Háború vagy béke?

A Perlekedő rokonok? című tanulmánykötetről

Aki elkezdi beleásni magát a kortárs filozófia világába, hamar rájön, hogy csatatérre tévedt, ahol az úgynevezett analitikus filozófusok a matematikai pontosság és logikai szigor fegyvereivel támadják a kontinentálisokat, akik cserébe a felszínesség és pedantéria vádjával bombázzák ellenfeleiket, és néha megdobálják őket egy Husserl-kötettel. Ám, ahogy az a csatatéren olykor megesik, tűzszünetben az ellenséges katonák itt is összejönnek néha, hogy cigit kérjenek egymástól, focizzanak, vagy közös köteteket adjanak ki, olyanokat, mint a 2011 januárjában Kaposváron megrendezett Analitikus filozófia vs. fenomenológiacímű konferencia előadásainak szövegét egybegyűjtő Perlekedő rokonok? című könyv, mely Bács Gábor, Forrai Gábor, Molnár Gábor és Tőzsér János szerkesztésében jelent meg 2011-ben a L’Harmattan kiadónál.

Bár e kötet szövegei témájukat tekintve rendkívül változatosak – egy-egy metafizikai probléma tárgyalásától, az analitikus filozófia módszertanán keresztül az analitikus és kontinentális hagyomány világlátásáig majd’ minden szóba kerül – együttesen mégis jól példázzak, hogy voltaképpen milyen összetett és nem egyszer ambivalens e két hagyomány viszonya. Az analitikus és kontinentális filozófia ugyan sok esetben napjainkban is épp annyira szemben állnak egymással, mint kialakulásukkor a múlt század elején, az utóbbi évtizedekben azonban bizonyos frontokon néminemű enyhülés is érezhetővé vált.

 

 

Az analitikus elmefilozófia mind gyakrabban ismeri fel közös témáit a kontinentális filozófiával. Komoly analitikusok fordulnak inspirációért vagy kész gondolatokért Nietzschéhez, sőt Hegelhez. Magyarországon a helyzet még speciálisabb. Itt az analitikus és kontinentális filozófia szoros egymás mellett élése, egymásra utaltsága valamelyest megkönnyíti e kettő párbeszédét, még ha nem is túl nagy mértékben. De mégis milyen eredménnyel jár az efféle analitikus-fenomenológus párbeszéd? Milyen sikereket vagy kudarcokat könyvelhetnek el a konferencia résztvevői? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, természetesen a kötet szövegeihez kell fordulnunk.

Első látásra úgy tűnhet, a vállalkozás látványos sikereket ért el. Tőzsér János tanulmányában hatékonyan alkalmaz fenomenológiai belátásokat analitikus elmefilozófiai problémák tárgyalása kapcsán. Varga Péter András a korai analitikus filozófia és fenomenológia közötti élénk kölcsönhatásokra és olykor meglepő párhuzamokra világít rá. Ullmann Tamás tanulmányának optimista hangvételű zárszavában egy olyan kutatási irány lehetőségét veti fel, „amelynek révén megjelennek egy lehetséges közös nyelv elemei és a külön futó utak újra találkoznak” (81).

Ennek ellenére úgy vélem, hogy a kötet szövegeiből levonható végkövetkeztetés korántsem ennyire pozitív. Az analitikus-kontinentális viszonnyal foglalkozó tanulmányok ugyanis minden hősies próbálkozás ellenére vagy amellett tesznek hitet, hogy e két hagyomány között majdhogynem áthidalhatatlan szakadék tátong, vagy amellett, hogy bár egyfajta szintézis elképzelhető, ez voltaképpen még nem jött létre. Ha az analitikus filozófia és fenomenológia rokonok is, legfeljebb távoli unokatestvérek, akik igencsak zavarban vannak, mikor hosszú idő után ismét szóba kell állniuk egymással.

Az analitikusokat és kontinentálisokat nem csak a száz év alatt megcsontosodott ellenszenv választja el egymástól, de alapvető módszertani és metafilozófiai véleménykülönbségek is. Az analitikus alkalmasint nem csak azért nem érti Heideggert, mert a logikai formulák és levezetések vakká tették a fennköltebb filozófiára, de azért is, mert az általa ismert filozófiai gyakorlat keretein belül a heideggeri téma és módszer értelmezhetetlen. Hasonlóan: a fenomenológus nem feltétlenül sznobériából idegenkedik az analitikus egzaktságtól és argumentatív szigortól, hanem mert számára egészen mást jelent filozófiát művelni, filozófiai kérdésekkel foglalkozni.

Az analitikus filozófus munkája – ahogy Pöntör Jenő Mit analizál az analitikus filozófia? című tanulmányában rámutat – többé-kevésbé az elgondolható tényállások logikai elemzésében merül ki. Ezzel szemben a fenomenológia a tudat számára közvetlenül adódó fenoménekkel foglalkozik, azzal, hogy miként szerveződnek rendszerbe, milyen az adódás hátteréül szolgáló tudat természete. Így míg az analitikus filozófus intellektuális eszköztárának a racionális és logikailag helyes argumentáció a legfontosabb, és talán egyetlen eszköze, addig a fenomenológus vizsgálódása során nem szükségképpen hagyatkozik szigorú logikai érvelésre – számára az érvényesség fokmérője nem a logikai érvényesség, hanem a leírások és magyarázatok fenomenológiai hihetősége, a világ és önmagunk közvetlen, tudati adódásaival való összhang (ld. Sutyák Tibor Megülni egyszerre két lovat c. munkáját).

