A táj felfedezése

 „Filozófusok műveit olvasva gyakran az a benyomásunk támad, hogy szerzőik eleve felnőttként jöttek a világra, magas homlokkal és némi pocakkal, borotvaéles ésszel és gyenge látással.” (155.)

Egy klasszikus kabaréjelenetben Kolumbusz Kristófot partraszállásakor izgatott indiáncsoport várja. „Maguk vadak? – Azok volnánk.” Kolumbusz bemutatkozik. „Kolumbusz, a tojásos? Na hát akkor, jól nézünk ki… fel vagyunk fedezve.”

A felfedezés, rácsodálkozás képessége egyidős a filozófiával. A tudatos rácsodálkozást mint felfedezést és az emberiség józan esze számára birtokba vételt beállítani talán sajátosan európai találmány. Felfedezhető-e az, amit milliók értékeltek és laktak be, mielőtt a ráció képviselői birtokba vették vagy leírták volna? A fenti kabaréjelenet ennek a kérdésnek a feszültségére épít. A humorista a közönségen tesztelte az állítást – és nevettek rajta, mert megérezték az igazságát. A tájfilozófia provokatív állítása is hasonló: eszerint a táj nagyon is felderíthető, sőt, felderítendő a racionális gondolkodás számára, és ennek felismerésében az emberiség komolyan elkésett.

A rozsdabarna, borongós olajfestményes borítón és a tájképmentes vaskos köteten nem feltétlenül látszik, de kísérletező, izgalmas elmélkedés-kötettel állt elő Csejtei Dezső és Juhász Anikó. A Filozófiai elmélkedések a tájról nem csak provokál, hiszen nem fél felhívni a figyelmünket arra, hogy a gondolkodásnak tétje van. A környezet elfelejtésével, lebecsülésével önmagunk alapvető, szerves alakító-tényezőjét vettük semmibe. A vádlottak és opponensek sorára épül a könyv íve. Ahogy a felfedezőket is egyenként nevezik meg, úgy a felejtésért is konkrét bűnbakokat emelnek ki a szerzők (illetve bemutatásukban a tájfilozófiai gondolkodás hagyományának képviselői). A közel 400 oldalnyi elmélkedés végigpörgetéséhez az olvasás lendületét a per heve adhatja. Az ítélet adott: a tájfelejtésért kijáró börtön rabjai magunk vagyunk, mi magunk húztuk fel magunk köré annak falait. Egyéb büntetésre nincs szükség, bár itt megváltozni nem könnyű. A vádirat így fogalmaz:

 „Az, hogy a filozófia […] nem sok figyelemre méltatta a tájat […] a filozófia művelésének európai módozatairól állít ki szegénységi bizonyítványt. A táj háttérbe szorulása segített elleplezni azt a tényt, hogy korunk embere számos esetben olyan tájak közé szorítva tengeti életét, amelyek elviselését még büntetésből sem róná ki embertársaira” (7).

A gondolkodás – és felejtés – felelősségének legfőbb súlya a filozófusoké. Így nehéz lenne alkalmasabb eredendő bűnöst találni, mint Szókratészt, aki így nyilatkozott Platón Phaidroszának tanúsága szerint: „Tanulni vágyó ember vagyok, s a tájak és a fák semmire sem tudnak tanítani, csak az emberek, ott a városban.” (10.) Ez a felejtés kezdete. A könyv pedig nem kevesebbet ígér, mint ébredést. Dinamikus, figyelemfelkeltő átvezetésekkel, győzelmeken és vereségeken át halad a feszülten várt végkifejlet felé. Mégis, a cél a történelemben előre lépegetve valahogy leválik tőlünk, és bár a felfedezés történeti vizsgálata marad, de izgalma alábbhagy.

A szókratészi ballépést követő gondolkodók sorát több mint 1000 év múltán Petrarca töri meg. A kötet szerint pontosan 1336. április 26-án. Ezen a napon Petrarca – kortársai számára megmagyarázhatatlan okokból – megmássza Provence legmagasabb hegycsúcsát, majd a hegytetőn magába száll – és ezzel ismét útjára indítja témánkat. Hogy miért a hegy-élmény jelenti többnyire mindenki számára az alapvető táj-élményt, kifejtetlen rejtély, kiválasztottságára a kötet szerzői sem térnek ki. Nem nagyobb közhely hegyről letekintve megrendülni, mint búzamezőn az égbe nézni, vagy Amerikához közeledve felpillantani New York körvonalaira. Mindenesetre a tudatos szókratészi elfordulás után Petrarca a hegyre törve lehel új életet a tájról való gondolkodásba. Igaz, csak félig tudatosan: „Petrarcának a táj megszervezése, létrehozása nem sikerül, ott áll a benyomások félelmetes özöne, a kábító látvány-áradat előtt, és mit tesz? Visszabújik – ráadásul kétszer is – a személyes önvizsgálat csaknem ezer esztendős gyakorlatának ismerős, meghitt falai közé.” (15.)

