A tét a történés jelenvalóvá tétele

A torzulás ívében egy haldokló édesapa szemszögéből próbáltam megfogalmazni, hogyan szembesíthető a létezés legsúlyosabb kérdéseivel egy kisgyermek. Persze beavatni az olvasót egy beavatási folyamatba nem nagy írói lelemény, hiszen az alkotás – gyökereinél fogva – nem is lehet más, mint beavatás, akár tudatosan az életvalóság eseményére utal a rekonstruáló cselekedet – jelen esetben a szöveg írása/olvasása –, akár csupán szilánkjaiban, rejtve van mögötte ezernyi élmény. Befogadóként mindkét esetben a történés jelenvalósága hat ránk: ahogy felolvasnak egy írást nekünk vagy magunkba olvassuk azt, ahogy a kép világa találkozik a belénk ivódott életfolyamat ábrákkal, vagy ahogy mi magunk teremtünk képet akár az esetlegesen elrendezett formák látványából is. A szó történése sem kevésbé misztikus, mint a képeké, vagy épp – amire mind az elbeszélés, mind pedig a kép műalkotásként értése visszavezethető – a rítusoké.

A beavatás tárgyát – a szöveget szöveggel – magyarázni viszont majdnem olyan, mintha felfednénk, s egyben deszakralizálnánk egy szertartás mozzanatait, mintha lelepleznénk a díszleteket, amelyek azelőtt megteremtették a jelenlétélményt. Hiszen a magyarázás pozíciójába kerülve máris ki vagyunk vetve a történés mostjából. A művészet legesszenciálisabb hatóereje pedig a jelenbeli átélhetőségében van, értsünk ez alatt bármit is, hiszen át lehet élni a hangzást, a tartalmat, a képiséget, a hasonlóságot, az idegenséget vagy bármit. Az önértelmezés mindezeken túlra/kívülre vezet, így most én is kívül kényszerülök az elemzett belsőmonológ valóságán néhány sorra, pedig épp az lenne a célom, hogy berántsam az olvasót egy különös élethelyzet megélésébe.

Mert az vagyok, amit és ahogyan megéltem. Aki többet tapasztalt meg és tett sajátszerűvé, szélesebb spektrumban érezheti át az érzelmi folyamatokat is. De egyáltalán mi számít megélésnek? Azt gondolom, mesterséges valóságaink – a rítusoktól a filmeken át a virtuális valóság generáló szerkezetekig – mind lehetőséget adnak, hogy egy-egy szokatlan élmény közelébe férkőzzünk, méghozzá anélkül, hogy a legszélsőségesebb tapasztalatok ténylegesen veszélyt jelentenének saját életünkre nézve. Ideális esetben a szöveg is az olvasó beavatására teremt lehetőséget, valami olyat mutat meg, amihez másképp nem férkőzhetünk közel. Ez lehet az írás igazi tétje.

Néhány éve az a kérdés kezdett foglalkoztatni, hogyan kerülhetnék közel a szövegek íródása közben más emberek meghatározó tapasztalataihoz, s hogy ezeket a szövegkísérleteket mivel tehetném az olvasók számára is közelivé. A torzulás íve – amely később a Glaukóma című kötetnek kis híján a címadó verse lett – az első ilyen jellegű próbálkozások közé tartozik. Itt azonban az elidegenítő tapasztalat a sorok írójához nagyon is közelre irányítja vissza az – írót közelebbről ismerő – olvasót. Hiszen az a hat éves kisfiú, akiről beszéltetem egy apa emlékének bennem ragadt lenyomatait, lehetnék akár én is. A Nap és bolygói volt az első komoly könyvem, A kisherceget pedig néhány hónappal később kaptam kézhez, nem a karácsonyfa alatt, hanem a karácsonyi halálos ágynál. Apukám valószínűleg mindkettőhöz a kórházi könyvesboltban jutott hozzá, mielőtt hazajött, két sugárterápia között olvasgatta őket, közben gondolkozva, hogy fogok emlékezni rá, s hogy sikerül-e felkészülnöm, még időben megértve a jeleket, amelyeket tőle kaptam.

a torzulás íve

könyv a hatodik születésnapra, ezt tudtam küldeni
a kórházból, nem érti persze, mi az a hullámzó fényű
kör a lapon, nem látja még az összefüggést a távoli,
izzó tömeggel, amibe korábban annyiszor próbált már
belenézni, csak később érez majd rá, és megdöbben,
hogy ez a valami teszi láthatóvá a papírt, de a kisfiam
most csak lapozni tud, próbálja elképzelni, hogy valahol,
még nálam is távolabb, vannak más égitestek is, amik
nem férnek el a kertünkben, de még a világ legnagyobb
kertjében sem, persze neki most csak annyi a nagy tér,
amennyi az új színes tévénkből elé vetült eddig, ehhez
kell hozzáigazítania később a bolygókat, a körülöttük
keringő holdakat, aztán a távoli csillagokat, és miután
megérti, hogy a Nap is csak egy közülük, ráadásul nem
is a legfényesebb, mindent kezdhet elölről, ez jóval
a sugárterápiám után jön, sőt, jóval a bomlásom után,
akkor már nem tartom rajta a szemem, mert nem is lesz,
de karácsonykor még egy otthoni ágyról nézek szét,
átlapozom a csillagászati könyvet, amit szülinapjára
küldtem, majd elolvasom az utolsó sci-fit, addigra ő is
megismeri a hatágú vágást a hasamon, eszébe jut róla
a sötét égbolt, majd az ágyon félrebeszélve próbálok
ülve maradni, próbálom odaadni neki A kis herceget,
közben észrevétlenül tanul meg félni a feketelyukaktól,
így nem lesz meglepetés, ha nyomtalanul eltűnök