V. NEMZETKÖZI SHAKESPEARE FESZTIVÁL | 2009. JÚNIUS 29 - JÚLIUS 12.

Június 29. és július 12. között ötödik alkalommal rendezték meg a nemzetközi Shakespeare Fesztivált Gyulán.

A fesztivál egyik szenzációja a világhírű rendező, Peter Brook legújabb produkciója, a Shakespeare szonettjeit feldolgozó Love is my sin – Szerelem a bűnöm című darab volt.

Jelenits István tanár úr vezetésével (tanárokkal együtt) 19 fős csapatunk is részt vehetett a párizsi Théátre des Bouffes du Nord színház június 29-i előadásán.

A páratlan darabról házi kritikaíró versenyt rendeztünk, amelyre az alább olvasható hat kritika érkezett

1. helyezett:

Papp Emese
A szív zivataros emlékezete                                                                  

A színpadon – a Brookra jellemző eszköztárból – egy óriási pirosas színű szőnyeg jelöli ki a játék terét. Rajta egy-egy szék tágítja ki figyelmünket a színpad két oldalára, mellettük egy-egy kisebb asztal, a háttérben pedig a közönségnek háttal elhelyezett két szék, egymás mellett. Baloldalt, a szőnyegen kívül egy elektronikus zongora. A fények halványan világítják meg a minimalista díszletet, a világítással éppen csak aurát kölcsönözve neki. Megszólal a zene, és lassan besétál a tangóharmonikás Franck Krawczyk, hogy áthangolja az üres csendet.

Két oldalról,,…., a nézőtér felől előjönnek a színészek, elfoglalják helyüket a színpadon, leülnek a székekre a közönséggel szemben. Előveszik a papírra írt szonetteket, kivilágosodik a két arc, és a közönség tekintete arcuk gyűjtőlencséjébe merül.

Natasha Parry és Bruce Myers, a párizsi Theatre des Bouffes du Nord színészei nyolcvan évük távlatából tekintenek vissza emlékeik szonett-anyagú szőttesére. Ezt az anyagot az Idő szőtte a „létezés sűrű szövedékéből”, mintái a féltés, távollét, utazás, hűség és gyűlölet képeit rajzolják, fonala azonban a szerelem puha és féltő anyagából van sodorva.

A rendező, Peter Brook maga kérte a színészeket, hogy egy pár történeteként értelmezzék a 154 szonettből kiválogatott és előadott 29-et. A párbeszéd drámai ívét így a szonettekbe raktározott válogató-emlékezet rajzolja. A verseket kisebb tematikus összetartozás segíti egymás mellé, az első négyet például az időnek való ellenállás kudarca, valamint a költészet általi ellenállás győzelme: „A múlás eszméje mindig elő-/ Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,/ Melyben küzd már a romlás s az idő,/ Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod./ S küzdve az idővel, mely elragad,/ Mert szeretlek, én feltámasztalak.”

[kozep]

[/kozep]

A színészek mindvégig kezükben tartják a szövegeket – elbizonytalanítva a közönséget abban, hogy vajon emlékezetük nem működik már kellőképpen, vagy a rendezői koncepció utasításait követve olvassák fel leveleiket egymásnak. Többször kellett rápillantaniuk a leírt sorokra, amit kifogásolhatnánk, de nem érdemes. A két tapasztalt színész erőteljesen néz a közönség szemébe, nemcsak érzelmi, de értelmi együttműködést is kiérdemelve ezzel. A felolvasószínház megengedi a befogadónak a szellemi együttlétet, nem szolgálja ki teljesen érzékeit, nem fosztja meg az együttgondolkodás lehetőségétől.

A szonettek nem épülnek egymásra, mindegyik egy külön sűrítménye a létnek, de köztük fellelhetőek tartalmi összefüggések, hasonló tematikus egységek, de más-más hangsúllyal emlegetve. Ha meghatároznánk, hogy az előadás egy-egy egysége miről szól, a szonetteket leegyszerűsítenénk hozzájuk méltatlan tematikára. Az önmagukban megálló művek azonban nem állnak ellen annak, hogy gondolkodásunk narratív természete egységbe fűzze őket.

Natasha Parry Peter Brook felesége volt, közös gyermekeik is születettek, így nem zárható ki, hogy saját életük is forrásvidéke volt a szonettek kiválasztásának, és közös történetük megjelenítésének.

