Visszapillantás a holnap árnyékából

Egy jeles gondolkodó írásaiból válogatást kiadni mindig az egyik legnehezebb feladat, mivel a kötet szerkesztőjének egymással könnyen ellentmondásba kerülő szempontok széles sorának kell megfelelnie. Például a válogatásnak ajánlott kielégítenie az adott alkotó szakavatott ismerőinek elvárásait, ugyanakkor a szerzőt felületesen vagy egyáltalán nem ismerők számára is értelmezhetőnek kell maradnia. A Balogh Tamás fordításában, bevezetőivel, valamint utószavával megjelent Hogyan határozza meg a történelem a jelent? című Huizinga-kötet egyaránt kielégíti ezen széttartó elvárásokat. Olvasóbarát, ugyanis Balogh mindegyik íráshoz rövid bevezetőt mellékelt, melyek Huizinga munkásságának kontextusában fejtik ki az adott szöveg létrejöttének körülményeit, továbbá kritikai szemlélettel rámutatnak az adott szövegrészek esetleges következetlenségeire vagy ellentmondásaira is. Utószavában pedig Balogh bevezet a szerző munkásságának magyarországi hatástörténetébe is.

A potenciális olvasóban először joggal merül fel a kérdés, hogy miért érdemes egy letűnt kor elavultnak tartott történészét olvasnia, akkor, amikor már rég más narratívákban szemléli a történelmet a történésszakma. Ez a kérdésfeltevés azonban két ponton is könnyen támadható. Egyrészt mennyiben tekinthetjük lezártnak a művek keletkezési idejét, az 1914 és 1943 közötti időszakot? Ez a korszak, amely döntő fontossággal bírt a 20. század Európájának kiformálódása szempontjából, még jelenkorunk perspektívájából is meghatározó. Igaz, hogy gyökeresen más politikai és kulturális, valamint társadalmi közegben, de ma is ugyanúgy virágkorukat élik a húszas-harmincas évek válságértelmezései, továbbá a kultúra bukásától való félelem, amely változó formában és sokszor kimondatlanul, de áthatja a társadalom majdnem minden rétegét. Ma, a válogatás által lefedett korszakhoz hasonlóan, számos, eddig részben ismeretlen kihívással szembesül Európa, melynek hatására az öreg kontinens lakosságának rá kell kérdeznie önnön lényegére és identitására. A második pontra áttérve, vajon mondható-e Huizingára, hogy elavult történész? Az „elavult” kifejezés használata már eleve valószínűvé teszi, hogy használója egy egyenes vonalú, folyamatosan és töretlenül fejlődő, pozitivista jellegű történettudományban gondolkodik, amelynek kortárs elméletei részben vagy egészben meghaladják az elmúlt korok történészeinek alapvetéseit. Ugyan teljes joggal nevezhető elképzeléseinek nagy része elavultnak a kortárs történettudomány szemszögéből, Huizinga műveiben mégis fellelhetők olyan meglátások, melyek hasznos kérdések feltevésére inspirálhatják jelenkori olvasóit, illetve számos észrevétele bizonyos megkötésekkel ma is megállja a helyét.