A táj tehát eszköz marad önmagunk felderítésére. Ettől a kudarctól három különböző szálon halad tovább a szerzőpáros: elsőként a táj művészeire figyel fel, majd a tudományos felfedezőkön és az első földrajztudósokon a sor. Csak harmadjára kerül elő a gondolkodó. A filozófia, aki a tájhoz elsőként érkezett, de inkább elrejtője lett, viszi majd a tájat végső önjogra emelése felé.

Először tehát művészet- és földrajztörténeti gyorstalpalót kapunk, olyan színes betétekkel, mint a táj festészettörténeti stációi és megjelenésének kultúrtörténeti okai (a táj mint vallási allegória vagy a tájkép mint tulajdonleíró eszköz bemutatása). Nagy történelmi kirándulások, maga a legendás Grand Tour leírása és az azt megjáró filozófusok sora is elénk áll. Az utazók és utazástípusok egész sorával, kategóriahálójával és művelődéstörténeti alapismeretekkel vértezhetjük fel magunkat.

Aki a szerzőket ismeri, tudja, hogy a vidék, amelyet a kötet mintájául választottak, nem lehet Erdély, a magyar puszta vagy a skandináv hegyvidékek rideg tája. Csejtei Dezső és Juhász Anikó Szeged hispanistái. Így a rövid bevezető után két lépésben Spanyolföld történelmi tájaira kalauzolnak minket. A romantika korában kezdhetjük meg itt a tájon való gondolkodást (ez előtt a spanyol táj nyilván felfedezetlenül hevert lakói talpa alatt). De mindez csak előhang a két táj-gondolkodó, Unamuno és Ortega színre lépéséhez.

Miguel de Unamuno az, aki végre teljes intellektuális figyelmét a tájnak szenteli. A gondolkodó a városoktól elborzad, és a (vidéki) tájat fogadja mesterének. Ahhoz, hogy tanuljon tőle, nem túrázik, kirándul, vagy vándorol. Ő, a filozófus-zarándok lassan jár, tapasztal, tanul. Ez a hozzáállás az, amit zarándoklatként foghatunk fel: „a zarándok számára – ellentétben a mai turistával – nem (vagy nem csupán) az úti cél a fontos, melyet minél gyorsabban és kényelmesebben szeretne elérni, hanem az odavezető út is, ami lehet sokkal lassabb és kényelmetlenebb, de mindezért kárpótolnak az út közben szerzett tapasztalatok.” (158.) Unamuno tudatos munkájával a táj kilép az esztétikai minőségből. Nem a tetszés vagy kellem függvénye, hanem elsődlegesen „létszerű”: a föld, a talaj sarjadékaként lesz jelen mostantól.

A lassú, megőrölt tapasztalatokban azonban van valamilyen mély nehézség, tragikus hangvétel, ami ugyan a táj gyönyöreit nem rejti el, de tragikus súlyt kölcsönöz neki. A másik kiemelt táj-felfedező, Ortega y Gasset hamar könnyed derűvé változtatja Unamuno borongós heroizmusát. Észak-Spanyolország vidékeit szamárhát helyett az éles szemű Ortega autóval és sofőrrel fedezi fel. Unamuno belső elmélyülése után Ortega az egzisztenciális szabadulás lehetőségeként éli át utazásait, és így ír az utazásról: „sikerül valamelyest megszabadulnunk saját magunktól […] a megszokottnál könnyebbnek, légiesebbnek érezzük magunkat, hiszen részben megszabadulunk azoktól az egzisztenciális súlyoktól, melyek egyébként létezésünkre nehezednek.” (252.)

A descartes-i „kettős amputáció” azzal, hogy leválasztotta a tiszta tudatot az ember testi mivoltáról, a világot mint kozmoszt vagy naturát is megfosztotta annak organikus jellegétől, és alapvetően fizikalizálta azt – így jött létre a metafizikai hontalanság.  Ezzel helyezkedik szembe Ortega tájfilozófiai programja. Ortega ember és táj kapcsolatát szerves egységként fogja fel: „Mondd meg, milyen tájon élsz, s én megmondom, ki vagy”. Az embertelen környezet embertelen lelket formál. A táj szülő, formáló erő, az őszinteség és a nyugalom erényeinek forrása.  Minthogy ilyen erővel bíró közvetlen adottság, fenomén, a fenomenológiai vizsgálódás fényébe, a figyelemre méltó témák első sorába lép elő.