„Mihelyt élvezed, már csömöre éget,/ észbontó inger, s mihelyt megkapod,/ észbontó undor, mint lenyelt csalétek,/ Mely őrjíti, akit csábított.” A vonzások, taszítások egymás mellett keverednek, az intenzív érzelmek, a gyűlölet, a versekhez kapcsolt indulatos mozdulatok, morgások mind a szívben megélt zivatarok hk   hhiteles kifejezőeszközei. Myers és Natasha szavai csak Shakespeare-ével szólhattak, így a hozzájuk kapcsolódó feszültséget, indulatokat ezen felül csupán mozdulatokkal, közeledéssel, elfordulással, ellökéssel ábrázolhatták. ám a harag inkább a másikért dúlt – érte és nem ellene. Az egymásba szúrt dárdáknak minél erősebb a döfése, annál gyengédebb az ápolása – így a megsebzés is egy lehetőség a törődésre: „ó, bár leglelkembe idézte volna/ Kínunk éje, mi a valódi seb,/ S ahogy te, hamar vittem volna azt a/ Szelíd gyógyírt, melytől a szív heged!”

Az ígéret és akarat emlékezete szintén egy átfogó ív, több versben előfordul a hűség gondolata. Egymás édességének keserűvé fogyasztása, a gyűlölet és a szerelem egyugyanazon dolognak két oldala, melyet mégis átfog az egymás iránti hála, a jóban-rosszban meglévő szemtanúság. A 145. szonettet együtt mondja el a két színész, a darab egyik legszebb jelenetében. Szemünk előtt történik meg a gyűlölet színeváltozása: „»Szívem gyűlöl, de…«- s életet/ Adott a szó- : »nem téged.«”

A verseket összekötő zene az áthangolást, vagy az éppen elhangozott gondolatban való elidőzést segítette. A 17. században élt, XIV. Lajos udvarában is szolgált Louis Couperin, és Schumann szerzeményei telítették az egy-egy gondolat idejére megfagyott csendet.

A felolvasószínház szonett-párbeszédének utolsó verse határozott tanúságtétel a szerelem ítéletnapig szóló tartósságáról: „A szerelem nem az Idő bolondja,/ Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,/ Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,/ Itéletnapig szilárdan kitart.”

Az előadás utolsó szonettjének elhangzása után a háttérben maradt zenész lassú léptekkel indul kifelé, és őt követve a két színész együtt hagyja el a színpadot. „Minden lépésük zsoltár-ütem”¹ – de rajtunk áll, hogy gyász-, vagy nászmenetnek érzékeljük ezt a végleges távozást. A halálhoz való viszonyulásuk dönti el: „Nem gyötörhetsz, ingatag tünemény,/ Dacod ellen gyilkos gyógyírt találtam,/ ó mily boldog jövő tárul elém:/ Boldog teveled, boldog a halálban!”

értékelés: 10/10

¹ Ady Endre 

 2. helyezett:

Veréb Helga
Angyal rajzolta ördögi kör

Az ötödik gyulai Shakespeare Fesztivál nyitóelőadásaként bemutatott darab a párizsi Théátre des Bouffes du Nord legújabb produkciója, melyben Shakespeare szonettjei a Peter Brook által meghatározott rendben követik egymást – így alkotva egy férfi és egy nő párbeszédét, melynek Natasha Parry és Bruce Myers ad hangot. Egy szőnyeg, négy szék, két ember és az érzések különleges kavalkádja kerül a színpadra. Minimális díszlet – azért, mert itt nem a látványon van a hangsúly. Minimális mozgás – azért, mert most nem a tettek beszélnek. Egy darab, melyben az elsődleges szerepet a szavak kapják. Pontosabban: az a valami, ami e szavak mögött rejtezik. A darab eszköze tehát a nyelv, azon belül a költészet nyelve, amely megpróbálja fellebbenteni a fátylat arról, ami kimondatlanul ott lapul minden emberi kapcsolat mélyén.

