A halállal való szembesülés mint „életközeli élmény”

A tudományok segítségével az emberiség egyszer talán pusztulásra ítéli önmagát azáltal, hogy a halált száműzi a világából. De addig mindenki szembekerül végességével. És jelen esetben nem egy univerzális „mindenkire” gondolok, hanem az egyes emberekből álló „mindenkire”. Érdemes tehát a filozófia egyik alapgyakorlatával átalakítani személyiségünket: szembenézni a saját halálunkkal. Ebben hasznos segítőtársunk lehet e könyv, amely az igényesen egyszerű és szép – a témának pontosan megfelelő – borítóján nem kisebb húzóneveket ajánl, mint Kierkegaard-t, Schelert, Simmelt, Unamunot.

E szembenézés korántsem könnyű vállalkozás. Meglehet, inkább messze száműznénk elmúlásunk tényét, mert ha tudatunkba tör, akkor elsüllyedhetünk a szorongás és az értelmetlenség érzésében. A halál filozófiai megszólítása azonban felfogható az autentikus élet megszólításaként is: a figyelmet ráirányítja a jelen értékére és fontosságára.

Unamuno A rejtélyes szakadék című írása kapcsán csak a szerkesztési elvet tudom kiemelni. Ha nekem kellene összeállítani a halálról egy szöveggyűjteményt, magam is valami hasonló, irodalmi megfogalmazással kezdeném. Ezek másként ragadják meg a halál misztériumát, mint a kemény markú, erős fogású filozófiai művek. Azonban ettől az írástól hiába vártam a nóvumot, csak nem jött el. Úgy voltam vele, mint egy rossz krimivel, aminek már az elején tudjuk, ki lesz a gyilkos, miért fog lebukni, hogyan kerítik kézre, de azért mégiscsak elolvassuk és pipálgatjuk magunkban az előre felvázolt listánkat. Ez is megvolt, rendben, ez is kiderült, nem csoda…

Az irodalom kellemesen ível át filozófiába Kierkegaard Egy sírnál című épületes beszédével. A stílusbéli könnyedség folytán bátran nekikezdhetnek azok is, akik elmúlt éveiket (netán évtizedeiket) nem filozófiai szövegek tanulmányozásával töltötték. Azonban itt már a tartalom kemény lelki munkát indít el. A műben végig ott zakatol a felismerés: a halállal mindennek vége van! Sírbeszéd volta ellenére nem vigasztal az örök élet ígéretével, nem a porhüvely ideiglenes létére helyezi a hangsúlyt, amit egy „örök béke-boldogság” követ, csak győzzük kivárni. Épp ellenkezőleg! A halál véglegessége, kikerülhetetlensége és mindent lezáró egyenlősége az, ami felszólítja a gondolkodót, hogy még életében cselekedjen, különbözzön. Hogy még életében éljen. És itt ez a felszólítás minőségi kategóriaként szerepel, amelyhez a kellő komolyságot a halál komolysága adja: „…a komolyság pedig ez: ha a halál az éjszaka, akkor az élet nappal, s ha az ember nem képes éjszaka ténykedni, akkor ténykedjen nappal…” (27.)

Max Scheler a Halál és továbbélés c. munkájával az „egyszer majd meghalok” illúzióját kezdi ki, megszűntetve a halogatás nyugalmát. (Kézenfekvő lenne ezen a ponton egy bölcseleti szójátékkal rámutatni, hogy aki eltávolítja magától a halál gondolatát, az sem élni nem tud, sem meghalni. Csupán csak „élegetni” és „halogatni”). Állítása szerint a halál nem az életünkbe kívülről érkező tragikus esemény, hanem minden pillanatunkban jelen levő, tapasztalati alapstruktúránk. Létünket átjárja az elmúlás és a visszahozhatatlanság. Tévedés hát saccolgatnunk: mekkora az időbeli távolság köztem és a halál között. Scheler szerint azonban a halállal csupán a megtapasztalható életjegyek szűnnek meg, így nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a Másik immár nem létezik (igaz nem is tagadhatjuk ezt…) A meghalás aktusában a személy megéli testén való túllendülését, ami meglehet, csak egy formája az önmeghaladásnak, ami az ember lényegi sajátja. De hogy mi lesz ezután? Itt már a tudás határos, innentől a hit birodalmába lépünk át.

Halál és halhatatlanság c. írásában Simmel szintén az élet immanens részeként gondolja el az elmúlást. A halál adja meg az élet formáját, nem pusztán a lezárással, hanem minden pillanatban belső strukturáló erővel hat. Az erő egyik oldala a végesség biztos tudása, a másik pedig az időpont nemtudása, amely elviselhetővé teszi az életet. Csak így valósulhat meg a produktivitás és az életöröm is, szemben az enyészet értelmetlenségével… Nála a halál és a halhatatlanság lényegi egységbe kapcsolódik és a halhatatlanság kapcsán érzékeny problémává válik a lélek keletkezesének kérdése is, amelyet alapos vizsgálatnak vet alá. Érdekes szempontja, hogy a halhatatlanság nem feltétlen azonos a lélek továbbélésével, hiszen föltehető, hogy az Én az életen kívül más minőségében is fenn tud maradni.

A „beszédkoszorú” Unamuno egy újabb irodalmi írásával végződik. Az örök vizek énekhangjainak szimbólumai sokkal szabadabban lebegnek, mint az előző írásban, így az olvasó is könnyebben tudja belehelyezni a saját életének tartalmait. Így legalább annyira átlelkesített ez az írása, amennyire lehangolt az első. Ha a kiadvány A rejtélyes szakadék alapos, ám sablonos írása helyett egy ehhez hasonló darabbal indul, akkor (ha lehet) még kedvemre valóbb lenne az összeállítás.

A könyvet Csejtei Dezső és Juhász Anikó utószava zárja, amelyben a műveket egyrészt a szerzők saját gondolatvilágában helyezik el, másrészről pedig Heidegger thanatológiájával vetik össze. Ez a fejezet azok számára lesz igazán értékes, akiket a filozófia mellett a filozófia története is vonz.

E kötetet jó szívvel ajánlanám mindazoknak, akik elégtelennek és szűkösnek érzik a manapság leginkább elfogadott, a halállal való teljes megszűnés koncepcióját, mégis valami szilárdabb megalapozásra vágynak, mint amit az ezoterikus „nyelvjátékok” nyújtani tudnak. Ám a kötet, hiába ível a továbbélés gondolata felé, megáll a még tudható határán. Kimutatja bár a továbblétezés kizárásának lehetetlenségét, azonban ebből nem vonhatja le a tényét sem. Úgy tűnik, a halállal szemben ez a fenomenológia is tehetetlen: nem jut el, nem juthat el „magához a dologhoz”. A pontos elemzések sterilebbek és hidegebbek maradnak a hitvilág képeinél. Másrészről e kötet fontos ellensúlyozását képezi a heideggeri thanatológiának, amely az utószó szerint néha „kissé túldimenzionált, priviligeziált” pozícióval bír (147).

A halál filozófiai megszólításai. Sören Kierkegaard, Max Scheler, Georg Simmel, Miguel de Unamuno írásai a halálról. L’Harmattan, Budapest. 2011.

Ajánlott cikkeink:
Zsinka Gabriella: A nagylelkűség dimenziói (Paul Ricœur: Egészen a halálig)
Paár Tamás: Épületes filozófusi imádságok (Søren Kierkegaard: Imák)