Tört-életek

Sötét. Suttogás. Sanda fény. Szelíd, szórt fény, akárha ódon padlásra, elmozdult, esőette cserepek közt szökne be. Lassan kirajzolja a gomolygó sötétben belakott teret. Gyufa surran – suttogás ez is, fény gyúl nyomában – és a sötétben lidérces lobogás fut át. Szanaszét furcsa, groteszk, gótikus gúnyába bújt alakok. Fejékek, kalapok. Fém, fa, üveg. Hegedű, piano, nyugalom. Köntörfalak, érintések, szertartások, tört mozdulatok, történet-kontúrok.

Az E.T.A. Hoffmann írásai nyomán készült Éjféli mesék című darabban pilács-karakterek gyúlnak ki pillanatokra, aztán egymásnak adják át a tüzet, a színpadon körbehordozva a tompa fényt. Történetről beszélni nehézkes volna. Novella-repeszek, helyzet-neszek, improvizációk következnek egymásra, egymásból. Halotti tor, menyegző, az első tánc. Elkeseredett akasztás, pár elfuserált élet idéződik fel. Szólóének, duett hangzik el, sőt, sírontúli gospelkórus is dalol. Artista-, clown- és pantomim-mutatványokat látunk. Végső soron az egymásra épített magánszámok teremtenek kapcsolatot, kovácsolnak közösséget a figurák között.Ezt az építményt rendező és színészek együtt alkották.Keresetlen, könnyed, lendületes színház ez. Néhol meg mogorva, meditatív. Képek felidézésének, megmozdításának, továbbgördítésének színháza. A színpadon heverő üres képkeretek felhasználásával hol portrékká, hol életképekké állnak össze a játszók. A keretbe merevedéssel és a keretek meghaladásával kísérleteznek.

Lássuk elsőnek a díszletelemeket. Állványszerű tornyok, faládák, bőröndök, ágykeret, asztal. Bal oldalt négyszögletes üvegkuckó, fémből míves csillár – kísértetjárta szeles kastélyokban látni ilyet –, öblös szájú üvegpoharak, gyertyatartók, és a már említett képkeretek. Egyszerű geometria, szertelen elrendezés. A szereplők elidőznek a tárgyakkal. Rátalálnak, rácsodálkoznak. Játszanak a térrel is. Az üres képkeretbe megfigyelő és megfigyelt, voyeur és áldozata folyamatos mozgását, szüntelen változását láthatjuk bele. A képre-, színre kerülés misztériumát az egyik, az önfeledt rácsodálkozást, a boldog befogadást a másik oldalról. Azt a pillanatot csíphetjük nyakon, amikor színpadra érik a próba.

A színpadon látható jelenet-etűdök nemcsak a keretek, hanem a fények miatt is festményszerűek. A legelső istenhozzád-foszlány előhívhatja a Hunyadi László siratása című Madarász-festményt, de Tulp doktor anatómiáját is. Az atmoszférateremtő zene jelenléte miatt azonban mégiscsak inkább valamiféle ős-mozihoz, celluloidelőtti, roncsolt, pókhálós filmtekercshez hasonló az előadás hangulata. Mintha Lumierék korát jóval megelőző klipfüzér játszódna a színen. A történetek töredékessége és a szuggesztív zeneiség miatt is így érezhetjük. A zenészek, Szakál Tamás és Kákonyi Árpád jelenléte ugyanolyan fontos, mint a színészeké. Olykor szavak helyett ők játszanak el hangulatokat, máskor promenádszerűen előkészítik a nézők – és a játszók – számára a következő jelenet terepét. Az első felvonás zongoraverseny-pantomimjében Nagypál Gáborral, a duettnél Réti Adriennel és Dévai Balázzsal, a felvonásvég hangulatkoncertjében a Dévai Balázs vezényelte egész társulattal együtt lélegeznek, játszanak. Zenei betéteik mozgatják a képeket, ha úgy tetszik, tekerik a filmtekercset, árnyalják, értelmezik a helyzeteket.