Az angol nyelvű előadás megértésének megkönnyítésére a szonetteket magyarul, Szabó Lőrinc fordításában feliratozták. Emellett a Franck Krawczyk tolmácsolásában olykor-olykor felcsendülő zene is segítette az elmélyülést – és bár lehetne a befogadást megzavaró részletekről beszélni (a színészek a szöveget a kezükben tartották és bele-belenéztek, a székek használata néha labilisnak tűnt), azt hiszem, ezeket a „bűnöket” – ahogy a szerelem is teszi a felszínen lévő kisebb hibákkal – a darab összhatása miatt megbocsáthatjuk. Mind a rendezés, mind pedig az előadásmód jól átgondolt, kimunkált produkciót eredményezett; nem beszélve a választott téma különleges megragadásáról, melynek hatására a néző – így vagy úgy – a Shakespeare-szonettek bűvöletébe került.

Hogy mi váltotta ki a hatást? Az előadásban szereplő szonettek mintegy koncentrátumként sűrítik magukba a szerelem és az azt kísérő érzések finom egyvelegét, melyek ilyen formán és mennyiségben bódítóan hatnak. A szonettek segítségével körvonalazódni látszik a szerelmi kapcsolatok összetett, bonyolult, kibogozhatatlan, hálózatos rendszere, bár teljes megvilágítást – ahogy a színpad sem – nem kap, mert nem kaphat. Először is a szerelem és az idő, az elmúlás viszonya jelenik meg; majd az az állapot, amikor minden percet a kedvesünkkel szeretnénk tölteni; végül pedig az elbizonytalanodó, féltékeny ragaszkodás érzése. Az elmúlás gondolatával foglalkozó szonettek keretbe foglalják a többit: kirajzolódik egy ív, ami a haláltól és a másik elvesztésétől való félelem, valamint az elmúlás elfogadása, a szerelemnek az idő felett aratott diadala között húzódik. Az első és az utolsó vers annyira összecseng, hogy inkább körívről kellene beszélnünk, hiszen akár kezdődhetne elölről a szonett füzér: „szerelmet nem merít ki hét vagy óra,/ ítéletnapig szilárdan kitart” (CXVI), „S küzdve az idővel, mely elragad,/ Mert szeretlek, én feltámasztalak.” (XV) – ezzel is jelezve a szerelem örökkévalóságát és folytonos visszatérését önmagába.

[kozep]

[/kozep]

Szerelem a bűnöm – mondja a cím, a szonettekben azonban a szerelem nemcsak mint bűn, hanem mint büntetés és irgalom is megjelenik: szeretni annak tudatában, hogy a másik sosem lehet teljesen a miénk, de szenvedéseinkre az ideig-óráig ható gyógyír mégis maga ez a szerelem. Angyal rajzolta ördögi kör ez: ha már benne vagyunk, nincs kiút, fel kell vennünk a harcot – az idővel, a másikkal, és nem kevésbé saját magunkkal, s „Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja/ A mennyországot, mely e pokol útja?” (CXXIX). Olyan ez, mint egy örvény, melynek a szélére kisodródhatunk ugyan – még ha legszívesebben ki is lépnénk –, végül mindig visszahúz a mélybe. Mi pedig hagyjuk magunkat, mert mégiscsak szeretünk sodródni az árral.

Ezt a feszültséget képezik le az előadáson hallható szonettek, de nem mint valami elkerülendő rosszat, hanem mint egy egészen különleges, megismerhetetlen, ugyanakkor nagyon is vonzó, lényegünkhöz tartozónak érzett küzdelmet.

értékelés: 10/10

3. helyezett:

Kinyik Anita
Virágtemetés 

2009 nyara Gyula város kulturális virágzása. A Shakespeare Fesztivál keretében mutatták be Peter Brook utolsó színházi rendezését, a Shakespeare-szonettekből építkező Love is my sin című darabot.

A műfajmeghatározás nem éppen pontos, ugyanis sokkal inkább bensőséges szavalóestről van szó, mint színdarabról. A francia társulat két kiforrott előadóművésze (Natasha Parry és Bruce Myers) uralja a színpadot, szavalja – illetve néha olvassa – a szonetteket. Még egy harmonikázó-zongorázó fiatalember is jelen van a pódiumon, mint illusztrátor.