A kötet Huizinga nyolc írását, beszédét, illetve recenzióját tartalmazza az 1915 és 1943 közötti időszakból. Írásomban ezek legérdekesebbnek tekinthető mozzanatait fogom áttekinteni, a teljesség igénye nélkül. A sorrendben első írás a „Történelmi életideálok”, amely Huizinga 1915-ben, a leideni egyetemen előadott székfoglaló beszéde. Beszéde elején hallgatósága várakozásaival szembemenve határozottan próbálja elhatárolni előadását a szomszédos országokban zajló világégéstől, épp ezért vizsgált jelenségét, a történelmet befolyásoló történelmi életideálokat Merész Károly burgundi uralkodó példáján keresztül vezeti fel. Maga Huizinga definiálja írásában a legérthetőbben történelmi életideálokat, beszéde egy pontján a „megálmodott múlt követésének” nevezve őket: ezekben az ideálokban az ember a boldogságot keresi (31). Konkrétabban fogalmaz, amikor leszögezi, hogy történelmi életideálnak nevez „minden olyan elképzelést, amelyet a tökéletességről vetítettek vissza a múltba.” (16.) Számos példát hoz, melyek közül kiemelkedik a lovagi és a bukolikus, pásztori ideál, melyek többször visszatérnek a történelem során. Érdemes kiemelni a görög-római antikvitás, a klasszicizmus életideálját is, amely az utolsó alkalommal a francia forradalom alatt és David művészetében mutatkozott gyakorlati ideálnak. Ezt követően leáldozott Huizinga szerint az általános érvényű életideálok kora, melynek okát a történelmi gondolkodás ókorból merítkező elsajátításában látja, és melynek hatására a világ előretekintett a múltba menekülés helyett. Véleménye szerint a modern kor embere már nem követ egyetemes történeti életideálokat, hanem az azokat túlélő, korlátozottabb érvényű, csupán az adott állam vagy nép által elfogadott nemzeti ideálokat, „nemzeti eszményeket” (32). Ezek szerepét Huizinga igen találóan határozza meg a nacionalizmus szempontjából, kiemelve, hogy a nem kibontakozott népek számára szükségesek ezen „történelemből merített ösztönzések” (33). Ugyanakkor a fejlettebb, nyugati népek esetében is vizsgálja ezeket az ideálokat. Beszéde végén, csupán látszólag megtörve saját gondolatmenetét, kitér a világháborúra, beleszőve a hazája szomszédságában zajló öldöklést a jelene elől életideálokba forduló emberrel foglalkozó előadásába, felismerve, hogy a világégéssel szembesülő kortársaiban teret nyer a menekülés késztetése. Négy utat különböztet meg a történelem terhével való megbékélésre, melyek közül a negyedikben utal röviden a világháborúra, amelyet a semleges Hollandiából távoliként, ám európaiként mégis közeliként szemlél: „aki úgy dönt, hogy hordozni akarja ezt a terhet, és úgy kapaszkodik fel, annak számára nyitva áll egy negyedik út: az egyszerű tetté, mindegy, hogy a lövészárokban találja-e meg, vagy bármely más, dolgos munkában.” (38.)

A második írás Huizingától a „Történeti múzeum”, melyben a Rijksmuseum anyagának esztétikai szempontok szerint történő szétválasztása ellen érvelt, kiemelve történelem és művészet szoros kapcsolatát és élvezetük hasonlóságát. Mint arra bevezetőjében Balogh is utal, Huizinga ebben a cikkében vezeti fel munkásságának egyik meghatározó fogalmát, a „történeti megérzékülést”, amely átélésének élményét Jan van de Velde egyik költözködést ábrázoló metszete (Április) példáján írja le. A történeti érzékelés nehezen körülírható fogalma Huizinga számára a történelemmel való érintkezés eksztatikus élménye, a múlt egy részletével történő szembesülés, amely révén, saját szavaival élve, az ember az „Igazságot” éli meg a történelem által.

Jan van de Velde (II): Április, 1608-1618.

A kötetben szereplő harmadik szöveg egy „Dürer Németalföldön” címet viselő, 1920-as recenzió, melynek egyik – és egyben ma is vitatott – témája a reneszánsz középkortól való elválasztása, és határainak meghúzása. Huizinga (teljes joggal) óv az olyan fogalmak erőltetett, kritikátlan használatától, mint „reneszánsz”, „humanizmus”, vagy épp „reformáció”. A jelenkorunk kutatói számára is érvényes figyelmeztetését munkája végén megismétli: „aki Dürerrel jár-kel az akkori világban, annak egy időre el kell felejtenie a reneszánsz fogalmát, hogy csak az út végén töprengjen el azon, vajon maga a mester nem segített-e neki olykor a fogalom jobb tisztázásában” (79). Szavai különösen aktuálisan hatnak ma, amikor szinte divattá nemesedett a sajtóban egyes korok, folyamatok, illetve történelmi jelenségek felületes ismeretek alapján történő összevetése a kívánt konklúzió igazolása céljából.

Albrecht Dürer: Királyok imádása, 1504.

