Világhálóban vergődve

Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

Minden korszaknak, így napjainknak is megvan a maga mitológiája. Korunk vulgáris mítoszteremtésében közismert írók és filmsztárok váltják fel az antik héroszokat, az ősidők óta öröklődő legendák helyébe pedig a triviális történetek, a popkultúra divatos közhelyei lépnek. A mitologikus tudat tehát nem vész el, csak éppen a korszellemnek megfelelően átalakul; ennek jegyében kért fel az ezredforduló környékén a skót Canongate könyvkiadó egy-egy ősi mítosz aktualizálására számos kortárs írót, köztük Viktor Pelevint, a posztmodern orosz irodalom kultikus alakját is. A feladat valószínűleg nem volt idegen a szerző számára, hiszen a pelevini próza már a kezdetektől fogva filozófia és médiakultúra, klasszikus és tömegirodalom „mítoszainak” egymásra olvasásából építkezik. Az eredmény végül a 2005-ben megjelent A rettenet sisakja című mű lett, melyben Pelevin az antik görög mitológia egyik legismertebb históriáját, Thészeusz és a Minótaurosz történetét dekonstruálja. A választás a szerző műveit ismerve a legkevésbé sem meglepő – hiszen lehet-e kifejezőbb metaforája az úgynevezett „posztmodern állapotnak”, a valóságot helyettesítő szimulákrumok világának, mint egy szövevényes labirintus?

A rettenet sisakjának szereplői mintha csak Platón barlangjának megkötözött foglyai lennének: khitónba bújtatott rejtélyes alakok, akik cellájukban raboskodva merednek az eléjük vetített ábrákra – a számítógép képernyőjén megjelenő karakterekre. Az egymástól elzárt karaktereknek ugyanis csak egy internetes chat-szobában van lehetőségük kapcsolatba lépni egymással, A rettenet sisakjában pedig ezt a hosszas párbeszédet követhetjük nyomon. Nem tudjuk kik ők, hogyan kerültek ebbe a szokatlan helyzetbe, az egyetlen, amit biztosan állíthatunk róluk, hogy elsősorban egy virtuális valóságban léteznek: bizarr, mégis beszédes felhasználónevek (Monsztradamusz, IsoldA, Nutscraker, Organizm (-:, stb.) a kibertérben, akik egyre csak a megmentő Thészeusz felbukkanására várnak, miközben egy Ariadna nevű felhasználó zavaros álmait és instrukcióit követve maguk is igyekeznek eligazodni a szürreális útvesztőben. A börtönön túli „külvilág” ugyanis legalább annyira érthetetlen, mint az egyre szerteágazóbb chat-dialógus: a cellákon kívül minden egyes szereplő saját személyiségét tükröző labirintussal szembesül, melyben rendre feltűnik a mitikus bikafejű szörny, fején a rettenet sisakjával – egy összetett szerkezettel, mely paradox módon az egész történet színteréül szolgáló virtuális realitást generálja.

Vajon Minótaurosz van a labirintusban, vagy az van őbenne? A kérdéssel Pelevin érezhetően a labirintus toposzát előszeretettel alkalmazó Jorge Luis Borges műveit idézi meg, egészen pontosan az Aszterion háza című elbeszélést, melyben a saját maga által teremtett világba feledkezett Minótaurosz monológját olvashatjuk. A nyilvánvaló irodalmi párhuzam mellett Pelevin az elmefilozófia jól bejáratott hasonlatát, az emberi elmének számítógépként való elképzelését használja műve gondolati hátterének kibontásához: a rettenet sisakja ugyanis végső soron maga az elme, melyben a valóságnak nevezett szimuláció, az élet megképződik – miközben persze maga a tudat is csak illuzórikus. Hasonlóan a szerző szinte minden más művéhez, A rettenet sisakja is a realitás helyébe lépő szimulákrum ürességére való fokozatos rádöbbenés: a pelevini hősök ha ki is jutnak egyáltalán barlangjukból, akkor biztosra vehetjük, hogy az ideák világát jelképező Nap csak egy ügyes számítógépes trükk lesz. Pelevin regényeiben nincs végső igazság, így az olvasó csak egyet tehet: átadja magát a posztmodern próza játékának, a különböző kulturális eszmerendszerek és beszédmódok izgalmas keveredésének. Ahogyan arra a szöveg egy (ön)ironikus kiszólása is utal: „a posztmodern (…) a kultúrának a kergemarhakórja, amely a saját csontjaiból őrölt liszttel kénytelen táplálkozni.” Kérdéses persze, hogy ennek a folyamatnak az irodalmi végtermékét képes lesz-e megemészteni az olvasó.