Van valami groteszk ebben a megoldásban. Egyrészt: meghökken, aki netán akcióra vágyva, kezeit dörzsölve ült be a nézőtérre; másrészt: könnyen zavarba jöhet a néző, ha nincs hozzászokva a reflektorfénybe állított vérző szívhez. Natasha Parry drámai arckifejezése leginkább Munch Sikoly című képére emlékeztethet bennünket, mely, mint tudjuk, expresszionista stílusjegyeket visel. A szonettektől távol áll ez a harsány kifejezni vágyás, illetőleg csak egy valakinek szólnak, a színpadi közeg nem alkalmas átadásukra, mert pont lényegüket leplezi el.

[kozep]

[/kozep]

A szonettek olyanok, mint a virágok. Eredendően szépek, de nagyon sérülékenyek. Bár egymásba lehet fűzni őket, s lesz belőlük szonett-, virágfüzér, de nem kell hozzájuk kerítés/körítés vagy dísz. így ugyanis olybá tűnik, mintha virágmúzeumban járnánk: a vitrinek mögött gyönyörű virágok sorakoznak, útmutatást kapunk, hogyan szemléljük őket, minden részükhöz külön leírás tartozik – de nem érezhetjük illatukat, nem nézhetjük, ahogyan lengedeznek a szélben, mintha halottak volnának. Pedig a virág önmagáért szép, csak mert él, leszakítva mit sem ér.

Szonettek, virágok, szerelem – a giccs ott ólálkodik mindenütt! Kötéltánc ez a darab, s meg kell hagyni, emberpróbáló feladatot kaptak a színészek. A szonettek légiessége, finomsága szükségszerűen áruba bocsáttatik a színpadon, „fecsegő kapkodássá” válik. Gondoljuk csak el, mi történne, ha a kötéltáncos mutatványa közepette felkiáltana: „Nézzék csak, nézzék, mily kecses vagyok!”. Valószínűleg abban a pillanatban lezuhanna, mert a kettő nem működik együtt. A mély érzések így könnyen válnak érzelmi sablonokká, klisékké a színpadon.

Bizony, hullott a virág, mikor a szerelmesek nagy, széles mozdulatokkal adták át egymásnak leveleiket. Holott a levél csendben, „a merengés édes ünnepén” születik, „együtt ülve a múlt árnyaival”. A szonettek maguk már elvirágzott érzéseket, megérett gondolatokat tárnak elénk, nem elementáris erővel kitörő érzelmek, hanem rezignált hang, lemondás jellemzi őket. S ez a lemondás kozmikussá tágul: lemondás az egységről, a végső megértésről, lemondás az életről.

Van egy momentum azonban, mely feloldást adhat: a darab a komikum eszközével reflektál önmagára. Tudja, hogy nem lehet övé a virág, csak ügyetlenül képes érte nyúlni, s ezt még kis túlzással kirakatba is teszi – és épp ezzel az aktussal menti fel valamelyest magát. S ebben újító, egyedi, hisz a szonettekben halvány nyoma sincs komikumnak. Oldó hatása van még a néhai zenei betéteknek is, melyek mintegy levezetőként szolgálnak a sűrűbb drámai részek után. Ez is komikus hatást kelt. Mintha óvná a közönséget a mélységtől: még véletlenül se merüljön el benne, hanem tudatosítsa, hogy színházban van. Pedig a vers természetéből adódóan megszólít, önmaga a tiszta forrás, közvetlenül ad: nincs szükség más csatornára, közvetítő közegre, mert akkor torz felhangok születnek, s nem lesznek tiszták a dallamok. Ha sötétség honolt volna a színpadon, fantasztikus előadást hallhattunk volna. így ugyan – Shakespeare után szabadon – szemünk a színpadon csüggött, de szívünk másfele csatangolt.

A darab végén ocsúdhattunk – akkor érezhettük ugyanis, hogy valami történt: kialudtak a fények, csend lett, a szereplők háttal ültek a közönségnek, majd zenei kísérettel kisétáltak a színpadról. S ebben a megfordításban és kivonulásban ismerhettük fel a rendező búcsúját is, s kaphatott értelmet a sok elcsépeltnek tűnt gesztus. Ekkor ébredhettünk rá: a darab eddig csak (szín)játék volt. A lezárás már nem az. átlépünk a színpadról a való életbe. Itt már mienk a virág, de nem él. Búcsút intve a színháznak, gyászhangulatban, a harmonika requiem-dallamaival fülünkben mi is temetjük virágainkat.

