Sapere aude!

Azaz „Merj bölcs lenni, merj tudni!” – szólít fel a Horatiustól kölcsönzött idézet. Mintha a Kisbali László tanítványa, Szécsényi Endre által szerkesztett posztumusz kötet borítója is erre reflektálna: a tükör-tóból tudásra szomjazó, magányos szarvas az erdő közepén, fák közt a fény(nek látszó árnyék). Enigmatikus képi felvezetés mellé az olvasó jutalma a gondolkodás szeretetének elsajátítása, funkciójának és működésének felfejtése. Hiszen a szerző a homo philosophicus életközeli megtestesítője: elsősorban ember, majd filozófus, esztéta és művelődéstörténész. A felvilágosodáskori esztétika- és eszmetörténetben jártas Szécsényi pedig méltó kezelője Kisbali hátrahagyott írásainak.

Hogy megértsük és értékelni tudjuk azt a sérülékeny, mégis erős alapokon nyugvó makrovilágot, melybe Kisbali által beavattatunk, érdemes kitekintenünk először a szerzőre, mint emberre. Azért elengedhetetlen ez a közbevetés, mert Kisbali nem életművész, hanem ún. „életbölcselő” volt. A gondolkodást életformává változtatva jutott el addig az összetéveszthetetlen, részleteiben is gondos, koherens érvelési rendszerig és gondolatvezetési stratégiáig, mely védjegyévé vált.

Gyökereit leginkább három irányból érdemes felfejteni. Az első irányvonal a szellemi vezető nélküli létforma, vagyis annak a nyomatékosítása, hogy Kisbali saját erőből, egyéni meglátásai és tudni vágyása mentén jutott el a minden értelemben személyes, „kisbalis” filozófiájához. A második sajátosság az „idő előttiség”, az ismeretanyag elsajátítása iránti türelmetlenség, mellyel a 15 éves Kisbali már kisgyerekként is Hegelt falta. Miként az ELTE Kisbali-emlékoldalán olvasható: ez a nagyfokú önállóság és céltudatos tettvágy pedig abban csúcsosodott ki, mikor 1971-ben az ELTE bölcsészkarán a történelem szak mellett kényszermegoldásként esztétikát hallgatott: valójában az akkoriban nem indítható, filozófiai képzés érdekelte, az egyetem keretein belül így szerzett ilyen irányú műveltséget is; s így alakította ki egyéni gondolkodásmódját. E három kiemelt momentum, vagyis az önálló gondolkodás, a „tettleges” tudni vágyás és a pontos cél melletti elköteleződés határozza meg Kisbali egész munkásságát.

Nem rábeszéléssel, hanem Kisbali kedvelt fogalmával, a föllazítással, azaz jelentés-megértetéssel szándékozunk érzékeltetni, hogy miért érdemes elolvasni és újraolvasni a szóban forgó, leginkább gyűjteményes kötetnek nevezhető, még a szerző életében megjelent írásokból táplálkozó művet. Kisbali példának okáért Gadamer Igazság és módszer című, ultrakanonizált művét állítja pellengérre, egy benne szereplő, hibás hivatkozás kapcsán – melyet azonban senki nem vett észre, illetve ellenőrzött le hosszú évtizedekig. Mivel a kulturális elit bizonyos szelete amolyan szentírásnak tekintette az említett Gadamer-könyvet, Kisbali írására sem maradt reflektálatlanul: pezsgő vitát generált értelmiségi körökben. Ez a gesztus, tehát az ellenőrzés és az utánajárás igénye mutatja leginkább azt az alapos, kérlelhetetlen ars poeticát, melyet szerzőnk kompromisszum nélkül magáénak vallott. A beszélgetéseket, tanulmányokat, kritikákat és kisebb írásokat tartalmazó válogatást mégis felelőtlenség lenne aprólékosan, minden humoros vagy épp a legbonyolultabb filozófusokat zseniális lényeglátással érthetővé és viszonyrendszerbe foglaló citátumokkal helyzetbe hozni.

Pusztán a szövegekből kiindulva ugyanis fojtogatóvá válna az a hermetikusan lezárt, mégis széles továbbgondolási- és asszociációs bázis, mely a felkészületlen, jelesül filozófiában járatlan olvasóra nehezedik az olvasás, tehát a megértésért folytatott küzdelem által. Ahhoz ugyanis, hogy a Sapere aude! mint mű elsajátítható legyen, az olvasó eleget kell, hogy tegyen a felszólításnak. Igaz ugyan, hogy ez a követelmény a sorok között közvetetten is ott lapul, de a mechanizmust nem ismerő érdeklődő javarészt szorongást, azaz tárgy nélküli félelmet érezhet a befogadási munka kezdetén: rá van kényszerülve – és szelíden kényszerítve – arra, hogy gondolkodjon, mégpedig együtt gondolkodjon a szerzővel.

