szempontból leginkább a prózavers „kategóriájába” sorolhatók a szövegek, ami nem számít újdonságnak az előző kötet, A beat tanúinak könyve után, viszont feltűnő, hogy az új kötet szövegei kevesebb instrukciót és több kijelentést tartalmaznak. Az olvasás során folytonos a különböző diskurzusokból, kulturális regiszterekből származó elemek és az odaérthető science-fiction narratíva feszültsége. Végig gondolhatjuk azt, hogy a távoli jövő űrhajósai vannak a középpontban, az ő tapasztalatuk számít, ami különbözik az Első Föld lakóinak tapasztalataitól, azaz a mieinktől; az ő tudásuk már korrigálja a miénket; vagy más nézőpontból tekintenek ugyanazokra a jelenségekre[5]. Vannak olyan szövegek, amikben nagyon kevés (pl. IV.6.) és vannak olyanok, amikben egyáltalán nincsen vonatkozás a világűrre (pl. V.2.). Főleg ezek a szövegek mutatnak rá arra, hogy igazából csak odaértjük a narratívát a versek mögé, de olvashatjuk őket a science-fictiontől eltávolodva is, különös spirituális-kozmikus tanokként. A különböző műfajok kódjainak egyszerre való működtetése révén jön létre az a furcsa hatás, hogy egyszerre érezhetjük magunkat a régmúltban, az ősi tanok idejében és a távoli jövőben, de a jelenben is – némely szövegek a digitális ikonokról[6] vagy a virtuális valóságról[7] tesznek kijelentéseket, amik nyilvánvalóan a legaktuálisabb témáknak számítanak. A szövegkorpusz egy hermetikus versvilággá záródik, miközben rengeteg ismert elemből létrehozza a saját világmagyarázatait. A zártsága annak az elbizonytalanításnak köszönhető, amit a science-fiction elemek hoznak létre, a szövegek egy fiktív, általában a közeli vagy távoli jövőről szóló műfaj kódjával élve „megmenekülnek” attól a lehetőségtől, hogy valamiféle „obskúrus költői bölcseletként” értsük őket egy az egyben a valóságunkra[8]. Minden lebegtetve van ebben a verskorpuszban. Félő, hogy az olvasó elveszik ebben a sokaságban, s elveszti az érdeklődését.

Második olvasatra már elmúlt a „varázslat”, a sokszerűség és az egybenyitott terek (költészet-bölcselet-tudomány-fantasztikum) varázslata. Egyáltalán lebilincseli-e az olvasót és meddig a különböző tudásanyagok felismerése? Merthogy a versek egy különös misztikus kutakodásra és rejtvényfejtésre invitálnak. Mintha tényleg szent iratok tanulmányozóivá lennénk. A versek elég sok tudományos ismeretre referálnak[9], ezért késztetést érzünk ezek összevetésére vagy megfeleltetésére a „külső világ” tudásával, de az esztétikai élvezet azt sugallja, hogy inkább hagyjuk magunkat tovább sodortatni a Sirokai-féle kozmoszban, még ha így bizonytalanságban is maradunk.

A szerző harmadik kötete méltó folytatása A beat tanúinak könyvében megkezdett útnak, bár nyilván nem hat olyan meglepetésként, mint az előző kötet. Ígérete szerint hosszabb távon várhatunk egy, a két kötetet trilógiává bővítő verses kötetet és egy regényt[10]. A káprázatbeliekhez és A beat tanúinak könyve látens narratíváit figyelembe véve nagyon érdekes kérdés, hogy vajon milyen szöveget és egyben utazást eredményez, ha a „narratíva előrejön” a Sirokai-univerzumban?