4. helyezett: 

Mucsi Ferenc
Miért öli meg magát Brook Shakespeare-rel?

Hattyúdalról jót vagy semmit – hangzana ezúttal halottkímélő mondásunk átirata. Persze csak akkor, ha hinnénk a látszatnak, hogy a Szerelem a bűnöm vegytisztán egy shakespeare-i szonettkavalkádra alapozott felolvasóest. Ne hagyjuk tehát megvezetni magunkat, mert akkor bizony csalódnánk.

[kozep]

[/kozep]

Annak dacára, hogy a hozzávalók – Peter Brook, a kortárs színházvilág nagyágyúja, plusz a hangzatos, asszociatív címadás – mentén koholt előfeltevéseink minimum egy katartikus vérátömlesztést ígérnek, csupán hangtalan harmonikaszót kapunk. A 84 évesen visszavonulni készülő rendező Shakespeare szonettjeivel párbajozik, végül tudatosan hagyja magát legyőzetni általuk. A Szerelem a bűnöm ezért egy lassú, kíméletes harakiri krónikája: a tettes és az áldozat maga a rendező. A tettestársak: Natasha Parry és Bruce Myers, a rekviemet Franck Krawczyk játssza. A „fegyvernek látszó tárgy” Shakespeare, a bűnös pedig a néző.

Mivégre ez a fanatikus gyilkosság, miért „öli meg” magát Brook Shakespeare-rel? Azért, hogy tovább élhessenek mindketten a nézőben, aki épp emiatt a természetes igénye miatt válik bűnössé: elvár valamit az előadástól – nem csupán ettől a produkciótól, hanem általában az összestől. Ezért is nem lehet azonos a bűnös és a tettes személye, maradva az imént vázolt szerepjátéknál. A Szerelem a bűnöm nem elsősorban Shakespeare előtti tisztelgés, illetve szonettjeinek színpadra emelése – sokkal inkább a visszavonuló Brook már-már didaktikus hitvallása a színházról. Arról a színházról, melyet sosem önmagának, hanem a nézőinek rendelt alá – végletekig alkalmazkodva azok földrajzilag változó kulturális bázisához –, az egyetemesség követelményét szem előtt tartva. 

Brook a színháztól színházzal búcsúzik: Shakespeare-t felhasználva (kihasználva?) köszön le a világot jelentő deszkákról. A 29 szonett – bár Krawczyk zenei „válaszfalaival” elhatárolt – érzékletes gesztusokkal, mégis végletes minimalizmussal (néhány szék, kamarahangulat, a monológok dialógussá olvadása) tárul elénk. Mintha a színészek Brook alteregójaként intenének búcsút a nézőnek: az egyórás előadás végén, életük delején járó Parry és Myers kéz a kézben andalog ki a színpadról, a „gyászmiséjüket” játszó Krawczyk nyomában.

Csak úgy, mint megérteni a szerelem természetét, ezt a brooki hattyúdalt is csupán elvonatkoztatott, áttételes módon van esélyünk megfejteni. Pedig a titok csupán annyi, hogy a szonettek beleoldódnak a végső számvetés véráramába, ezáltal illusztrációvá válnak a rendező kezén, a szintén önmagukat alakító színészek játékában. Az egyéni életutak, tapasztalatok kereszteződésében pedig önkéntelenül háttérbe szorul a színház illúziója. így válik az előadás az én, vagyis az egyes néző személyes problémájává. Mintha nem is a színészek által alakított figurákról, hanem rólunk szólna e játék.

értékelés: 7/10 

5. helyezett:

Tillinger Zsófi
Shakespeare: Love is my sin

Gyulán, az V. Shakespeare fesztivál keretein belül bemutatott Love is my sin – Szerelem a bűnöm című darab Peter Brook egyéni szonettkoszorúja a szerelemről, életről, bűnökről, elmúlásról. A darab minimalista terét két színész tölti be – Natasha Parry és Bruce Myers duójából bontakozik ki az egymásra épített szonettek közé szőtt történet – ha van. Ugyanis a dráma nehézségét éppen az fémjelzi leginkább, hogy nem dráma.