Ilyen alapvető különbségek mellett nem csoda, hogy az analitikus-fenomenológus párbeszéd eredménye leggyakrabban félreértés, elbeszélés egymás mellett. Az analitikus számára a fenomenológia olyan elmélet, mely a mentális jelenségeket „abból a szempontból vizsgálja, ahogyan azokat a szubjektum átéli, tapasztalja.” Ám a kontinentális számára ez a fenomenológiának csupán egy – mégpedig nem is feltétlenül a legfontosabb – aspektusa, melyből a tárgyi értelem, az epokhé, vagy a transzcendentális szubjektum fogalmai nélkül aligha sajtolható ki valamirevaló elmélet (vö. Ullmann Tamás Tudatosság, intencionalitás és jelentés, valamint Molnár Gábor A transzcendentális fenomenológia husserli programjának kritikái  c. tanulmányait). Ezek azonban az analitikus fogalomkészletétől végtelenül idegenek. Vessünk csak egy pillantást Forrai Gábor vagy Márton Miklós kötetben szereplő analitikus elmefilozófiai tanulmányaira: nyomát sem találjuk semmi hasonlónak, még akkor sem, mikor a fenomenológiához igen közel eső témákról – fenomenális tudatosságról, vagy intencionalitásról – esik szó.

A fenomenológus hiába próbálná definiálni az álláspontját analitikus fogalmak segítségével, hiszen az – Molnár Gábor szavaival élve – „olyannyira különbözik az analitikus elmefilozófiai diskurzus alapvető beállítódásaitól […], hogy értelmetlen dolog lenne azt firtatnunk, vajon a létező rivális elméletek közül melyikhez sorolható, melyikkel mutat affinitást, vagy esetleg milyen az analitikus elmefilozófia hagyományában eddig még nem javasolt elméletet képvisel” (38). A kettő „más episztemikus szinten helyezkedik el” (39).  De – ahogy arra Sutyák Tibor tanulmánya rávilágít – az analitikus filozófia számos központi kérdése – pl.: lehet-e egy adott tárgy egy időben több helyen? – még csak meg sem fogalmazható a fenomenológia keretein belül: az – mondja Sutyák – hogy egy tárgy több helyen van egyszerre „nem fenomenológiai gondolat” (53). Alighanem igazat adhatunk tehát Bács Gábornak abban, hogy bizonyos klasszikus filozófiai problémák esetében – mint az általa vizsgált Thészeusz hajója kérdéskör – egyedül az analitikusoknak van illetékessége.

Mi következik mindebből? Talán bele kellene törődnünk, hogy az analitikus filozófia és fenomenológia – vagy tágabban a kontinentális filozófia – mind tárgyában, mind módszerében alapvetően különbözik egymástól – ahogy azt Kelemen János írásában a brit nyelvfilozófia és a francia strukturalizmus kapcsán kimutatja? El kell ismernünk, hogy e kettő viszonya leginkább a lyotard-i viszályként (différend) jellemezhető, mely heterogén nyelvjátékok olyan összeütközése, amelyben továbbra is kérdés: „lehet-e egyáltalán olyan kereteket találni, amelyeket mindkét fél elfogad”? (70.)

Talán nem. Ám ahhoz, hogy kettejüket közös nevezőre hozzuk, úgy vélem, mindenekelőtt arra van szükség, hogy felismerjük, voltaképpen mennyire idegen egymástól az analitikus és a fenomenológiai vagy kontinentális gondolkodás. Alapvető doktrinális, módszertani és metafilozófiai véleménykülönbségek választják ugyanis el őket. Amíg tehát a felek nem hajlandóak a vita erejéig feladni saját világlátásukat, és – ahogy Herder mondta – „beleérezni” magukat a másik helyzetébe, aligha remélhetjük, hogy bármiféle megértés létrejöhet köztük. Márpedig a viszály felszámolása csak ezután kezdődhet. Ebbe az irányba a Perlekedő rokonok? számos igen fontos lépést megtesz, ám úgy gondolom, még sok hasonló kötetre és konferenciára van szükség ahhoz, hogy az analitikus-kontinentális békekötés megszülethessen.

Bács Gábor, Forrai Gábor, Molnár Gábor, Tőzsér János (szerk.): Perlekedő rokonok? Analitikus filozófia és fenomenológia. Budapest, L’Harmattan, 2011.

Ajánlott cikkeink:

Paár Tamás: Elme az elmélet mögött (Gallagher – Zahavi: A fenomenológiai elme)

Bernáth László: A dolgok (és a szavak) című kötetről

Zakariás Péter: A kontinentális filozófia körképe (Kontinentális filozófia a XX. században)

Facebook-hozzászólások