„Senki nem ébredt rá, hogy a könyv és a labirintus egy és ugyanaz…” – idézi a szerző az előszóban Borges Az elágazó ösvények kertje című elbeszélését, és teszi ezt némileg meggondolatlanul. Ha ugyanis A rettenet sisakjának szövegteste maga is labirintusként funkcionál, melyben az olvasó Thészeuszként igyekszik megtalálni útját, akkor jelen esetben egy meglehetősen egyszerű útvesztőről beszélhetünk. Az olvasó hiába szeretne eltévedni A rettenet sisakjában, rejtett allúziókat felfedezni, ez csaknem lehetetlennek bizonyul: a szerző nem ügyesen elszórt utalásokkal vezet minket a szöveg rejtekútjain, hanem azok teljes térképet adja kezünkbe. Miközben a már említett paradoxonok, valamint a történet közel sem egyértelmű lezárása kétségtelenül elgondolkodtatóak, addig a különböző irodalmi és bölcseleti horizontok találkozása többnyire az eltúlzott didaxis jegyében zajlik – még ha a könnyedén beazonosítható intertextusok, így az eredeti mítosz töredékeinek változatos megjelenése a szerző tagadhatatlan kreativitását és egyedi humorát is jelzi. Az olvasó számára csak ritkán adatik meg annak öröme, hogy önállóan fedezze fel a szöveg titkait, pedig elvétve (például a mű vége felé az egymás alatt sorakozó nevek első betűinek összeolvasásában) ilyenekre is bukkanhat.

Hasonló ellentmondásokat rejt magában a szöveg szerkezeti felépítése is. A rettenet sisakjának internetes fórumok működését leképező struktúrája valóban egyedülállónak és ötletesnek mondható, a sajátos formaadásnak azonban csak az egész művet átszövő, számos izgalmas értelmezéshez (az internet-párhuzam mellett pszichologizáló megközelítéshez, vagy éppen keresztény olvasathoz) kapcsolt labirintus-metafora szempontjából van jelentőssége, ezt leszámítva azonban teljesen esetleges. Az önmagában még nem probléma, hogy a chat-diskurzus állandó jelenidejűségéből fakadóan a párbeszédeken kívül érdemi cselekményről nem igazán beszélhetünk (ez Pelevin prózájának szinte már egyfajta ismertetőjegye, így legvérmesebb kritikusai sem igazán teszik szóvá a dinamikus történetvezetés hiányát), a gond ott kezdődik, hogy a szöveg nem igazán tükrözi a virtuális beszédmódok sokszínűségét és sajátos dinamikáját. Az egyes karakterek ugyan rendelkeznek némi egyediséggel, a hosszabb szövegrészekben azonban jól megfigyelhető, hogy A rettenet sisakja mindvégig ugyanazt a száraz regénynyelvet beszéli, melyet csak elvétve színesít a köznapi szleng könnyedsége és humora. Ha Pelevin ezzel a virtuális párbeszédek ürességét akarta megmutatni, akkor kétségtelenül sikerrel járt – olvasói szempontból viszont ez mégis zavaróan hat.

Hiába tehát a nagyszerű alapötlet, a Thészeusz-mítosz chat formájában történő posztmodern újragondolása, a különböző kulturális paradigmák egymásnak eresztése (a szerző számos más művével szemben) csak elvétve jár valóban szórakoztató eredménnyel. A rettenet sisakja így az egyre terjedelmesebb pelevini életmű egy sikerületlenebb darabjának mondható, éppen ezért némileg érthetetlen számomra, hogy a 2006-os (még a Palatinus gondozásában megjelent) első kiadást követően a Cartaphilus kiadó miért döntött úgy, hogy ismét szerencsét próbál vele a hazai könyvpiacon. Azt egy percig sem vitatom, hogy Pelevin a rendkívül izgalmas posztszovjet irodalmi élet egyik legérdekesebb írója – viszont az a fajta ötletesség és játékosság, melynek Pelevin ezt a megtisztelő címet köszönheti, A rettenet sisakjában sajnos csak elvétve érvényesül.

 

Viktor Pelevin: A rettenet sisakja (Ford.: Bratka László, Cartaphlius, 2011)

Facebook-hozzászólások