Minden egyes szonett, amelyet a rendezői újragondolás összefűzni kívánt, különálló egység, költőjének más-más időszakából, különféle személyekhez, vagy múzsához szóló, sok esetben eltérő alkotások. Maga a versforma is komoly akadály a színdarabbá formálás közben, kötött szótagszám, meghatározott rímképlet és sorszerkesztés – esszenciális kifejezőerejű és szabályrendszerű műfaj. Egy pillanatig sem szabad – hiszen a színészeknek nincs lehetőségük más dallammal vagy ritmikával elbeszélni mondandójukat, nem ronthatnak egy árva szót sem, néhány sóhajon vagy cinikus nevetésen kívül a szonetteknek önmagukban kell megszólalniuk, ahogy azokat szerzőjük papírra vetette. Ezeket a partikuláris műveket egy összefüggő párbeszéddé formálni merész vállalkozás.

[kozep]

[/kozep]

Játék az idővel. A két szereplő, akik már úgymond megették kenyerük javát („Az vagy nekem, mint testnek a kenyér…”), egymás kenyerének a javával egyetemben, életük végén keresnek választ arra, vajon miért is lehettek együtt hosszú éveken át, mik voltak az erényeik, a bűneik, s mi tartotta össze kapcsolatukat. Múltból életre kelő történet a jelenben, amelynek nincs jövője. De még története sincs, ugyanis a szonetteket képtelenség lenne meghúzni – s így a néző magára marad saját tanácstalanságával: vajh’ minden egyes sor építeni igyekszik a darabot, vagy a formai tehetetlenség miatt kényszerültek ott maradni. Inkább lehengerlően erős érzelmi mementók egymásra épülése. Harc, amit meg kell vívni, mert életük miértje a tét. De ez a küzdelem inkább passzív önigazolás, ugyanis régvolt időkben élték le szereplőik azt, amit most magukénak óhajtanak tudni, mint sápatag dicsfényét már letűnt életüknek. Múltból indul, s múlt fele tart mindkét szereplő.

A rendező téralakítása eléri az esetleg kívánt hatást – az önigazolások valóban leginkább saját magukra irányulnak, a monológként elszavalt versek, és a két színész nagyfokú fizikai távolságtartása mind az elkülönböződés igáját húzza. A versek egymáshoz szólnak, de saját maguk kedvéért léteznek. Egy szonett képez ez alól kivételt, melyben valóban a nő mondja el azt, amit Shakespeare idézőjellel adott kedvese képzelt szájába – s ez igen furcsa gondolat, mivel a vers így megszűnik a maga elszigeteltségében, a nő immár nem képzelt, csakúgy, mint a nő válasza, megtörtént eseményként ható duóvá fonódik. Ez azért is roppant érdekes instrukció a rendezőtől, mert eddig inkább a képzeletünk történetalkotói ingerét és elvonatkoztató fantáziáját mozgatta a darab. Szintén földre visszarángató hatást értek el a színészek eddigi tapasztalatainak látványos megnyilatkozásai: számos gesztus, hangsúly és számtalan tekintet a darabtól kívülálló, magukhoz a színészekhez tartozó sajátos attribútumként manifesztálódott a közönség felé.

Szó, ami szó, elég sok kételyt hagy maga után a mű (zene, hangsúlyos világítás, steril bútorok, érintések és távolságok, játékosság, leheletfinom humor, gyermeki vádaskodás, értelmetlen civakodás érett emberek hangján stb.), de képes kérdések sokaságát elindítani, a nézői magatartás – ha van ilyen... – ebben az esetben kérdező, elvonatkoztató, bele- és utánagondoló. Mindez persze szubjektív, de sokan valóban nem voltak képesek sodródni a színházi térről teljesen megfeledkezve a rendező-szülte egyéni világba. Nehéz darab azért is, mert próbára teszi a közönség energiáit – az önmagukban erőteljes szonettek dialógja zsúfolt, nincs egy lélegzetvételnyi szünetünk megemészteni a hallottakat, s pár után kioltja, semmint segíti egyik vers a másikat. Ez a műfajötvözési kísérlet mindenesetre új tereket nyit Shakespeare szonettjeinek világa felé – civileknek, Shakespeare-megszállottaknak, s színházkedvelőknek egyaránt.

