Zsoltár

Lukács Miklós cimbalomművésszel és Szalai Péter tablaművésszel, ütőhangszeressel csinálok egy produkciót, amit pont most kezdünk próbálni. Lukács Mikivel nagyon régóta tervezem, hogy együtt dolgozzak; érdekes módon többször kereszteződtek már az útjaink az életben. Nagyon-nagyon sokra tartom az ő zenéjét, a gesztusaiból pedig azt vettem ki, hogy ő is kedveli az enyémet. Így amikor felhívtam ezzel az ötletemmel kapcsolatban, akkor nagyon pozitív volt és ezért elkezdtem hinni ebben az egész dologban. Hozzáteszem, ez régebb óta bennem van... Mert miről is van szó?

Azt szeretném, hogy John Coltrane-nek a Love Supreme című 1965-ös darabját feldolgozzuk. Ez egy négy tételes mű az egyik, ha nem a legszakrálisabb jazz mű. John Coltrane apja lelkész volt, tehát ilyen értelemben a transzcendens tartalmakkal mindig is találkozott. Régebben, amikor a szólóit lejátszottam, igazából azáltal váltam igazi jazz zenésszé. Nagyon szeretem az ő mérhetetlen szakmai odaadását. A jazz addig inkább amolyan mondén, szórakoztató zene volt, ám akkoriban, az ötvenes években, inkább egy útkeresés lett, egy rendkívül erős útkeresés. Ezenfelül Coltrane, azt hiszem, elég régóta kereste a szakralitást az instrumentális zenében is. Ami a nyugati zenében eléggé elfogyott. Azt látom, hogy a szentség fogalma vagy valahová a giccs környékére ment el vagy valamilyen verbális tartalommal kell, hogy bírjon manapság. Önmagában a szakrális instrumentális zene Európában vagy nyugaton egy ideje nem létezik. Szalai Péterrel nagyon sokat beszéltünk erről, hogy érdekes módon az indiai zene erőteljesen transzcendens tartalommal bír mindmáig. De ugyanezt Coltrane is megérezte. Nem véletlenül tanulmányozta az indiai zenét, sőt ismerte a most elhunyt Ravi Shankart is (aki Péternek is az egyik mestere volt) – olyannyira, hogy a saját fiát Ravi Coltrane-nek nevezte el. Barátok is voltak Shankarral, tanult is tőle Coltrane, és azt gondolom, őt ez az egész kérdéskör nagyon foglalkoztatta. 

Azt mint művész mindenképp fontosnak tartom, hogy ha létrejön az én műfajomban, a jazzben egy olyan szakrális mű, ami rendkívül nagy erejű, akkor nekem ezzel valamit kezdenem kell! Magyarul, ez számomra mindenképp egy fontos útkeresés, egy fontos feladat most. Azon vagyok, hogy Coltrane-nek ezzel a munkájával foglalkozni számomra vagy számunkra kihívás legyen. Vagyis, ahol ő is leírja a saját zsoltárját, amiben számára nem kérdésesek azok a dolgok, amik számomra azért kérdésesek, illetve szeretném, ha nem lennének kérdésesek… Ez az egész így számomra egy belső küzdelem, egy belső útkeresési folyamat leképezése.

Magának az eredeti lemez tételeinek a címei is mind ilyenek, hogy: köszönetnyilvánítás, bemutatkozás, megvallás, elhatározás, szándék, fogadalom, ígéret, követés, folytatás, végrehajtás, véghezvitel, zsoltár. Ezek a címek mind többértelmű szavak, inkább olyanok, mint a régi görög szavak, amelyek sok mindent jelentenek egyszerre. Mindegyik szakrális tartalommal is bír és a lemez végén ugye ez a Zsoltár című tétel szerepel. Coltrane megírta a saját zsoltárját és ezt a szöveget szaxofonozza el az utolsó részben. Nos, nekem már vagy tizen-huszonéve megvolt a lemez anyaga és hallgattam is elég sűrűn, mikor leesett a tantusz... Ugyanis akkor láttam meg magát az eredeti lemezborítót és azt, hogy rajta van ez a szöveg. Ez számomra egy rendkívüli élmény volt.

