Törésvonalak a teljességben

„A filozófiának, ha hű akar maradni a nevéhez, a teljességről kell szólnia” – mondja Sajó Sándor (161). Nem érheti be részproblémák éles elméjű, sőt talán briliáns taglalásával, új megvilágításba helyezésével; végső soron az egészet, a teljességet kell célba vennie. Sajó könyve a szó eredeti, legszebb értelmében vett filozófia próbál lenni – és ez sikerül is neki. Önálló vízióval, filozófiai intenciókkal rendelkező műről van szó, amely megpróbálja átfogni az egészet – legalábbis sorra veszi a legalapvetőbbnek tűnő, létünk alapjait érintő filozófiai kérdéseket, és állást foglal velük kapcsolatban. Módszere fenomenológiai (12): az egyes ember szempontjából próbálja meg végiggondolni és kifejteni az említett problémákat, az egyéni tapasztalat folyamatát és szerkezetét elemezve. Ezzel összhangban egyúttal antinaturalista is; vagyis hangsúlyozza, hogy az első személyű perspektíva a következetes filozófiai leírás és magyarázat során nem megkerülhető, a tudat szerepe nem iktatható ki a filozófiai munkából (12−14). Ennek megfelelően szerepelnek benne konkrét, életközeli tapasztalatok leírásai (például: szerelem, gyász, család), amelyektől a gondolatmenet helyenként személyessé, átélhetővé, olykor kifejezetten irodalmivá válik, miközben nem veszít filozófiai-fenomenológiai precizitásából.

A kötet nyolc fejezetében a szerző egy-egy kulcsfontosságú filozófiai fogalmat, problémakört jár körül, amelyekben az én és a tapasztalat fogalmai felől világítja meg a problémákat, végül az élet és a filozófia viszonyát veszi górcső alá. Azt mutatja be, hogy az első személyű perspektívában a megfelelő tapasztalatokra, illetve fenoménterületekre irányuló tekintet számára milyen módok, kísértések jelennek meg a tapasztalati rendszer egészének zárt totalitásba való szervezése számára, valamint azt, hogy az ilyen totalizálási kísérletek mely esetekben siklanak ki elkerülhetetlenül, hol kerül sor törésre a teljességre törekvő gondolkodásban.

A szerző eszmefuttatásában a filozófiatörténet egész gazdag örökségét felsorakoztatja, és e sorban három figura különösen jelentős szerephez jut: Husserl, Merleau-Ponty és Freud. Husserl a fenomenológiai alapvetést, az első személyű perspektíva megkerülhetetlen adottságát és módszertani fontosságát jelenti számára. Merleau-Ponty az ellentétek összefonódásának képzetét; egy olyan – szintén lényegileg fenomenológiai jellegű – leírás keretében, amely lemond a „zárt totalitás” követelményéről. Freud pedig a fenomenológia számára ismeretlen fenomén-területeket tett hozzáférhetővé a fenomenológusok számára (álmok, traumák, neurózisok, stb.), valamint felhívta a figyelmet a tudattalan fenomenológiailag is lényegbevágó problémájára.

A mű központi fogalmai a zárt és nyitott totalitás; a szerző az utóbbi mellett kötelezi el magát. A zárt totalitás azt a gondolatot jelöli, amely szerint az egész, a dolgok teljessége, egy törésmentes és ellentmondás nélküli rendszer formájában elrendezhető és kifejezhető. E koncepció szerint a szubjektum képes az összes lényeges viszonyt és kategóriát megragadni, és ezeket koherens gondolatok formájában kifejezésre juttatni. Míg a nyitott vagy megtört totalitás elmélete szerint egy átfogó, a teljességre törekvő rendszer nem gondolható el maradéktalanul koherens módon, valahol szükségszerűen megbicsaklik, és nem lehetséges az összes lényeges kategória vagy minőség felsorolása, rendszeres áttekintése.

A megtört totalitás dinamikáját az Én és a másik viszonyában Sajó a szerelem, gyász, család, barátság, döntés, szégyen példáin keresztül mutatja be. Többek között ezek a fejtegetések teszik a művet a szó legszigorúbb értelmében vett fenomenológiává: bennük hétköznapi, az emberi létezés legalapvetőbb, legmélyebb rétegeit és szegmenseit érintő tapasztalatok, stilisztikailag is kimagasló értékű filozófiai kifejtésére kerül sor. A szerző azt mutatja meg, hogy az említett tapasztalatokban mindenütt benne rejlik az én és a másik is, a kettő kölcsönösen egymásra van utalva, együtt alakítják ki a megfelelő élmény pontos szerkezetét és arculatát. Ugyanakkor a kettő viszonya mindig kiegyenlítésre szorul, soha nem válik teljesen szimmetrikussá. Ebben a tekintetben a szerző gondolatmenetei számomra bizonyos párhuzamot mutattak Sartre-nak a másikkal való konkrét viszonyokra vonatkozó leírásaival (A lét és a semmi), amennyiben Sartre-nál az én és a másik viszonyát hasonló lényegi kiegyenlítetlenség jellemzi.

Sajó könyvét egyebek közt az teszi gondolatébresztő és inspiráló olvasmánnyá, hogy a szerző többnyire megnehezíti saját dolgát. A véges idő leírásakor kínálná magát egy Heidegger-elemzés vagy legalább hivatkozás, de a vonatkozó alfejezetben elő sem kerül Heidegger neve, csak a következőben, és ott sem az időbeliség kontextusában. Sajó mindenekelőtt tapasztalatelemzést próbál végezni. A hétköznapok neutrális idejét, a mindennapok monoton hömpölygését időnként megrázó tapasztalatok szakítják meg, rámutatva arra, hogy a különböző eseményekhez radikálisan különböző időforma tartozik, sőt: az időbeliség radikálisan eltérő szintjei. Az időbeliség mélyrétegeihez az időtudat husserli problémájával foglalkozó terjedelmes elemzések ásnak le (98−110). Az itt bemutatott olvasat egyik lényeges hozadéka, hogy az idő tapasztalatában a múlt, jelen és jövő dimenziója, illetve az ezekre vonatkozó tudat, éppúgy nem totalizálható egyoldalúan, ahogy a tapasztalat összes többi strukturális összetevője sem.

Sajó Sándor könyve az utóbbi évtizedekben írott egyik legjobb filozófiai mű. Bravúrosan sikerül egyszerre stilisztikai és szakfilozófiai szempontból kimagasló minőségű és értékű könyvet alkotnia, amely rendkívül pontos, éleslátó és informatív szakmai-filozófiai elemzésekkel szolgál számunkra, másfelől felettébb élvezetes olvasmány. A könyv egyik legfőbb erénye, hogy nem kizárólag szöveginterpretációra és kommentálásra szorítkozik, hanem mer önálló lenni, és saját filozófiai vízióval és mondanivalóval lép fel. A fenomenológia e mű lapjain eredeti értelmében jelenik meg: tapasztalatok első személyű – kimagasló színvonalú – filozófiai analíziseit olvashatjuk. Sajó olyan munkát alkotott, ami véleményem szerint alapvető részévé válhat a hazai filozófiai, fenomenológiai diskurzusnak.

Sajó Sándor: Majdnem minden - A megtört totalitás dialektikája, Budapest, L’Harmattan, 2014. 173. p. 1990 HUF