6. helyezett: 

Toldi Gábor
Arcokkal összefűzött szonettek 

Színház és emlékezés alkotta különös eleggyel ta a a a lálkozhattunk a Gyulán ötödik alkalommal megrendezett Shakespeare Fesztiválon. A darab tulajdonosa pedig nem más, mint a méltán elismert, s ennek „köszönhetően” túlkanonizált Peter Brook. A Shakespeare szonettjeinek adaptációjából készült darab súlyát növelte – a magyar közönség számára kevésbé, külföldön azonban jól csengő két név – Natasha Parry és Bruce Myers. Sőt mindehhez hozzájárult az is, hogy ez az angol rendező utolsó nemzetközi turnéra bocsátott munkája, a Love is my Sin.

Mindez a hírnév és presztízs azonban nemcsak tápláló fényként vetült a műre, hanem árnyékként is: hiszen a minőségi védjegy óhatatlanul is elvárásokat támaszt. S ezért azoknak, akik valami megrázóra és „látványosra” vártak, csalódniuk kellett. A szinte üres játéktérbe került tárgyak lajstroma igencsak szűkre szabott volt: öt szék, két asztal, egy szőnyeg, két arc s a hozzájuk tartozó hangok, valamint a bennük újjászülető szonettek. Eszköztelensége dacára a darab mégis olyan hangulatot volt képes teremteni, amely az emberben óhatatlanul egy kis történetet alkotott: egy régi, igazán soha be nem teljesült szerelmi históriáét, melynek csupán részleteit ismerjük meg egy különös levelezés nyomán. A halhatatlan angol drámaíró rövidke művei, melyek a levél-dialógus szövegét adják, mint egy jól szabott kabát takarják el a színészeket, az embereket, az arcokat.

[kozep]

[/kozep]

A nézőnek a legtöbb fejfájást a darab kapcsán elsősorban a szonettek adják. Hiába a lecsupaszított tér, az ember még így is alig lát az uralkodni kívánó szövegtől. A magyar közönség kapcsán azt hihetnénk, hogy a nyelvi korlát akadályozza a szöveg uralmát, azonban a színpad fölé kilógatott kijelző ezt gátolja. Sőt még tovább rontja a helyzetet, hiszen a néző tekintete nem tud a lényegre összpontosulni, a színészekre. Azonban, ha a néző nem zavartatja magát, az arcok és hanghordázások mesteri összefonódásának lehet tanúja. Hiszen a visszafogott színészi játék mögött jól érződött az a kiforrottság, mely akár „többet” is kihozhatott volna a darabból. Ez azonban nem feltétlenül vált volna a darab erényévé, hiszen a színészekben rejlő többlet tette igazán karakteressé a darabot.

A rendezés, legyen az színház vagy film, a fiatalok játéka – mondják sokszor. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Csupán a rendezőnek, mint minden embernek, tisztában kell lennie a korából adódó lehetőségeivel. Brook és színészei tisztában voltak az életkorukból és életművükből adódó lehetőségekkel. Ezért az előbb említett szövegből eredő nehézségeket könnyen viselték. Sőt az angol rendező számára oly fontos színészközpontúság is észrevehető volt a darab folyamán. Ez elsősorban abban a különös ívben nyilvánult meg, melyet az emberben az írásban rögzített régi klasszikus és a folyamatosan változó hangok és arcok rögzíthetetlen újdonsága rajzolt fel.

Csöndes, kimunkált mű, melyből hiányzik az erőlködés. Méltó aláírása ez egy brooki kaliberű életműnek, mely minimalizmusával lehetővé teszi az abszolút színészi jelenlétet. A hibája mégis – a rendező túlkanonizáltságából következően – talán az, hogy a darab már annyira megmunkált, átgondolt, hogy föloldja önmagát.

értékelés: 9/10

Szerelem a bűnöm (Love is my sin) - A párizsi Théâtre des Bouffes du Nord produkciója

A szonetteket válogatta és rendezte: Peter Brook
Előadja: Natasha Parry, Bruce Myers
Louis Couperin és Robert Schumann kompozícióit Franck Krawczyk játssza.
Világítás: Philippe Vialatte
A rendező munkatarsa: Marie-Helene Estienne

2009. június 29., Erkel Ferenc Művelődési Központ, Gyula