A kötet a téma fontosságát tovább hangsúlyozza: nem kevesebbet állít, minthogy a táj tematikus filozófiai tárgyalása lenne Heidegger munkásságának hiányzó puzzle-darabja. Az egyetemes létfeledés jelzett folyamatának a tájfelejtés eredete, súlyosbítója és kihagyhatatlan eleme. Az összefoglaló előtti közel 100 oldalt ebben a jól ismert fenomenológiai játéktérben tölthetjük. A témát újabb izgalmas képleírások, fordítások és esztétikai kitérők vezetik és lazítják fel.

A Filozófiai elmélkedések a tájról azt ígéri, hogy megpróbálja elmagyarázni, hogyan lehet a tájat érteni, és miért is nem foglalkoztunk vele értő módon ilyen hosszú időn át. Az elmélkedések során tág térben mozgunk, bár adott a történeti ív, mégis lépten-nyomon előre- és visszaugrunk az időben, így könnyen elveszhetünk a részletekben. Azon gondolkodók arcképcsarnoka kavarog előttünk, akiknek gondolkodását – bevallottan – alapjaiban formálta a táj tapasztalata. Egy-egy alfejezetben Buber, Heidegger felől vizsgálhatjuk Unamuno fogalmait, máshol Platón, Kierkegaard, a miszticizmus, Nietzsche, Spengler, Tönnies, Zuloaga bukkannak fel. Bizalmasan kapcsolódnak az európai gondolati hagyomány ismert alakjai a spanyol filozófia és művészet bensőségesebb családi köréhez. Néhol az esszék barangolásának hangulata megtörik, főleg, ahol túlmagyarázásként éljük meg egy-egy lírai tájleíró betét után a csuklóból visszarántó, Rousseau-ig, Descartes-ig és Platónig lenyúló mondattöredékeket. Maradnánk a tájban, a hangulatban, keresnénk magunkban egy képet, amivel harmonizál az igazsága. Ebből az ismereteinkbe néha kegyetlen, lefagyasztó a gyors, magasröptű ellenpontozás, a táj filozófiai boncolása.

A kötet végére érve legnagyobb meglepetésére válik az olvasó a spanyol történelem és filozófiatörténet beavatott utazójává. A filozófiatörténeti korrekt kérdésfeltevések mellett az olyan divatos-aktuális témákkal is foglalkozhatunk, mint a mai felgyorsult világ tájkoncepciója, vagy azok az életkörülmények, melyekbe az iparosodás óta az ember magát kényszeríti. Ezekkel szemben radikális állásfoglalást is kapunk a szerzők részéről. De fókuszálhatunk olyan szórakoztatóbb tematikus kulcsszavakra, mint tájelemek, táj és álom, táj és víz, hegyek, völgyek, csend, tisztaság, víz-folyó, tó, eső, hó, tenger.

A műben a tájhoz való alternatív viszonyulásokról, amelyek nem a racionális iskola keretei közt mozognak, nem esik szó: értem ezalatt azt a tudatos-természetes viszonyt, amit adott esetben egy közösség, törzs, népcsoport nem klasszikus filozófiai alapon, nem szövegekbe zárva tart számon – eleven kapcsolatát máshogy ápolja tájaival. A nem papír-, hanem viselkedés-alapú, gyakorlatban megélt és végiggondolt bölcselet marad a kötet számára megfoghatatlan. A nézőpont spanyol, európai, és bármennyire esszéisztikus, akadémikus marad. A táj lakóihoz képest szűk világ érvényes és sürgető önkritikája. Lehet, hogy a racionális ember felől már majdnem vesztes ez a játszma. De a figyelők számára megnyugtató, hogy a tájak (és lakóik), köszönik, nélkülünk is, felfedezetlenül is – jól vannak.  

Csejtei Dezső – Juhász Anikó: Filozófiai elmélkedések a tájról. Attraktor, Máriabesenyő, 2012. 385 oldal.

Ajánlott cikkeink:

Zakariás Péter: Az utazás fenomenológiája (Tillmann J. A.: Más-világi megfigyelések)

Zakariás Péter: Borozófia (Roger Scruton: Iszom, tehát vagyok)

Tamás Gergely: A halállal való szembesülés mint „életközeli élmény” (Csejtei Dezső – Juhász Anikó (szerk.): A halál filozófiai megszólításai)

video