Valójában egy ideje engem is nagyon érdekel, hogy komoly tartalmakkal foglalkozzam. Pont mostanában, amikor ilyen nehéz időszak van, azt érzem, hogy minden olyan nehéz. Mondjuk a magánéletem az rendben van, de egyébként úgy mindenhonnan azt látom, hogy dőlni kezd a világ... És akkor felhívtam egy ismerősömet, Varga Mátyást, aki nagyszerű költő és egyben pannonhalmi bencés szerzetes és feltettem neki a kérdést, tudna-e abban segíteni, hogy közelebb kerüljek Istenhez? Akkor hosszú ideig csend volt a telefonban, aztán valami hasonlót idézett: "ha már kerested, meg is találtad”… Azóta párszor találkoztunk és azt javasolta, hogy olvassam a Zsoltárok könyvét. Valóban, van egy gyönyörű kiadványom, és minden reggel olvasom a Zsoltárokat. Ezzel egy olyan nyelvezet került hozzám, ahol azok a kétségek, azok a fájdalmak, amik bennem megvannak, azok ott is jelen vannak. Van egy mérhetetlenül erős Istenbe vetett hit, ami nem kérdőjelezi meg Istennek a jelenlétét, viszont megkérdőjelezi az Énhez való kapcsolatát, így könyörög, hogy: „Uram miért hagytál el engem..." meg „a víz már torkomig ér”...Ezek a fajta kétségek, amik bennem megvannak, azért ezekben a szövegekben is megvannak, amiket most mindennap olvasok és rendkívül jelenvalónak és mainak élem meg ezeket. Pedig majd' háromezer éves szövegek. Nagyon jók a fordításaik is.

Egy pár hónapja jár a fejemben ez az egész és gyakorlom a Coltrane-dolgokat, próbálom megfejteni Coltrane pontosan mit értett egyes megoldások alatt. Nem azt mondom, hogy mi is pontosan azt fogjuk eljátszani, hanem a lényegét próbáljuk megragadni. Szerencsére fennmaradt két-három felvétel – ezek különbségeiből is rá lehet jönni, mi az, ami fontos és mi az, ami nem annyira. És persze néha a "nem annyira fontosakból" is át fogunk venni valamit, lehet, hogy lazítani fogunk a szerkezeten. Mindenesetre ezt én régóta "csócsálom" és már hallom magamban ezt a hangképet. És amikor Mikit és Petit felhívtam, akkor nem volt kérdés, hogy ők is hallják. Most úgy érzem összeértek a szálak. Mikivel mindenképp akartam játszani, és ő ebben a dologban benne is van, a szakrális részében is, és Péter is. Pont Pétertől hallottam, aki pedig az ő mesterétől hallotta: " az egyetlen biztos dolog az életben, hogy van Isten" – valahogy így mondta. És a Péterrel nagyon sok érdekes helyen voltunk, ahol úgy éreztem transzcendensnek tűnő jelenségeket tapasztaltam meg.

A jazznél még mindig van egy olyan metódus, hogy a barokkhoz hasonlóan csak egy vázlatos leírás van a hangszerre, nem szigorú kotta. Ahogy Coltrane pl. lejegyezte a dolgokat, ahogy Duke Ellington vagy a többiek lejegyezik, azok vázlatos formák, amiket mi mint zenészek értünk, hogyan vannak, de ezeket más-más hangszeren is el lehet játszani. Most az, amit mi meg fogunk lépni az egy meglehetősen radikális váltás, hiszen nagyon más egy zongora-bőgő-jazzdob-szaxofon helyett cimbalom-tabla-gitár felállás. Ez nagyon más hangzás, de hiszek benne, hogy ennek működnie kell. Hogy ez működni tud. Most, amikor realizálódott a dolog és a konkrét Love Supreme-anyagra gondoltam, talán ezért is jutott eszembe Péter, talán amiatt, hogy egy kicsikét szárazabb hangzást szeretnék, mint a Coltrane-éknél. Elvin Jones csodálatos cintányérozása az ad egyfajta hangzást, egy repülő, szárnyaló valamit, de én most magamban egy szárazabb, kopogósabb hangzással szeretném megvalósítani az egész dolognak a lényegét.

