Zaj a művészetben

A közelmúltban megnyílt Bernar Venet-kiállításnak csupán egyetlen baja van. Mégpedig az, hogy a művész Versailles-ban kiállított szabadtéri alkotásait sajnos képtelenség lett volna Magyarországra szállítani. Hiába átgondolt és sikeresen megvalósított a kiállítás koncepciója, ha egyszer Bernar Venet-ből sosem elég.

A tárlatnak már a témája is rendkívül monumentális, és volumenét illetően majdnem betölti az egész Műcsarnokot. Ennek ellenére mégsem engedi egy pillanatra sem, hogy lankadjon a figyelmünk. Minden terem új művészeti irányzattal kecsegtet; természetesen Bernar Venet alkotókedve szerint átformálva - ha nem is feltétlenül manuálisan alakítva.

A francia születésű Bernar Venet csillaga a ’60-as évek elején tűnt fel a művészet egén és tíz év sem kellett hozzá, hogy nemzetközi elismertségre tegyen szert. A sokoldalúságáról is ismert alkotó írt már zeneművet, dolgozott színházi berkekben, oktatott egyetemen, kiállításaival pedig bejárta Amerikát, Ázsiát és egész Európát. A művészettörténészekleginkább a konceptuális művészethez kötik a nevét, de alkotásai kapcsán eszünkbe juthatnak a project art, a hard-edge, a meta-art és a process art fogalmak is. Venet elvetette a mű dekoratív jellegéből fakadó értéket, és a tényleges alkotást háttérbe szorítva magát a művészet fogalmát jelölte meg tiszta célként. A kivitelezésnél fontosabbá vált számára az ötlet; a művészi tevékenységet, mint racionális alapokon nyugvó állandó kísérletezést határozta meg. Szembe ment korának vezetői tendenciáival, elsősorban az absztrakt expresszionizmussal, művei pedig egyik esetben sem az önkifejezést célozzák meg (ez számára végtelenül maradi), hanem nagyrész tudományos modelleket vesznek alapul.

A klasszikus művészetfelfogástól való elhatárolódását a tárlat első terme azon nyomban példázza. A művész vásznon végigfolyatott kátránnyal kísérletezik; következő állomásként pedig továbbugrik a hajtogatott kartonpapírra és az ipari festékre. Minél személytelenebb az eredmény, annál jobb. Az antiművészet kedvelőinek bámulatára – és az alkalmazottak keserűségére, ahogy fél füllel elcsípni véltem - az impozáns belső tér közepébe borított kátrányhalom önelégülten nyúlik végig a helyiségen. Ahogy Venet egy mondatban összefoglalja egész korai korszakát: ő csupán „tiszteletben tartotta az anyag sajátosságait”.

Nem meglepő, hogy sokan már a kátrányképeknél feladják a „harcot” a modern művészettel szemben, és kiábrándultan legyintenek a 3 sárga csőre és az Arany triptichonra. Azonban igenis érdemes tovább menni, hiszen a vállalkozó kedvűek könnyen rájöhettek: ez a kiállítás közel sem az esztétikai élményre, sokkal inkább a befogadó szellemi nyitottságára apellál.

A Shaped canvas még hagyján; azt hamar megemésztjük, de a monoszémia bevezetése Venet művészetében különös ínyencség, hiszen nem csupán az alkotás módját, hanem a befogadás eddigi tradícióját is gyökeresen változtatja meg. Új igényeket támaszt velünk, szemlélőkkel szemben is. A jel innentől már nem valami önmagán kívülire utal, hanem csak és kizárólag önmagára; Venet bezár minket az írásjelek, grafikonok és matematikai jelek birodalmába. Ez újra zavart kelthet bennünk, de csupán azért, mert meghiúsul minden törekvésünk arra nézve, hogy beillesszük eddigi művészeti ismereteink közé a szaturációs modellek csupasz ábráit. Pedig a fluxus, a body art és az arte povera korában nincs ebben semmi kivetnivaló, mi több: végre valami, ami kizökkent minket az apátiából.

A Műcsarnok legattraktívabb terében, a félköríves oszlopcsarnokban kiállított Meghatározhatatlan vonalak sorozat monumentalitásával végképp felborítja a lelki nyugalmunkat; a felénk tekergőző vonalak és az eredetileg szabadtérre tervezett szobrok, mintha csak nagyra nőtt gyerekek hátrahagyott építőkockái lennének, amelyeket bár találomra hagytak ott gazdáik, mégis szakrális rend uralkodik egyes elemeik között. A néző úgy érezheti magát, mint Alice Csodaországban; csak egyvalamihez érjünk hozzá, és máris olyan láncreakciót indítunk el, amelynek beláthatatlan következményei lesznek.

Tulajdonképpen, Bernar Venet egész pályája ezt a benyomást kelti bennem. Csak egy gyufaszál maradjon ki, és rögtön valami egészen mást kapunk: valami csonka GRIB-et, amelynek utolsó előtti relációs jelét egy szórakozott informatikus elvétette, és most fuccsba ment az egész program. A látszat ellenére az egyes korszakok igenis egymásra épülnek, a kiállítás végén pedig egy kerek egész érzéki képet kapunk tele hangokkal, színekkel, felületekkel, formákkal és anyagokkal.

Bernar Venet munkásságát a művész saját elmondása szerint az állandó változás jellemzi. Ezt az állítást életműve részben alátámasztja, részben pedig cáfolja. Alátámasztja, hiszen Venet az elmúlt ötven évben valóban semmilyen anyagtól és semmilyen technikától nem rettent meg; művei üdítő sokszínűséget mutatnak. Másrészről cáfolja, mivel alkotásai változatlanul megegyeznek abban, hogy egy olyan steril és embernélküli világba kalauzolnak bennünket, ahonnan már nincs kiút a figuralitás és a jelentésesség felé. Utóbbiak hiánya okozza bennünk a krízist, a feloldhatatlan bizonytalanságot, amikor megállunk egy Bernar Venet-kép előtt. A művész ezen a tendencián nem tud, és nem is akar változtatni. És ezzel nincs is semmi baj, hiszen senki sem állította, hogy ez a kiállítás könnyen befogadható és kellemes lesz. És nem is lett az, sokkal inkább kihívás; kihívás a modern művészet szerelmeseinek.
 

Bernar Venet New York, Versailles, Budapest
Kurátor: Alexandre Devals

Műcsarnok
2012. 01. 26. - 2012. 03. 25.