A „Hollandia szellemi ismérve” című írás egy eredetileg 1934-ben elmondott, majd később írásos formájában jelentősen kiegészített beszéd. Talán a kötetnek ebben a részében reflektál Huizinga leginkább saját kora politikai viszonyaira, pálcát törve felettük. Írása második egységében („A holland nemzeti jelleg”) különösen kikel az eredeti jelentésüket fokozatosan elvesztő, politikai és társadalmi életben bevett kifejezések használata ellen. Ezek között említi többek közt a „burzsoá”, a „polgári”, az „ortodox”, és a „liberalizmus” fogalmakat. Véleménye szerint a jelszóvá kiforgatott elnevezések és nevek esetében a velük összekapcsolódó indulat elnyomja azok „tulajdonképpeni logikus tartalmát” (122). Kiemeli e fogalmak közül – alig leplezetten utalva kora nacionalista rezsimjeire – a hamis „heroizmust”, mely meglátása szerint a tömegek félrevezetésére szolgál. Az utókor visszatekintő embere számára szinte látnokian hat megjegyzése, mely szerint kora politikai hatalmai által magasztalt heroizmusának „hajtóereje a gőg és a barbarizmus” (123). Huizinga fogalomhasználattal és jelszavakkal kapcsolatos meglátásai különösen sokatmondóak korunkban, amikor csaknem lehetetlen a pártok lépéseit összhangba hozni a nevükben képviselt politikai irányzatokkal. Írása záró egységében („Népünk feladata”) elkeserítő képet fest a korabeli holland politikáról, működésképtelen, túlszabályozott rendszerként írja le azt. A káros és haszon nélküli pártszembenállások eltörlése és demokratikus népképviselet megmentése érdekében szorgalmazza  kora holland képviseleti rendszerének reformját. Végezetül újfajta vezetést sürget, melyben a vezető nem „uralkodó”, hanem „kalauz”, illetve „útmutató”.

A kötet címadó írása már a szerző halála után, 1947-ben jelent meg. Több, egymáshoz lazán kapcsolódó kitérő után Huizinga itt a végkövetkeztetésben megadja a címben foglalt kérdésére a választ. Véleménye szerint a századok során előrehaladva egyre inkább finomodik a történettudomány, így válik gazdagabbá az emberiség emlékezete. Továbbá, míg a 19. századig négy-öt jelentősebb motiváció határozta meg a kultúrát, addig kora jóval többet ismer. Mindezen tényezők azt eredményezik meglátása szerint, hogy saját korát már tulajdonképpen kevésbé határozza meg a történelem.

A kiadványban utolsóként szereplő Huizinga-írás, az „Utam a históriához” historiográfiai szempontból talán a legérdekesebb, és legnagyobb forrásértékkel bíró a kötetbe beválogatottak közül. Huizinga ebben egy rövid, ámde rendkívül informatív és szubjektív szakmai jellegű önéletrajzot vázol fel arról, hogy egyrészt hogyan alakult ki a kapcsolata a történelemmel, másrészt milyen kerülőutak megtétele után vált végül történésszé – bár érezhetőek a szövegen az emlékiratok jellemzői, vagyis egyes életszakaszok és történések egyoldalú beválogatása, melyek szükségessé teszik a kritikai szemléletű olvasást. Huizinga önéletrajzi vázlatának egyik fontos jegye, hogy talán származásából, felekezeti hátteréből, vagy épp világnézeti felfogásából adódóan, igen kritikusan viszonyult önmaga szakmai teljesítményéhez.

Huizinga olvasása ajánlott a jelenkor filozófiára és történelemre nyitott olvasóközönsége számára, a történészek számára pedig kifejezetten javasolt, hiszen a kortárs történész-képzésben érthetetlenül kevés hangsúlyt kap a történettudomány gerincének számító historiográfia és történetfilozófia oktatása. Továbbá írásai érdekesek lehetnek tudományterülettől függetlenül mindazon olvasók számára, akik meg akarják érteni egy olyan nyugati történész elgondolásait, aki jelentős hatást gyakorolt a két világháború közötti magyar szellemi életre.

Johan Huizinga: Hogyan határozza meg a történelem a jelent? Válogatott írások (1915-1943). Fordította: Balogh Tamás. Budapest, Typotex, 2015.

A könyvből részlet olvasható a kiadó honlapján.

AJÁNLOTT CIKKEINK:

Teleki András: Egy évszázados prófécia jelene (Oswald Spengler: A Nyugat alkonya)

Teleki András: Egy század foglalata (Alain Badiou: A század)