Azt gondolom, ezáltal, aki egyáltalán ismeri a Love Supreme-t, abban elindulhat egy olyan dolog, hogy ne a hangzást figyelje, ne Coltrane hihetetlenül karizmatikus személyiségének a sugárzását, hanem az anyagot, a zenét, amit közvetíteni akar. Mi is megpróbálunk ezekből a vázlatos dolgokból a lényegre koncentrálni, illetve arra, ami rajtunk keresztül átszűrődik és azzal megteremteni valamit. Mondok egy példát: van két fajta verzió, ami fontos, a lemezfelvétele a Love Supreme-nek meg a francia koncertváltozata és a lemezverzióban ezt az utolsó Psalm tételt, ezt úgy játssza Coltrane, hogy a szöveget, ami a lemezborítón van, azt elszaxofonozza. Egy rubato tempójú, lassú, beszéd-szerű dolgot szaxofonozik, de nem a szöveget. Ebből mondjuk, én azt is levonhatnám, hogy én se tartom magam ehhez az eredeti szöveghez. Most éppen úgy vagyok, hogy ezt a szöveget fogom elgitározni, mert az bizonyos konzekvenciákat hoz magával. Biztosan lesz számtalan olyan tartalom, amit mi sem fogunk megérteni, de követjük a hangnemeket, követjük a tételrészeket stb. Természetesen ez is egy mozaik, mint minden más – mikor lemezeket csinálunk, akkor azok tulajdonképpen hatvan perces művek, amik négy-öt perces mozaikdarabokból állnak, amiket jobbra-balra lehet helyezgetni. Sőt, egy-egy lemez elkészültekor ez egy feladat is, hogyan rakjuk sorba az adott számokat. Most az, hogy ennél a több mint harmincperces darabnál mely tételek vannak mely tételek után – ezek rögzítettek. Ezt Coltrane nagyon komolyan átgondolta, és ezért én se fogom újragondolni, hanem azt követjük, ami a lemezen van.

Hozzátenném, hogy ez bizonyos szempontból egy kísérlet, tehát még nem pontosan tudjuk, hogy milyen értelemben tudunk hozzányúlni az alapanyaghoz. Még az is fölmerült, hogy képesek vagyunk-e közvetíteni azt, amit Coltrane akart közvetíteni.  Ha nem, azzal sincs baj. Ma is előadnak Máté Passiót úgy, hogy nem mindenki Bach, aki azt játssza. Viszont Mikiben és Péterben én feltétlenül bízom. Továbbá ez lehetőséget adhat majd későbbi közös munkákra is... Amúgy nagyon élvezem azokat a produkciókat, amikben benne vagyok, sokat játszom Szőke Szabolcsékkal meg Szalóki Ágiékkal is. Meg ugye a saját műveimet is szeretem, például az 1978 című lemezről néha játszunk, vagy Gyémánt Bálinttal csináltam egy duólemezt nemrég Budapest címmel. Szóval sok produkciót alkottam már az elmúlt 20 év alatt, amelyek bizonyos értelemben nagyon fontosak nekem és nem is akarom őket elengedni teljesen. De most ott vagyunk egy új dolognak a legeslegelején, ezért most nagyon lelkes vagyok. Ez egy varázslatos, nagyon izgalmas, új lehetőség.

(A szöveg alapját képező beszélgetést Kálmán Eszter készítette.)

video