Nem lehet, de nem is lenne érdemes effajta, feltétlen nyitottság és interaktív ráhagyatkozás nélkül nekikezdeni a Kisbali-magánmitológiának, melynek alappillérét Kant adja. Azt, hogy miben rejlik a kantiánusság Kisbali-féle gyakorlata, maga a szerző árulja el az olvasónak, rögtön a kötetet bevezető beszélgetésében. Az anekdota arról szól, hogy valamiképp szükségessé vált elkülöníteni Kisbali kúszó-mászó gyermekét a forró konvektortól, nehogy az megégesse őt. Erre a célra adott volt egy farács, hogy azzal kerítsék be a gyermeket a saját épsége megóvása érdekében – ez szerzőnk szerint a probléma hegeliánus megoldása lett volna. Kisbali felesége pedig „jó kantiánushoz” mérten azon nyomban bekerítette a konvektort.

Ez a fajta populáris, majd egyre összetettebb elméleti rétegeket felvonultató munkamódszer tetten érhető A felvilágosodás kora címet viselő beszélgetésben, melyben a szerző a korszakot a borhoz hasonlítja a tiszta vízzel szemben, majd természetesen meg is indokolja ennek a látszólag egyszerű kijelentésnek a bámulatosan összetett művelődéstörténeti hátterét:

„Íz, szín, tűz vagyon a borban… Ugye? Kazinczy Ferenctől szoktuk idézni. Azt mondom, hogy – bizonyos értelemben – ennek a bornak a százada a felvilágosodás; az »Íz, szín, tűz« miatt. Ezek ugyanis nem romantikus metaforák a művészet leírására. […] Ezek ízig-vérig felvilágosodás kori metaforák.”

Vagy épp a Kierkegaard-értelmezésben olvashatunk jellemző „problémakezelést”: „legnagyobb felismerése, hogy a megoldásra való törekvés, illetve annak a hite, hogy eljutottunk a megoldáshoz, megszünteti a hit összes feltételét”. A „zsidó Szókratészről”, Moses Mendelssohnról szóló eszmefuttatás pedig rávilágít a zsidó asszimiláció következményeire. Ez utóbbi interpretációt élőszóban is meghallgathatjuk, többek között a „konvektoros”, szellemtörténeti okfejtéssel együtt az ELTE honlapjának Kisbali-emlékoldalán.[1] A site tanulmányozása azért is ajánlott a kötet mellé, mert segítségével eljuthatunk egy Kisbali-előadásról készült videofelvételhez, ezáltal is közelebb kerülve a szerzőhöz.

Figyelemre méltó továbbá az egyes tanulmányok egyes szám első személyben megírt volta, vagy épp a Radnóti Sándor-kritika tegező formulája, mely jól mutatja azt a tudományos és emberi dimenziót elválasztani nem tudó, a kettőt együtt lát(tat)ó, koncepciózus Gesamtkunstwerk-nézőpontot, melyet a kötet végére válogatott levelek mélyítenek el. Izgalmas színfolt a kötetben A filológia bosszúja című, polemikus írás, melyben Kisbali a már említett, általa kimutatott „Gadamer-bakira” kapott válaszreakciókkal szemben védi meg saját álláspontját. A tanulmányok sorában megdöbbentő frissességgel áll az olvasó rendelkezésére Böröcz András Akasztottak című szoborcsoportjáról és annak utóéletéről írt, közérthető, esztétikai igényű fejtegetés. A kritikák közül a legemlékezetesebb talán a következetlen műfordítókat pellengérre állító, Ne csak olvassuk, ha fordítjuk című írás, melyből még nyomatékosabban érezhető Kisbali a források pontos ellenőrzésére és felelős, értő ismeretére irányuló hajlandósága.

Nem véletlen tehát, hogy a 2009-ben elhunyt szerzőt a Sapere aude! hátoldalára írt ajánló „hiperkritikus” olvasónak tartja. A kötet jelentőségét és értékét emelendő, tudnunk kell, hogy Kisbali viszonylag kevés publikációt hagyott hátra maga után, mert szívesebben olvasott, mint írt.

[1] http://esztetika.elte.hu/kisbali/

Kisbali László: Sapere aude! Esztétikai és művelődéstörténeti írások. L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2009. Szerkesztő: Szécsényi Endre, 272 oldal. Ára: 2600 Ft.