Akárcsak a zenészek, a tíz játszó is végig a színen van. Hasznosabb tán róluk kollektívaként írni, hiszen együtt, egymással, egymásról elrugaszkodva alkotják meg az előadást. Izgalmas viszonyrendszer az övék. Mintha remegő fényű gyertyasor lennének, amin néha átfúj a kíváncsiság huzata és átrendezi lángjukat. Betűk, amikbe belekap a szél és újra, meg újra szavakká borzolja össze őket. Helyzetbe hozzák, lecsengetik egymást. Figyelnek a másikra, produkálják magukat saját maguk, és a nézők szórakoztatására. Néha kórusba, tánckarba rendeződnek, máskor szólószámokat adnak elő. Vladislav Troickij munkamódszere szunnyadó energiákat szabadított fel bennük, ez látszik. Nagypál Gábor élénk, cikázó izzása, Pásztor Tibor üvegbe fújt szavai, Spolarics Andrea Offenbach zenéjére lejtett keleti tánca, Réti Adrienn dala és durcás kivonulása, Szorcsik Kriszta kerámiababa-marionettje, Dévai Balázs karmester-bábjátéka, Varga Anikó bágyadt tüll-tekintete mind-mind a játékot lökik tovább. A tréfás, komoly, groteszk struktúrát.

Legfájóbb a szünet. Azért egyrészt, mert annyira jól sikerült az első felvonás. Játékos volt, változatos, szórakoztató, sötét. És valami felépült, összeállt a végére. Fájó azért is, mert a felvonásköz nyáresti Orczy-kertjéből egyszerűen nehéz újra visszakerülni a nyármeleg padláshoz hasonló terembe. Azzal a kérdéssel, várakozással méghozzá, hogy felépül-e, összeáll-e újra valami? A második felvonás lassabb, lamentálóbb. Előbb ébred, de hosszabb ideig marad kótyagos, mint az első. Szituációtöredékek helyett jobban a történet-szilánkok jellemzik, tettek helyett beszéd. Aztán a szóhabarék lassan cselekményépítménnyé áll össze. Változik, alakul a tér, a végére képbe rendeződnek a figurák. Mintha ebből a keretből indult volna minden. Mintha innen bomlottak volna vissza a karakterjegyek, a történetek.

Ennek az előadásnak egyetlen veszélye, hogy elkészül. Az előadást lezáró kistotálnak össze kell ugyanis állnia minden alkalommal, az előadásnak azonban nem szabadna véget érni. Rengeteget olvashatunk a próbafolyamat színészt próbáló intenzitásáról, a felszabadító mozsnóról, vagyis arról, hogy bármi lehetséges; hogy a rendező támogató, megengedő. Vladislav Troickij nagyszerű maszkot, kiváló játékot kínált a színészeinek. És ezt kell felidézniük, ebből kell táplálkozniuk. Az előadás történetében fontos lesz, hogy a játszók tudnak-e figurájukból merítkezni estéről estére, vagy elfáradnak, készek lesznek ezek a szerepek. Az Éjféli mesék számomra elsősorban az előadás, a történetmondás, az elbeszélés lehetőségeiről és nehézségeiről szól. A megcsillanó pillanatról, az alkotás sötétjéről, a továbbgondolt helyzetekről, szóval a színházról.

E.T.A. Hoffmann nyomán: Éjféli mesék
Bárka Színház
Rendező: Vladislav Troickij

Szereplők: Varjú Olga, Varga Anikó, Spolarics Andrea, Szorcsik Kriszta, Réti Adrienn, Nagypál Gábor m.v., Dévai Balázs, Ilyés Róbert, Gados Béla, Pásztor Tibor

Zenészek: Kákonyi Árpád, Szakál Tamás
Díszlettervező: Dmitrij Kosztyuminszkij
Jelmeztervező: Bánki Róza
Tolmács és a rendező munkatársa: Kozma András
Rendezőasszisztens: Ivánovics Beatrix, Varga Andrea

Bemutató: 2011. április 28.

A képek forrása a Bárka Színház honlapja. 
Fotó: Garamvári Gábor