Viszonyba lépni, viszonyban „lenni”

Lépni valami felé, valami más, tőlünk idegen és ismeretlen felé. Csak lépések vannak, miközben sem a ki-lépés, sem a „túl-lépés” nem történik meg. „Lépjünk be ebbe a viszonyba.”[1] – szólít fel a szöveg nyitó mondata. Abba a viszonyba, amely mindezeket a lépéseket magába foglalja. Amellett, hogy a viszonyulás ambivalens jellegéből fakadóan elbizonytalanít, már eredendően kizárja az ott-létet, nem csupán a „maradás” viszonylatában, hanem a pillanatszerű megragadás lehetőségében is.

Az írás az, amelyen keresztül ezt a viszonyt Blanchot A túl nem lépés című műve tematizálja. A Szabó Marcell fordításában megjelent mű ezzel tovább erősíti a magyarországi Blanchot-recepciót, amely eddig elsősorban Az irodalmi tér[2]köré épült.

Az irodalmi tér olyan belátásai, mint az írás megragadhatatlan középpontja, amely maga az ambivalencia, illetve az írás mint az éjszaka és a halál tapasztalata idéződnek fel A túl nem lépés szövegében is, ezzel teremtve meg annak lehetőségét, hogy onnan közelítsük meg a mű egyes gondolatait.

A túl nem lépés alaptapasztalata az írás peremére szorult létezés. A határhelyzet felől válik megközelíthetővé a szöveg, annak ellenére (vagy talán épp amiatt), hogy ezzel olyan viszonyulást teremt a szöveghez az író számára, amely folyamatosan kitér a megragadás elől. Eközben a szöveghez fűző kapcsolat kap hangsúlyt, mivel az válik egyedül tematizálhatóvá (hiszen nemcsak az „én” helyzete lesz bizonytalan, a szöveg fragmentáltsága is hasonló tapasztalathoz vezet). Ahhoz, hogy ezt a viszonyt értelmezhessük, idézzük fel Az irodalmi tér „Mallarmé tapasztalata” című fejezetének egy részletét. „Amikor Giacometti szobrait nézzük, van egy pont ahonnan nincsenek többé alávetve a folytonosan változó látszatnak, sem az elmozduló perspektívának. Mindenestül látjuk őket: immár nem lehatárolva, hanem kivonva a lehatárolás alól, lehatárolhatatlanul a térben, a tér uraiként, mert hatalmuknál fogva a teret kezelhetetlen, élettelen mélységgel – a képzelet mélységével – helyettesítik. Ez a pont (...), amely minket a végtelenbe helyez, az a pont, ahol az itt egybeesik a sehollal. Írni azt jelenti, hogy megtaláljuk ezt a pontot.”[3]

Miközben magát a szöveg hatalma alá helyezi – ahol az itt a sehol jellegét hordozza – az író saját létét is kockáztatja. „Aki a versben mélyre ás, meghal – saját halálával, mint mélységgel szembesül.”[4] A túl nem lépés kísérlete a mű elején jelzett viszonynak – „A halálhoz itt nem vagyunk hozzászokva.”[5] – zárójelbe tétele: a halált mint ismertet, mint neutralitást mutatni fel az íráson keresztül, amely a halál tapasztalataként jelenik meg.

Az írás pereméről a halál terébe lép be, azzal kerül kapcsolatba a szöveg alanya, a szöveg írója. Ennek az írásnak az alanya már épp annyira nem a személytelen, mint ahogy nem a személyes. A semleges ő még nem, de már mindig túl van azon a problematikán, amely a személyességet kéri rajta számon. Az írás peremére került „én”, magához „az íráshoz való viszonyává” válik.[6] A viszony éppen az állandó alakulásra, a szerepben rejlő pluralitásra mutat rá. Amikor Blanchot az írás kérdéseként való írásról beszél, egyúttal megtagad minden meghatározást is. Az egyértelműség kiiktatása az állandó bizonytalanság érzetét vonja maga után.

Az én az íráson keresztül kísérli megragadni magát; akként jelenik meg, aki ír, melynek következtében a kettő egymással megegyezővé válik: az én az írás. Az írás alanya azonban amennyiben nem mint én, hanem mint semleges ő van jelen, az önazonosságról, az önmagával való megegyezésről mond le. A másikkal, a másik végtelenségével való viszonnyá válik. Örök hiányként határozható meg, ez azonban nem hordja magában a tagadás jellegét. Hiányvoltában is a semlegesség az, amely hangsúlyossá válik. „Semleges, a semleges csábításának oly mértékben kiszolgáltatott, hogy, úgy tűnik, veszedelmes módon rögzül is általa, és ha képesek volnánk »követni« egészen a peremig, ahol az íródó az írás semlegességében már mindig el is tűnt (kibillent, felborult), ha megkísérthetne minket a viszony azzal, amely minden viszonyból ki van zárva, és amely a teljest mégis pusztán relatív módon jelzi (a többes kapcsolat módozatában)”.[7]

A Semleges gondolata Blanchot-nál az éjszaka tapasztalata felé hajlik, azonban nem bír annak mitikus jellegével sem. Szüntelen morajlás, a homály állapota, a jelen pillanata nélküli artikulálatlan temporalitás: a par excellence bizonytalanság, az állandó kérdésekkel való szembesülés.

A szöveg mint fragmentum épp ennek a tapasztalatát nyújtja. A töredékekből való építkezés folyamatosan ott hordozza magában az üres helyeket, amelyek az értelemadás állandó kibillenését, kibillentését eredményezik. A töredék pedig leszámolás az egységgel. Az Egy tagadása ott húzódik az egész blanchot-i („élet”)mű mögött. Blanchot a puszta tagadás helyett[8] egy más minőség felé való nyitás által képzeli el: eltörlés helyett meghaladásként. Kafka-könyvében a semleges elbeszélői hangot elemezve a beszéd súlypontjának másutt való megalapozását tűzi ki célul.[9] Ez az alternatíva azonban a puszta tagadáshoz hasonlóan problémákat vet fel, mely a túllépés gondolatában, lehetőségének megkérdőjelezésében tematizálódik. Egyidejűleg azonban a túllépés gesztusa is problematikussá válik, erre reflektál a cím magyar fordítása a „nem” tagadószó beiktatásával. A túl nem lépés egy másik szintre helyez át, miközben az elbizonytalanító, a törés jelleget is megőrzi. Így megpróbálja visszaadni azt a sűrítettséget, amelyet az eredeti cím – Le pas au-delà – magában foglal.[10]

Az írás saját voltából fakadóan töredékké válik, a „töredékes követelésévé”.[11]

„Töredékek, a töredékes jelei, visszautalván a töredékesre, amely sem­mire nem vonatkozik és nincs saját vonatkozása sem, mégis tanúsítja ezt a nem-vonatkozást, akárha összerendeződő darabokból állna, melyek egyedül azért lehetnek részei valamiféle egységnek, hogy, nem el- vagy szétválasztván, feldarabolják azt, mindig a sokféle ellenében, de anélkül, hogy bármit is megsokszoroznának: eltérítő hatások, mindig elszakított eltérés, a töredékes szenvedélye, a hatá­sok hatásai”.[12]

A sokféle tapasztalata a személyen belüli, illetve az interszubjektív viszony(ok) problematikusságát vonja maga után. A töredékekben megszólaló hangok eltérnek, elkülönböznek egymástól. Az egymás számára idegen perspektívák és hangnemek egyszerre foglalják magukban az egyén problematizáltságát és a másikkal való kapcsolatot. Ezt a megbontottságot fokozzák az egyes kurzívan szedett szöveghelyek. A szöveg ennek következtében állandó kérdéssé válik, amely egyben az olvasás folyamatát, az olvashatóságot is kérdésessé teszi.

Blanchot fragmentumokból építkező szövege az olvasás folyamata közben próbálja meghatározni önmagát. A töredékek szembesítik az olvasót saját (a szöveghez való) viszonyának meghatározhatatlanságával, ezáltal őt is a szöveg peremére helyezik. Az egymástól elkülönülő szövegtöredékek az értelem megragadásának lehetőségét odázzák el. Olyan értelmet nélkülöző helyzetbe utalva ezáltal az olvasót, ahonnan saját magára vonatkozóként jelenhetnek meg az írás tartalmi elemei. Az önmagára vonatkoztatás azonban szükségszerűen a neutralitás gondolatával találkozik, tehát egyidejűleg a saját személyisége elvesztését is maga után vonja. Ezáltal a semlegesbe olvasztja bele.

A törésnek az időre vetülő tapasztalata a jelen hiányában fogható meg. A jelen, ami megteremthetné a kontinuitást múlt és jövő között, nem létezik. Ennek következtében az a viszonyítási pont tűnik el, amely az értelmezhetőséget teszi lehetővé, ezáltal a meglévő tapasztalatok felszámolását vonja maga után. Az értelmezhetetlenség puszta ténye vagy állítása helyett másik dimenziót nyit. „Az (üres) múlt, az (üres) jövő, a jelen hamis fényében: egyedül a könyv hiányában és hiányával bevésendő események.”[13]

A túl nem lépés ideje Blanchot számára az Örök Visszatérés. Nietzsche őrülete fejeződik ki a „minden visszatér” gondolatában. Az őrület mint határ jelenik meg. „Az őrület tehát azt jelenti: a küszöböt bárki csak az őrület által lépi át, és az őrület maga a kívüli, mely nem más, mint a küszöb.”[14] Küszöbként azonban nélkülözi a megragadhatóságot, azzá válik, ami az időben Blanchot számára a jelen hiánya volt. Az örök visszatérés ennek a jelent nélkülöző időnek az állandó paradox ismétlésévé válik. A blanchot-i időfelfogás azonban egyidejűleg sajátos időtlenséget – idő nélküliséget – is maga után von. Nem pusztán a jelen tűnik el, magának az időnek a léte is megkérdőjeleződik.

Ahogyan Blanchot egész műve a halál köré épül, annak vetülete, Nietzsche „Örök Visszatérés”-gondolata is a halálos vágy vonzásában határozódik meg annak tekintetében, ahogy „a lehetetlen kijelentéséig igyekezett elvinni a nyelvet.” Ez a lehetetlenség és önmagába zárultság megjelenik a blanchot-i szövegszerkezet ciklikusságában. A szöveg szervezőelemévé az válik, ahogy az egyes gondolatok, gondolattöredékek újra és újra megjelennek, miközben a szöveg egy önmagát gerjesztő folyamattá alakul át – maga is az őrület tapasztalatává válik. „Szabadíts meg a túl hosszú beszédtől.”[15] Ez a gondolat ismétlődik meg a szöveg zárásaként, azonban abból a tényből kifolyólag, hogy már maga repetitív jelleggel bír, tehát inkább a képtelenségre mutat rá, és ahelyett, hogy lezárhatná az írást, rögtön újraindítja azt.